Upton Sinclair^[1]

 

Minden szempontból igazságtalanok volnánk Upton Sinclairrel, félreismernénk és félremagyaráznánk, ami munkáiban a legértékesebb, ha őt „költőnek” neveznénk. Könyvei érdektelenné válnak, amint „költői” vállalkozásba kezd, amint individuális sorsokat vagy akár csak individuális hangulatokat próbál ábrázolni. Nem csak arról van szó, hogy az ilyesmi nem illik bele felfogásának az egészébe. Ez ugyanis nem véletlen. Annak a természete és technikája, amit manapság „költőinek” szokás nevezni, a polgári individualizmus szelleméből született. – A feltörekvő polgárság harcos költészetének, a XVII–XVIII. század nagy regényének (mely irodalomtörténetileg a kalandregényből nőtt ki) a lényegi tartalma abban rejlett, hogy fölmutassa a (feudális abszolutista) társadalmi formák ürességét, azáltal hogy valóságos emberek, „individualitások” eleven életéhez méri őket. Hogy mely küzdelmek voltak győzedelmesek, melyek végződtek vereséggel, számunkra most érdektelen. A harc erkölcsi győztese minden esetben az üres és elhalt társadalmi formák ellen küzdő individuum volt. S mivel individuális harcában osztályának lényegi, társadalmi létét képviselte, individuális sorsa is reprezentatív jelentőséget kapott: mint individuális sors költői jelentőségre tett szert. (Hogy egyetlen példát említsek, gondoljunk csak Goethe Wertherére.)

A proletariátus sorsát azonban egyetlen individuális sors sem reprezentálhatja. Az osztály elnyomásának és szabadságtörekvéseinek jellege ugyanis lényegesen különbözik a polgárságétól. Itt az osztály sorsát nem egyéni sorsok reprezentálják, hanem az osztálytudatra ébredést magát kell az egyes egyénekben felmutatni. Az írónak, ha az osztály lényegi valóságát akarja megérteni és ábrázolni, azt kell bemutatnia, hogy az objektíve közös létből, amely összefogja a legkülönbözőbb – proletár, kispolgári, paraszti stb. származású és származásuknak megfelelően individuálisan más és más – egyéneket, hogyan születik meg szubjektíve ennek a létnek a tudata, a proletár osztálytudat. Akik nem tudják vagy nem akarják elérni ezt a tudatot, többnyire lesüllyednek a lumpenproletariátusba, némelykor fölemelkednek a kispolgárságba stb. Ez esetben persze sorsuk individuális sors marad, és sorsuk megjelenési formái is individuálisak maradnak. De ez a sors akkor meg is marad pusztán egyéni sorsnak. Nem reprezentatív az osztály, következésképpen a társadalmi fejlődés szempontjából. És mint ilyen voltaképpeni értelemben nem is igazán költői.

Ezért azok a költők, akik a munkások életének ábrázolására vállalkoznak, teljességgel új feladattal kerülnek szembe. Érdekes és érdemes volna ezért igazi költők (Gorkij, Andersen Nexö, Leonhard Frank) műveinek kapcsán megvizsgálni ennek a fajta megformálásnak a lehetőségeit és az eddig elérteket. Alighanem kiderülne, milyen szűkre szabottak – ma még – ennek az ábrázolásnak a határai; hogy milyen ritkán lépnek túl – épp a döntő pontokon – a polgári regény típusán még az igazi költők is; miközben persze nem kis lépéseket tettek ennek a célnak az érdekében.

De Upton Sinclair – ismételjük – nem költő. Ő a proletárok nyomorának eddig ismert legragyogóbb, legéleslátóbb, legmeggyőződésesebb, legzseniálisabb riportere. Megvan benne a kiváló újságírónak az a tisztánlátása, amely az ügyben fölfedezi a lényeget, és minden ága-bogát bemutatja az elnyomás vagy kizsákmányolás egy meghatározott típusának (a világháború a Jimmy Higginsben, a chicagói húsgyárak A mocsárban). Ám így csak pillanatfelvételek sora jön létre, melyet csak a szóban forgó téma gondolati és tárgyi egysége fűz egybe, nem a költői alkotások szerves egysége. Sinclair kiválót nyújt mindaddig, amíg beéri ennyivel. Rettenthetetlen, következetes, kimerítő és mindig rendkívül jól értesült. Olyan dolgokat leplez le, amelyeket rajta kívül senki nem látott ilyen tisztán, és senki nem mert kimondani ilyen nyíltan. És mindezt a legjobb zsurnaliszta ragyogó modorában teszi: világosan, szemléletesen, szigorú tárgyilagossággal, különösebb kommentár nélkül megszólaltatva magukat a dolgokat és viszonyokat. Ezért igen értékesek és elolvasásra érdemesek a könyvei mindenki, kivált azonban a proletárok számára.

 

[1] Upton Sinclair, Die Rote Fahne, Wien 1923. május 18. (VI. évf., 1222. sz.), 2. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.