Világpolitikai helyzet^[1]

 

Ma már bizonyos, hogy a washingtoni konferencia nem fogja azt az eredményt meghozni, amit beígért, a lefegyverzést és a világbéke biztosítását. Ennek ellenére mégis lényegesen hozzájárult a világpolitikai helyzet tisztázásához.

A legfontosabb tisztázódás Anglia külpolitikájában történt. Az angol külpolitika ti. már jó ideje minden kérdésben ingadozó és határozatlan volt. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy Anglia a világháborúban legfontosabb közvetlen imperialista céljait elérte, és ezért politikája a terjeszkedő imperialista irányzatokkal (Franciaország, Amerika) szemben védekező jellegűvé vált. Másrészt az egyes leigázott területeken (Írország, Egyiptom, India) mindig erősödő, nemzeti önállóságra törő áramlatok kényszerítették bele ebbe a védelmi pozícióba. Végül és legfőképp azonban az okozta az angol külpolitikának ezt az ingadozását, hogy két front felé kellett hadakoznia: hogy a francia imperializmus terjeszkedésével szemben gyakran meg kellett hátrálnia az Amerikával való konfliktusokra való tekintettel, és viszont Amerika ellen sem léphetett fel sohasem kellő eréllyel, amíg Európában és Kis-Ázsiában nem érezte biztosítva a hátát Franciaország ellenséges fellépésével szemben. Ennek a helyzetnek a súlyosságát fokozta, hogy Anglia egyetlen komoly szövetségesének, Japánnak, mely Amerikának szintén vetélytársa volt, sem vehette igazán hasznát. Mert a legfontosabb ebben a kérdésben érdekelt gyarmatok (Kanada és Ausztrália) nyíltan kijelentették, hogy egy japán-amerikai összeütközés esetén Amerika oldalára állanának. Úgyhogy Angliának választania kellett ezek között a gyarmatai és a japán szövetség között.

Az utolsó hetek ebben a kérdésben meghozták a tisztázódást: Anglia elejtette a japán szövetséget; minden vitás kérdésben megegyezést, sőt szövetséget keres Amerikával. Az angol–amerikai megegyezésnek és az azt minden valószínűség szerint betetőző szövetségnek pedig mélyreható következményei vannak az egész világpolitika átcsoportosulásában. A legfontosabb következménye a következő: először Japán magára maradása Ázsiában. Másodszor a francia imperializmus izolálódása Európában. Harmadszor az ír kérdés – egyelőre – végleges rendezése.

A világháború folyamán nagyon fellendült a japán imperializmus nemcsak katonailag, hanem az ipari, a kapitalizmus felé való fejlődés tekintetében is. Ennek a fejlődésnek előfeltétele Kína és Kelet-Szibéria Japán által való korlátlanul szabad kizsákmányolási lehetősége. Mind a kettő azonban (elsősorban persze Kína) a háborúban óriásivá fejlődött amerikai kapitalizmus számára is nélkülözhetetlenül szükséges. Amerika tehát a „nyitott ajtó” politikáját, a gazdasági „szabad versenyt” követeli Kínában. Ami a gyakorlatban a ma még sokkal gyöngébb japán kapitalizmus biztos háttérbe szorulását jelenti. Mivel pedig ma Kína (Oroszország kivételével) úgyszólván az egyetlen terület, amerre a válságban lévő kapitalizmus terjeszkedhetik, ezen a ponton – előbb-utóbb – összeütközésre kell, hogy kerüljön a sor a két legifjabb és leghevesebben terjeszkedő imperialista állam között. Az angol-amerikai megegyezés most már azt jelenti, hogy Japán ebben a küzdelemben magára van hagyatva, és hogy Amerika egész erejével találja szemben magát. Ezért kénytelen a washingtoni konferencián engedményt engedmény után tenni. Mert nem kockáztathatja meg, hogy a konferencia felrobbantásának, az új háború okozásának vádjával terhelve egyedül, szövetséges nélkül induljon harcba Amerika ellen.

Sok tekintetben hasonló helyzetbe kerül Európában és Elő-Ázsiában Franciaország. A francia imperializmus külpolitikáját (még kommunista részről is) sokszor helytelenül és felületesen ítélték meg, ha kizárólag katonai imperializmust, vak bosszúállási szándékot látnak benne a németekkel szemben. A francia imperializmus, ellenkezőleg, a háború óta igen nagyvonalú és messzire látó külpolitikát folytat. Ennek gazdasági alapja az a kísérlet, hogy az eddig főleg finánctőkén alapuló francia kapitalizmus ipari kapitalizmussá igyekszik átváltozni. Ebből a célból a franciáknak el kell nyerniök az európai és elő-ázsiai legfontosabb nyersanyagok felett a monopóliumot. Lengyelország és Csehszlovákia már régen hűbéreseivé váltak ennek a francia törekvésnek, mely az utolsó időben a két ország belső ellentéteinek kiegyenlítődését is keresztülvitte. Elő-Ázsiában Kemál pasa győzelmei után a franciák békére, sőt (titokban) szövetségre is léptek vele, és ezzel megtették az_. első lépést az angol elő-ázsiai érdekek elleni felvonulásra. Még csak Németországot kellene a. francia érdekek csatlósává tenni, hogy ez a szárazföldi világbirodalom létrejöjjön, hogy Franciaország mint ipari termelőállam, mint _.korlátlan mennyiségű nyersanyagok birtokosa egyenlő erejű versenytársa legyen Angliának és Amerikának. Ezzel a tervvel azonban Franciaország az imperialista Németország örökösévé lesz: ó valósítja meg a Berlintől Bagdadig terjedő szárazföldi világbirodalom álmát.

Ehhez Németország teljes behódolása, francia gyarmattá válása szükséges. És a franciák kíméletet nem ismerő fellépése Németországgal szemben, a háború terheinek az összeroskadásig való ráhárítása, nemcsak a francia állam elkerülését [sic!] szolgálja, hanem a német kapitalizmust így igyekszik olyan helyzetbe hozni, hogy a francia terveknek kényre-kedvre ki legyen szolgáltatva. Ebben az irányban már mutatkoztak is hajlandóságok egyes német kapitalista körökben. (Rathenau[2] wiesbadeni tárgyalásai Loucheurrel.) Ennek a nagyszabású imperialista politikának, melynek eddigi egyes lépéseivel szemben Anglia lépésről lépésre meghátrál (felső-sziléziai kérdés), egészen világos kibontakozása kergette bele Angliát az amerikai szövetségbe. Ez a szövetség teszi majd lehetővé bátrabb és nyíltabb fel-lépését a franciák elő-ázsiai és németországi politikájával szemben. A Kemal-kérdés már az izgatott jegyzékváltások szakaszába lépett. Németországot illetőleg pedig Anglia, ha más szavakban is, felveti a „nyitott ajtó” jelszavát: ugyanazt a politikát, amelyet Amerika követ Japánnal szemben Kínában. Hogy ennek formája a kárpótlások fizetésének pár évre való elhalasztása lesz-e, mint ahogy Stinnes londoni tárgyalása után először látszott, vagy egy angol kölcsön Németországnak, vagy más, az ma még nem bizonyos. Világosan látható, hogy Anglia – likvidálván Amerikával való ellentéteit – éppen úgy fog fellépni a Párizs-Bagdad tervvel szemben, ahogy a Berlin-Bagdad tervvel szemben fellépett.

De ez, csakúgy, mint Amerika és Japán ázsiai ellentétének háborús kiéleződése, még csak a jövő kilátása. Az angol-amerikai megegyezésnek már most is láthatóvá lett gyümölcse az ír kérdés megoldása. Az ír nemzeti önállóságért való harcban nemcsak az Amerikában élő sok millió ír volt nacionalista okokból érdekelve, hanem maga az amerikai politika is, amelynek egy Angliával való konfliktus esetére nagyon jól jött volna egy fellázadt Írország. Az Amerikával való megegyezés egyrészt Angliára gyakorolt nyomást, hogy az amerikai írek és az egész amerikai „közvélemény” kedvéért engedményeket tegyen. Másrészt az ír felkelőket hozta abba a kényszerhelyzetbe, hogyha most meg nem egyeznek, esetleg amerikai „Hinterlandjuk” (tehát pénzbeli stb. támogatás) nélkül lesznek kénytelenek egy – eleve reménytelen –. küzdelmet folytatni.

Így „intéződtek el” egyes konfliktusok, és nagy az ujjongás a polgári sajtóban. De a mélyebben látók előtt világos, hogy ezek a felületes megegyezések csak azért jöttek létre, mert a lényeges ellentétek (francia-angol és amerikai-japán ellentét) erősen kiéleződtek. Végképpen meg azért nem, mert az új csoportosulásoknak Szovjet-Oroszországhoz való viszonya ma még tisztázatlan. Még tisztázatlan, vajon együtt tartja-e a nagyhatalmakat Szovjet-Oroszország leverésének vágya, s csak ennek megkísérlése után élesednek ki végleg a köztük fennálló ellentétek. Vagy pedig mindegyik csoport kísérletet tesz a maga módjára kihasználni Oroszország nyersanyaggazdagságát és ekörül élesednek ki még jobban az ellentétek. A jelen pillanatban sok érv szól az utóbbi lehetőség mellett, de a helyzet ma még ebben a tekintetben meglehetősen tisztázatlan.

 

[1] Vörös Újság, Wien 1921. december 15. (IV. évf., 4. sz.), 19–20. o. – A szerk.

[2] Walther Rathenau (1887–1922) német politikus, nagyiparos; 1914–15-ben a német hadügyminisztérium háborús nyersanyagellátással foglalkozó osztályának vezetője. 1918 után a kormány gazdasági tanácsadójaként növekvő befolyásra tett szert, részt vett a békekonferenciára való német előkészületekben; 1920-ban tagja a szocializálási bizottságnak, részt vesz a spai békekonferencián, 1921-ben a londoni konferencia előkészítésében. 1921 májusától novemberig a Wirth-kormány jóvátételi minisztere, 1922. február 1-től birodalmi külügyminiszter. 1922 áprilisában Wirth kancellárral részt vesz a genovai konferencián, aláírja a rapallói szerződést. Mint „kielégítési politikus” ki volt téve a nacionalista és antiszemita körök támadásának; 1922. június 24-én esett az Organisation Consul merénylete végzett vele. – A szerk.