A harmadik kongresszus előtt^[1]

 

A III. Internacionálé második világkongresszusa akkor kezdett ülésezni, amikor a vörös csapatok győzelmesen vonultak  előre a közép-európai ellenforradalom szívébe. A harmadik kongresszus alighanem a Németországban levert márciusi felkelés hatása alatt ülésezik. Mégsem túlzás, ha azt mondjuk: a világforradalom jóval előrehaladottabb és jóval több bizakodásra okot adó szakaszában ülésezik majd, mint előde.

Itt még csak érintőlegesen sem vázolhatjuk fel a forradalom javára megváltozott világhelyzetet. Arra kell szorítkoznunk, azokat a mozzanatokat kell kiemelnünk, amelyekből a harmadik kongresszus feladatai és problémái adódnak. És itt az első helyen a munkásmozgalom fokozódó differenciálódása áll. Sohasem kételkedhettünk abban, hogy a proletariátus forradalmasodása nem a kezdetben kicsiny kommunista pártok mechanikus felduzzadása, nem a munkástömegek jobbról balra tartó sétaútja, hanem szükségképp súlyos, megrázkódtatásokban bővelkedő ideológiai válság. A második kongresszus előtt öltötte ez a válság a legveszélyesebb alakot: a centrum látszólagos közeledésének, a tisztázatlanság szervezeti formájának, az ingadozásnak és Moszkva elárulásának alakját. Moszkva divatba  jött. Fennállt a veszélye a forradalmi szervezetek – számbelileg rendkívüli – növekedésének, és hogy ezzel egyúttal teljesen felhígul forradalmi energiájuk. A második kongresszus csatlakozási feltételei kiküszöbölték ezt a veszélyt. Színvallásra kényszerítették a centristákat – és ezzel szétrobbantották a kialakulófélben lévő erős mozgalmat. Mára nem csak e csoportosulás legerősebb pártja, az USDP omlott össze. Az a szükségszerűség, hogy a centrum önálló Internacionálévá szerveződjön, egyszersmind hanyatlásának is kezdete. A centristák ugyanis azért tülekedtek a III. Internacionáléba, hogy megszabaduljanak a kommunisták radikalizmusának attól a „piszkos konkurenciájától”, amely kíméletlenül leleplezte a forradalmi jelszavaik és opportunista tetteik között tátongó szakadékot. Lehet, hogy a centrum bomlási folyamata nem olyan gyors, mint sokan  gondoltak, de feltartóztathatatlanul halad előre. Már csak azért is, mert a világgazdasági válság pergő eseményei a vártnál előbb színvallásra kényszerítenek minden opportunista vezető réteget. A VKPD márciusi akciója radikálisan véget vetett az USP ingadozásának és forradalmi diplomáciájának. Az angol  bányászsztrájk pedig nem csekélyebb eredményt hozott, mint a  „hármasszövetség” teljes összeomlását, a trade-union-bürokrácia tekintélyének meglepően széles körű és mély megrendülését a brit proletariátus szemében: megteremtette egy valóban akcióképes kommunista párt létrejöttének a feltételei. Túlzás nélkül mondhatjuk: az ellenforradalom e nyugat-európai fellegvárának összeomlása nagyobb jelentőségű, mintha Varsó elestével maga a közép-európai fellegvár omlott volna  össze.

I.
A második kongresszus tehát teljesítette fő feladatát, megakadályozta a mensevizmus behatolását a kommunista szervezetekbe, és előmozdította a kommunista tömegpártok létrejöttét anélkül, hogy kompromisszumot kellett volna kötnie az opportunista vezetőkkel. Csakhogy a védekezéshez a belső mensevizmus ellen nem elég a külsődleges, mechanikus védekezés. A mensevizmus belülről fenyegető veszélye is a térhódító kommunizmusnak. Mert ahogy a forradalmi folyamat halad előre, a munkástömegek (és a vezető rétegek) is szakadatlanul fluktuálnak, hol elszánt-forradalmi lendülettel nyomulnak előre, hol tétováznak, ingadoznak és vissza akarnak fordulni, vagy éppen fordítva, amely utóbbi esetben a tömegek és a vezető rétegek viszonya rendszerint a visszájára fordul. A mensevizmus, amely tagadja a forradalmi világhelyzetet és a forradalmi cselekvés ebből következő szükségszerűségét, egyúttal belső problémája is minden kommunista pártnak. Mégpedig olyan probléma, amelyet sohasem lehet egyszer s mindenkorra elintézni, mert a forradalom minden szakaszában, minden olyan helyzetben, amely a pártot szervezeti vagy taktikai átállásra kényszeríti, vagy akár csak felveti annak szükségességét, hogy a jelszavakról át kell térni a tettekre, újra és újra felmerül. A kommunista pártok növekedése a forradalom alatt nem lehet sem mechanikus gyarapodás, sem organikus növekedés. Sokkal inkább abból adódik, hogy a párt szervezetileg kiaknázza a legszélesebb tömegek gazdasági helyzetének és ideológiájának a válságos idők előidézte fellazulását; hogy kiaknázza az effajta fluktuációkat; hogy kiveti magából a jobbra tolódó vezető rétegeket (és esetleg az őket követő zavaros tömegeket); hogy magához ragadja azokat a munkásrétegeket, amelyek a becsületes, forradalmi cselekvés útjára kényszerülnek.

De a kongresszus feladata ebben a kérdésben nem csak ennyi. Bizonyos értelemben joggal állíthatjuk ugyan, hogy a csatlakozási feltételek (a második kongresszus más vezérelveivel összefüggésben) csirájukban tulajdonképpen tartalmazzák a forradalmi cselekvés minden előfeltételét; hogy akcióképes kommunista pártok teremtéséhez elég lelkiismeretesen végrehajtani őket. Mindazonáltal a márciusi akció egyik legfontosabb tanulsága, hogy egyszerű szervező munkával lehetetlen forradalmi  szervezeti formákat teremteni. Ahhoz, hogy maga a proletariátus ne csak elméletileg fogadja el helyesnek ezeket a formákat, hanem szívvel-lélekkel a magáévá is tegye őket, ahhoz szükségképp forradalmi akciókban kell kiállniuk a próbát. Vagy szükségképp egy akcióban kell lelepleződnie – és többnyire így lesz –, hogy [a kongresszusi elvek] végrehajtása elmaradt, és nélkülözhetetlenségükről szemléltető oktatás kell meggyőzze a munkásokat. Erre a márciusi akcióban a legnagyobb mértékben sor is került; a jugoszláv pártnak a fehér terror első napjaiban mutatkozó összeomlása volt a nyitány, de európai méretekben mégiscsak a márciusi akció volt a legnagyobb szabású szemléltető oktatás. A harmadik kongresszus számára fontos feladat adódik. A Kommunista Internacionálé, amelynek feladata, hogy meggyorsítsa a pártok növekedési folyamatát és ezáltal a forradalmat, nem lehet fatalista néző, nem bízhat rá mindent a történelem leckéire. Ahogy a második kongresszus sok tekintetben a világproletariátus közkincsévé tette – különösen a legkülönbözőbb fajtájú mensevikekhez való külső viszonyulás kérdésében –  a magyar diktatúra tanulságait, a harmadik kongresszusnak is minden tanulságot le kell vonnia a márciusi akcióból, a belső mensevizmus problémájából, és ezeket a tanulságokat elméletileg, taktikailag és szervezetileg egyaránt hasznosítania kell.

II.
Tekintve, hogy a belső mensevizmus főként akkor jelentkezik, amikor a párt a propagandáról áttér a cselekvésre, és mert a merőben szervezeti kérdések kapcsán ritkán lepleződik le igazi lényege (ellentétben a külső mensevizmussal, amely kész üres szólamokkal támogatni a III. Internacionálé politikáját, ám a szervezeti követeléseknek nem hajlandó eleget tenni, a belső mensevizmus szavakban mindig hitet tesz a kommunista szervezet mellett, de ha tettekre kell váltani a dolgot, azt szabotálni fogja), adódik a harmadik kongresszusszámára a feladat: tisztáznia kell az akció kérdésének elméleti, taktikai és szervezeti vonatkozásait.

Ebből a szempontból ugyanis – a jobb- és a baloldalon egyaránt – a legszörnyűbb gondolati zűrzavar és veszedelmesen mechanikus gondolkodásmód uralkodik. Már ahogy az államhatalom meghódításának kérdéséhez nyúlni szoktak, az is félreérthetetlenül jelzi ezt. Egyfelől a KAP vezetősége elvet minden olyan akciót, amely – közvetlen érdekeiket kihasználva – széles munkástömegeket mozgathatna meg, mondván, hogy az ilyen akció nem a „végső” célra, nem az államhatalom meghódítására irányul, és ezért „opportunista”. Másfelől a kommunisták jobbszárnya is elutasít minden akciót, azzal az ürüggyel, hogy a viszonyok még nem „értek meg” a hatalom meghódítására, hogy a forradalom egyelőre „előkészületi szakaszánál” tart. Ami a pillanatnyi helyzet értékelését illeti, ezek a felfogások egyformán történelmietlenek. Mindössze abban különböznek a mensevikek közismert történelmietlen nézetétől, amely még mindig az osztályharc korábbi fázisát tekinti érvényesnek, és nem vesz tudomást imperializmusról, világháborúról és világforradalomról, hogy elismerik ugyan a világforradalom jelenlegi korszakának a korábbiaktól eltérő voltát, de ezen a korszakon belül éppúgy képtelenek megérteni az egyes szakaszok újdonságát és kvalitatív sajátszerűségét, tehát éppúgy képtelenek a történelmi megközelítésre, ahogy a mensevizmus képtelen felfogni az egész jelenkort. Ez a történelmietlen-mechanikus gondolkodásmód  a legnyilvánvalóbban abban mutatkozik meg, hogy az akciókat mindkét irányzat elszigetelten, azaz csak közvetlen politikai következményeikkel (az államhatalom meghódítása vagy fehérterror) és technikai-szervezeti feltételeikkel összefüggésben vizsgálja; az akciók legfontosabb mozzanatát, azt ti., hogy a proletariátus osztálytudata készíti elő őket, és erre is hatnak vissza, ugyanakkor figyelmen kívül hagyja. A jobboldal fatalista módon az osztálytudat „természettörvények” diktálta felvirágzására vár, és az akció napját addig halogatja, amíg a győzelemnek ezek a szubjektív feltételei az objektív feltételekkel párhuzamosan zárt egésszé nem  ki nem bontakoznak. A baloldal viszont – ugyanilyen mechanikus-fatalista módon – máris meglévőnek feltételezi ezt az osztálytudatot, a proletariátus szubjektív érettségét a forradalomra. Ily módon az akcióból hol üres frázis, hol forradalmi fétis lesz. Ami elrekeszti az utat annak valóban történetei vizsgálata elől, hogy vajon  az adott történelmi körülmények között milyen taktikai művelet tekinthető akciónak?

Mert a propaganda és az akció (akárcsak az offenzív- és a defenzív akció) határa cseppfolyós. Röpcédulákat osztogatni a fehérterror Budapestjén kétségtelenül akció, ugyanez – teszem azt – Párizsban legfeljebb egy akció propagandisztikus előkészítéseként értékelhető. Másrészt az angol kommunisták intenzív leleplező propagandája a bányászsztrájk idején, Williams kizárása stb. (már amennyire ezt ilyen távolságból meg lehet ítélni) akciónak számít, míg egy hasonló tömegmegmozdulás esetén a VKPD részéről ugyanez a magatartás merőben passzív magatartás volna. Az osztályharc általános helyzete, a forradalmi, illetve ellenforradalmi erők nagyságának alakulása, a kommunista párt és a proletártömegek kapcsolata – ezek a szempontok határozzák tehát meg, hogy a párt magatartását aktivitásnak, előkészületnek vagy éppenséggel puszta kivárásnak kell-e tekintenünk.

A második kongresszus csatlakozási feltételei tehát egyszerre nyújtottak védelmet a külső és belső mensevizmus ellen. És mert ez volt a céljuk, szükségszerűen a szervezeti kérdésekre kellett koncentrálniuk. A mechanikusan gondolkodó opportunisták jó ösztönnel foglaltak állást a szervezeti keret ellen. A szervezet ugyanis az a forma, amely átvezet a politikai-gazdasági meggyőződéstől a cselekvéshez, és mint ilyen, egyetlen biztosítéka az igazi forradalmi cselekvésnek, annak, hogy a III. Internacionáléhoz való csatlakozásból valóban kommunista pártok jöjjenek létre. Ám ez a csatlakozás maga is forradalmi folyamat. A válságok, amelyeken a két kongresszus között az egész munkásmozgalomnak át kellett mennie, Halle, Tours és Livorno, a Levi-eset a VKPD-ben, a lappangó Smeral-válság Csehszlovákiában, félreérthetetlenül tanúsítják, hogy a csatlakozási feltételeknek nem lehet puszta elfogadásukkal eleget tenni; hogy – mint a harcoló proletariátus igazi szervezeti formái – csak harcokban, csak a harcok tanulságai és tapasztalatai révén válhatnak a proletariátus élcsapatának igazi közkincsévé.

A válságok a centrumpártok meghasonlásának válságaival kezdődtek. A opportunisták nagyon is jól látták, mi vár rájuk, és minden eszközzel szabotálták a halálos ítéletükkel felérő folyamatot – például amikor az USP kongresszusának siettetésével megakadályozni igyekeztek, hogy a forradalmi proletariátus megértse a feltételek jelentőségét. Mindhiába. A szakadás mindenütt bekövetkezett, a proletárok – a centrista vezetők akarata ellenére – tömegestől áramlottak a III. Internacionáléba. De ennek a válságnak a megoldása egy újabb válság kezdetét jelentette: a válságét, mellyel a csatlakozási feltételek belső megvalósítása járt. Nem véletlen, hogy a német Levi-válság Serrati-válsággal kezdődött. Amikor Paul Levi védelmébe vette Serratit és a csatlakozási feltételek rejtett szabotálását Olaszországban, voltaképpen a VKPD-n belül próbálta meggátolni a csatlakozás belső végigvitelét; ez a szándéka a márciusi akciót követő vitákban nyíltan kifejezésre jutott.

A második kongresszus határozatainak megvalósítása itt vezet át bennünket a harmadik kongresszus feladataihoz. A második kongresszus meghatározta azt az irányt, ahogy a kommunista pártoknak meg kell szerveződniük. Ez a folyamat megkezdődött – mert nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat: még korántsem jutottunk el e folyamat végére, épp csak a kezdeteknél tartunk. A harmadik kongresszus feladata lesz, hogy ezt a növekedést és ezt a konszolidációt a kommunizmus szellemében felülvizsgálja; hogy kiküszöbölje a válságokat, amelyekben ez a növekedés megnyilvánult; hogy megtalálja azokat az irányelveket, amelyek az egészséges továbbfejlődés bázisát alkothatják. A csatlakozási feltételek részben megoldották ezt a feladatot. A kongresszus feladata részben csak annyi, hogy ellenőrzést, kommunista döntőbíráskodást gyakoroljon. És gondoskodjon arról, hogy azok a forradalmi munkások, akik a forradalmi folyamat ingadozásainak következtében – jobbra vagy balra – letértek a helyes a útról (PSJ vagy KAP), vezetőik akarata ellenére is visszataláljanak a kommunista Internacionáléba.

Van itt egy mozzanat, amelyet külön ki kell emelnünk. A kommunista párt kialakulása előfeltételezi ugyan az objektív forradalmi összhelyzet meglétét és a kapitalizmus válságát, de korántsem egyszerűen és automatikusan függvénye a felbomló polgári társadalomnak. Igaz ugyan, hogy a forradalom kibontakozása és a párt fejlődése között a legbensőségesebb összefüggés van. Ez az összefüggés azonban egyrészt kölcsönhatás, másrészt egyáltalán nem jelent mechanikus párhuzamosságot. Hogy az egész mensevizmusproblémából (a nem-orosz proletariátus számára) ilyen váratlanul sorskérdés lett, nagymértékben éppen a párt aktív forradalmi szerepének a félreismerésén alapszik; azon a tévhiten, hogy az  objektív forradalmi helyzet  megléte szükségszerűen maga után vonja a proletariátus szubjektív forradalmi érettségét. Az utóbbi év tapasztalatai ellenben azt mutatják, hogy a burzsoázia gazdasági válságával párhuzamosan mélyreható ideológiai válság megy végbe a proletariátusban, és ennek a válságnak a szellemi és szervezeti kifejeződése nem más, mint éppen a mensevizmus. Nem csak a burzsoázia és a burzsoázia uszályába került kispolgári rétegek nem adják meg magukat ellenállás nélkül az „elkerülhetetlennek”. Szemlátomást a proletariátus széles tömegeinek is nehezére esik megszabadulni a kapitalista társadalom ideológiai kötelékeitől. A kommunista pártok „aktivitásának” problémáját, tehát az akció egész problémáját csakis akkor tudjuk helyesen megítélni, ha a proletariátusnak ezt az ideológiai válságát állítjuk vizsgálódásunk középpontjába.

Itt azonban a helyzet történelmietlen és mechanikus felfogása súlyos veszélyeket rejt magában. A forradalom kibontakozását, éppen azért, mert nem egyenes vonalú fejlődés, hanem mindenekelőtt a proletariátus ideológiai válságának leküzdésében áll, a párt tevékenysége nagymértékben siettetheti, de nagymértékben le is fékezheti. Az objektív gazdasági válságnak egész sor olyan pontja van, ahol talán egyetlen lökés is elegendő, hogy a proletariátus áttörhesse azokat a polgári (vagy kispolgári-forradalmi) előítéleteket, amelyek ideológiai rabságban tartják. Ha a párt elmulaszt egy ilyen alkalmat, talán hosszú ideig nem adódik több, és nincs az a „felvilágosító munka”, amely pótolhatná ezt a mulasztást (Kapp-puccs, fémmunkás mozgalom Olaszországban, a decemberi sztrájk Csehszlovákiában stb.) Ellenben az is hiba volna, ha ezeket az alkalmakat elszigetelten vizsgálnánk, és azt állítanánk, hogy a pártnak az ilyen alkalmak kivárására kell összpontosítania figyelmét. Mert egyrészt ez az egész fejlődés maga is folyamat, amelynek^. – a rövidség kedvéért – csupán a csúcspontjait emeltük ki. Kisebb léptékben a világválság hétköznapjai is szolgálnak ilyen alkalmakkal, csak épp itt földrajzilag és mennyiségileg kisebb tömegekről van szó. Másrészt az a párt, amelyik az alkalmak passzív kivárására rendezkedett be, szükségképpen tehetetlen lesz, ha majd egy valóságosan kínálkozó lehetőséget kell megragadni és kiaknázni (a Spartakus-szövetség a Kapp-puccs idején).  Legyen, tehát egy párt számbelileg és szervezetileg mégoly gyenge, ez a gyengeség sohasem lehet ok a nem-cselekvésre. Lehet, hogy akciója „vereséggel” fog végződni. De az ilyen „vereségek” éppenséggel ösztönzik a proletariátus ideológiai válságainak megoldását. Végül pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy a párt nagyarányú mennyiségi növekedése, a kommunista tömegpárt létrejötte egy bizonyos – a priori nem kijelölhető – határon túl a párt szerepének minőségi változását vonja maga után. Immár egészen más nagyságrendben képes, mint korábban, saját iniciatívából hozzájárulni a proletariátus osztálytudatának fejlődéséhez és ezáltal a forradalomhoz szükséges helyzetek megteremtéséhez.

Csakhogy a párt növekedése és a növekedésből felelősségérzet a forradalom iránt, nem csak a párt  erejének túlértékeléséhez vezethet, hanem, ennél sokkal gyakrabban, annak a taktikának a fenntartásához, amely korábban éppen a gyengeség érzetéből táplálkozott. A  gyengeség defetizmusát  nem egyszer-az erő  defetizmusa váltja fel. A párt forradalmi szerepének és a párt tényleges erejének túlértékelése, illetve lebecsülése önmagában véve egyformán komoly veszély. Míg azonban a szervezeti gyengeség korszakában a tudatosan forradalmi erők mechanikus túlértékelése (puccsizmus) volt a legnagyobb fenyegetés, vagy legalábbis az a komoly akadály, amely a tudatos kommunizmus kialakulásának útjában állt, a tömegpártoknál éppenséggel a cselekvéstő irtózó opportunizmusba való visszasüllyedés a nagyon is aktuális veszély. A pártok növekedése és megerősödése nem mechanikus. Ha pedig mégis mechanikussá teszik, akkor elkerülhetetlen vagy félig-meddig mensevik nézetekhez való visszakanyarodás. Az akció, a forradalom szubjektív tényezőinek dialektikus kölcsönhatása, a párt és a tömegek dialektikus egymásra hatása az az egyedüli eszköz, amelynek segítségével tudatos válsággá lehet fokozni és ily módon le is lehet küzdeni a széles tömegek mensevizmusát, és ezáltal gátat lehet vetni annak a belső mensevizmusnak is, amely gyakori velejárója a tömegpártok létrejöttének. Itt sürgető szükség van a múlt tapasztalatainak és a jövő problémáinak világos, nemzetközi megfogalmazására. Az eddigi nézetek az oroszországi hatalomátvétel kizárólagos hatása alatt álltak, holott az olyan sajátos körülmények között játszódott le (kispolgársággal való kapcsolat, békevágy, agrárkérdés), hogy [tanulságait] sem elméletileg, sem taktikailag vagy szervezetileg nem lehet minden további nélkül Közép- és Nyugat-Európára alkalmazni. A második kongresszus feladata az volt, hogy meghatározza a kommunista tömegpártok kialakulásának szervezeti irányelveit. Ezt a feladatot teljesítette. A harmadik kongresszusnak az lesz a feladata, hogy ezekből a pártokból igazi kommunista pártokat formáljon.

III.
Önámítás volna azt feltételezni, hogy minden párt, amely „fenntartás nélkül” csatlakozott a III. Internacionáléhoz, ezzel máris igazi kommunista párt lett. Hogy ez nem így van, tanúsítják a két kongresszus közti esztendőben sok helyütt kirobbant „csatlakozási válságok”, melyeknek részben a harmadik kongresszuson kell megoldaniuk. De még ennél is világosabban mutatkozik meg a dolog a pártok (szekciók) és az Internacionálé viszonyának kérdésében.

Végképp kommunistához méltatlan öncsalás volna tagadni, hogy ez a viszony ma meglehetősen problematikus. Problematikus mindenekelőtt  technikai szempontból. A Végrehajtó Bizottság és az egyes szekciók kapcsolata igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ennek megfelelően a Végrehajtó Bizottság befolyása a pártok akcióira, valóságos szervezetére stb. fölöttébb kérdéses; sem az irányítás, sem az ellenőrzés nem működik úgy, ahogy a tettek Internacionáléjában működnie kellene. Ennek részben technikai okai vannak: Moszkvával nehéz kapcsolatba lépni. De nem szabad szemet hunynunk afölött, hogy ezeknek a fogyatékosságoknak az okai semmi esetre sem kizárólag a technikai nehézségek. Bár minden pártnak törekednie kell e technikai fogyatékosságok megszüntetésére, nem szabad hallgatnunk arról, hogy ebben az ellenforradalmi világban, az ellenforradalmi erők valószínű növekedése mellett, a forradalom térnyerésével esetleg a külső nehézségek is súlyosbodni fognak. A III. Internacionálé zavartalan működésének igazi technikai előfeltételeit csak a forradalom győzelme, a világ szovjetizálódása teremtheti meg. A forradalom győzelmének viszont előfeltétele a működőképes III. Internacionálé. Ez a körben forgás  egyértelmű jele annak, hogy ismét a dialektikus kölcsönhatás problémájával van dolgunk.

Ha hangsúlyoztuk is, hogy a pusztán technikai nehézségeknél mélyebben fekvő akadályokról van szó, ez nem azt jelenti, hogy tagadnánk a technikai kérdések fontosságát. Ellenkezőleg. Azt állítjuk, hogy a technikai nehézségeket csak akkor lehet sikeresen elhárítani, sőt, elhárításukra tényleges kísérletet tenni, ha előbb kiküszöböltük a szellemi és ezért szervezeti jellegű akadályokat. Más szóval: a kapcsolatok ma lazábbak, mint azt a technikai a technikai nehézségek indokolnák; a szekciók és a Végrehajtó Bizottság kapcsolata már ma is jobb lehetne – ha ezt a szekciók nemcsak szavakban, hanem tettekben is életkérdésként kezelnék. Nézetünk helyességét igazolja, hogy az egyes szekciók egymás közötti kapcsolata, mind, ami a kölcsönös információcserét (a párt belső kérdéseinek beható ismerete, nemzetközi sajtószolgálat, az irodalom terjesztése stb.), mind, ami a közös akciókra való szövetkezést illeti, [is] igen sok kívánnivalót hagy maga után, holott itt nem adódnak elháríthatatlan technikai nehézségek. Gondoljunk csak arra, hogy miért hiúsult meg a nemzetközi összefogás a Szovjet-Oroszország ellen viselt háború idején a fehér Lengyelországba irányuló fegyverszállítások bojkottjának kérdésében. A szekciók együttműködése hasonló esetben – vélhetőleg – ma sem volna sokkal hatékonyabb.

Ezen a ponton az egyes pártok válsága az Internacionálé szervezetének válságába csap át. Mert a tettek Internacionáléja csakis a kommunista pártok  egységéből születhet meg, a kommunista pártok pedig lényegükből adódóan minden tekintetben internacionalisták. A második kongresszus megteremtette az Internacionálé megfelelő szervezeti kereteit. Csakhogy ezekbe a keretekbe egyedül az egyes pártok kommunista szelleme lehelhet életet. Amíg a pártoknak előbb a mensevizmussal kell megbirkózniuk saját kebelükön belül, addig nem lehetnek valóságos tagjai egy harcos internacionálénak. Addig szükségképp ellentmondásba fog kerülni egymással, hogy egyszerre egy-egy ország pártjai és az Internacionálé szekciói. Ám éppen ezért kérlelhetetlenül ki kell mondanunk: az autonómia kérdése az opportunizmus kérdése; és az Internacionáléra ez még inkább vonatkozik, mint az egyes pártokra. A valódi forradalmi akarat szervezetileg csakis a centralizmusra való törekvésben nyilvánulhat meg. Úgy tűnik, hogy az elmúlt év a pártok centralizmusának problémáját mélyen belevéste a proletariátus tudatába. Az Internacionálé centralizmusa egyelőre csak az előkészület, a propaganda szakaszában tart. Minthogy azonban itt is elkerülhetetlenül ugyanazon az úton kell előrelépni, a belső pártválságok egészséges-forradalmi megoldásának kilátásai reményteli távlatokat nyithatnak ennek a kérdésnek a megoldásában is. De ez a kérdés sem oldódik meg „magától” valamiféle szerves fejlődés önmozgása révén. A harmadik  kongresszusra vár a szellemi tisztázás, a tettek vállalása és szervezeti megvalósítás. Rá vár, hogy helyes vágányra terelje az Internacionálé tényleges fölépítésének folyamatát, és hogy lökést adjon a sürgető tetteknek.

Ebből a nézőpontból kell vizsgálni az úgynevezett Moszkva-ellenes oppozíció kérdését. Tagadhatatlan., hogy bizonyos részletkérdésekben (a képviselők kiválasztása  stb.) a Végrehajtó Bizottság is követett el hibákat. A kongresszus és a bizottságok tanácskozásai nyílt vitában bizonyára sok mindent ki is javítanak és a jövőt illetően – intézményes – védelmet biztosítanak némely balfogások ellen. De a kérdés lényege nem ez. A lényeg abban a szakadékban rejlik, amely a Végrehajtó Bizottság forradalmi szelleme – amely Végrehajtó Bizottság, jóllehet minden párt képviselve van benne, ma még (a forradalom üdvére!) túlnyomórészt orosz befolyás alatt áll – és némelyik szekció opportunizmusa között tátong. A konfliktusok itt elkerülhetetlenek. És ezek a konfliktusok a forradalom fejlődése szempontjából fölöttébb üdvösek – annál üdvösebbek, minél határozottabban érvényre jut bennük az Internacionálé akarata és elszántsága. Hogy ez nem az oroszok diktatúráját „jelenti”, azt a Végrehajtó Bizottságnak Németország független munkásaihoz intézett „nyilt levele” (Kommunistische Internationale, 14. szám.)[2] olyan nyilvánvalóvá tette, csak demagóg denunciánsok merészelhetnek ilyesmiről beszélni. Az orosz elvtársak túlsúlya, szükségszerű vezető szerepük az Internacionáléban csak akkor fog megszűnni, ha a világproletariátus egyenrangúvá válik velük forradalmi elszántság, forradalmi éleslátás és forradalmi tapasztalatok tekintetében. Reméljük – és az orosz elvtársak bizonyára legalább annyira remélik, mint mi –, hogy hamarosan így is lesz. Csakhogy az ide vezető út nem, a „Moszkva” elleni ágálás, nem az „autonómiával” való kérkedés, hanem a forradalmi tettek útja.

Reméljük, hogy a kongresszus ezt az utat választja. Ennek az évnek a tapasztalatai azt mutatják, hogy a forradalmi cselekvés révén igenis jóval közelebb lehet kerülni azoknak a kérdéseknek a megoldásához, amelyek pedig elméletileg és szervezetileg egyaránt megoldhatatlanoknak látszottak. (A márciusi akció és a KAP-kérdés.) De az akciónak és a szervezetnek ez az összemosódása egyúttal kijelöli egy kongresszus szervezőmunkájának határait is. Egy kongresszus beindíthatja ezeket a folyamatokat. A konfliktusok kiélezése és megoldása révén döntően elősegítheti és gyorsíthatja a forradalmi tudat letisztulását. De nem tüntetheti el a fejlődés ütemében mutatkozó tényleges különbségeket. Ezért bizonyos kérdésekben valószínűleg most is csak „félmegoldás” születik. Hadd említsem mint jellemző példát az ifjúsági szervezet és a párt viszonyát. Az ifjúság „autonómiája” harci jelszó volt, amely a régi pártok opportunista fertőzöttsége ellen irányult. Ennek az autonómiának a csaknem teljes megszűnése szükségszerűen következik a forradalmi centralizációból. A belső mensevizmus létező veszélye ugyanakkor gát ennek a kommunista szemszögből helyek törekvésnek az útjában: könnyen elképzelhető, hogy ebben a harcban az ifjúság „autonómiája” fontos szerepet fog játszani. Az effajta kérdésekben, ami a szervezeti problémákat illeti, a forradalom nagyfokú  hajlékonyságot követel: úgy kell formálni a viszonyokat, hogy a fejlődés a centralizáció helyes medrébe terelődjék, de ugyanakkor olyan rugalmassá kell tenni ezeket a viszonyokat, hogy a centralizmust sohase lehessen felhasználni a forradalom érdekei ellen. Elvégre minden szervezeti forma pusztán harci eszköz, pusztán része a mindent meghatározó, mindent eldöntő totalitásnak: a forradalmi folyamat totalitásának.

 

[1] Vor dem dritten Kongress, Kommunismus, Wien 1921. május 15. (II. évf., 17–18. sz.), 583–592. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Vor dem dritten Kongreß, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 72. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Offenes Schreiben alle Mitglieder der Unabhängigen Partei Deutschlands. An den ausserordentlichen Parteitag in Halle. A levél 1920. szeptember 28-án kelt, a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága jegyezte, Die Kommunistische Internationale (Petrograd), 2. évf. (1921), 14. sz., 244–267. o. – A szerk.