A III. Internacionálé szervezeti kérdései^[1]

 

1.
A II. Internacionálé szocialista pártok laza összefogása volt: a III. Internacionálénak a szocialista mozgalom valódi egységévé kell válnia. E szembeállításban két figyelemre méltó és következményekkel terhes mozzanat rejlik. Az egyik az, hogy a halódó II. Internacionáléban az egyes – nemzeti – pártok képezték a közvetlen szervezeti egységeket; az Internacionálé pusztán a „szövetségük”, „egyesülésük” volt. Ezzel éles ellentétben az összes kommunista párt az Internacionálé puszta tagjának tekinti önmagát. Maga az Internacionálé a közvetlen adottság, a tulajdonképpeni és döntő módon forradalmi valóság. Az egyes pártok nem egyebek, mint puszta szekciók, amelyek értelmüket csak a szerves együttműködésben találhatják meg.

Ennél az ellentétnél még fontosabbnak tűnik azonban a második: a II. Internacionálé valóságnak tartotta magát, míg a III. Internacionálé a proletariátus cselekedeteinek regulatív eszméje, elkerülhetetlen célkitűzése. Az ellentmondás, mely mintha ott rejlenék e mondatokban, valójában puszta látszat. A III. Internacionálé eszmeszerűsége, Legyen volta, céljellege összehasonlíthatatlanul magasabb rendű és elevenebb valóság, mint amivel a II. Internacionálé valaha is rendelkezett. Mert a III. Internacionálénak ez a Legyen-karaktere abból a kölcsönhatásból születik, amely úgy, ahogy van, a proletariátus eleven egysége, illetve a proletariátusnak e fölött a valóság fölött gyakorolt, ugyancsak eleven kritikája közt fönnáll. A proletariátusnak ez az önkritikája, amely legvilágosabban tetteiben nyilvánul meg, puszta látszatként, az igazi proletáregység megvalósításának kísérleteként leplezi le a mindenkori elért szintet, s így mind erőteljesebben kényszeríti rá az igazi egységre a proletariátust. A III. Internacionálé éppen ez az igyekezet és keresés, kritika és törekvés; nem szilárd és megmerevedett valami, hanem a forradalmi proletariátus életelve. A II. Internacionálé valóságként rögzítette meg magát akkor, amikor pedig (mint ezt a világháború és az ebből következő események mutatják) még meg sem született a proletariátus cselekvésben megnyilvánuló egysége, s így papírosvalósággá, bürokratikus egységgé züllött, s ezzel egyszer s mindenkorra elvesztette összes belső életlehetőségét.

Ez a belátás visszavisz bennünket az elsőként felállított ellentéthez. A II. Internacionálé pártjai látszólag jogosan hivatkozhattak a Kommunista kiáltvány szavaira, melyek szerint „formáját tekintve a proletariátus harca a burzsoázia ellen először is nemzeti”. Itt is azonban, mint minden egyes kérdésben, a forma lett úrrá a tartalom felett (amely a Kiáltvány szavai szerint sohasem lehet nemzeti), és ez így maradt az osztályharcnak abban a szakaszában is, amikor a fentebb hangsúlyozott „először is” a forma vonatkozásában is elvesztette érvényességét. A nemzet[2] ugyanis a tőkés fejlődés meghatározott szakaszának ideológiai kifejeződése, amely e szakasz elmúltával szükségképp elveszti ideológiai jelentőségét is. Amíg a nemzeti ideológia a burzsoázia koncentrációs törekvéseit, a feudális-abszolutisztikus maradványoknak a kapitalista fejlődés útjából való eltakarítását (Németország és Olaszország egysége) kísérte, nemcsak objektíve kedvező volt a munkásosztály számára, hanem az osztályharc olyan formáját kényszerítette rá, amelyben döntő szerepet kellett játszania a nemzeti tagoltságnak. Ez a helyzet azonban az imperialista szakasz beköszöntével gyökeresen megváltozott. A kapitalizmus olyan fejlődési szintet ér el, amikor „eredeténél fogva nemzetközi jelenség, oszthatatlan egész, mely csak valamennyi kölcsönös vonatkozásában ismerhető meg, s amelyből egyetlen állam sem vonhatja ki magát”.[3] Ez a nemzetköziség, a proletár világszervezet igazi nemzetköziségének dialektikus előkészítése, negatív előfoka, csak erősödött a háború és annak kimenetele következtében. Hiszen a gazdaság nemzeti szervezeti kereteinek szétrobbantása, melyet az imperializmus épp a nacionalista törekvésekkel és a nemzeti hangsúlyozásával készített elő, saját agresszív expanziójával és hódító hajlamával, azokban a formákban teljesedik ki, amelyekben a világháború likvidáltatik. Közép- és Kelet-Európa nem élte át a keletkező kapitalista termelés és az egységes nemzetállamok párhuzamos fejlődését. A feudális-abszolutisztikus államképződmények szétesése csak a tőkés fejlődés tetőzése után következhetett be (a helyzet világpolitikai oldalán csak keveset változtat az, hogy ezek közül az államok közül egyesek gazdaságilag több mint elmaradottak).

A háború következtében létrejött „nemzeti államok” tehát egytől egyig életképtelenek. Az, hogy lehetetlen valóságos „nyelvi határokat” találni, nemcsak a probléma „történelmileg véletlen” bonyolultságából ered, hanem annak következménye, hogy ezek a népek visszavonhatatlanul elszalasztották nemzeti (tehát korai kapitalista) államszervezetük kiépítésének pillanatát. Ma megoldhatatlan dilemma előtt állanak. Vagy messze túl kell kiterjeszkednie a gazdasági területnek a nyelvi határokon, s ezáltal fokozott mértékben tér vissza a megdöntött feudális-abszolutisztikus rezsim minden megoldhatatlan problémája (Csehszlovákia), vagy az új állam kezdettől fogva képtelen az önálló gazdasági létre (Német-Ausztria). Az első esetben sem zárul le azonban a megoldhatatlan kérdések sora. Bármennyire is igyekszik az új állam  önmagának autochton, imperialista expanzióra képest gazdasági területet biztosítani – mit sem törődve az önrendelkezési jog demokratikus jelszavával –, e kérdések már egyszerűen a katonai-politikai leigázással nem intézhetők el. Azokat a területeket, amelyek gazdasági lényegüknél fogva (a székhely problémái!) szükségszerűen összefüggnek más területekkel, nem lehet minden további nélkül leválasztani, és az új területekhez csatolni (pl. Lengyelország és Galícia viszonya). Másrészt viszont a régi kötelék sem állítható helyre; így állandó ingadozás és bizonytalanság jön létre a gazdasági területek összetartozását illetően, a nemzeti-kapitalista tagoltság olyan meghaladása, amely még nem találta meg valódi formáját, a nemzeti-gazdasági tagoltságot a föderatív szovjetköztársaságon belül; amely következésképpen állandó káoszt teremt. Nyugat-Európa állapota természetesen sokkal szilárdabb, a gazdasági formáknak a politikai (nemzeti) formákon való túlhaladása azonban már itt is észrevehető, és minden jel szerint egyre inkább előtérbe kerül.

Ezzel a fejlődéssel szemben szükségképpen csődöt kellett mondania a II. Internacionálé szervezetében megtestesült szellemnek. A csőd oka nemcsak a kapitalizmus imperialista szakaszának lényegébe való elméleti belátás hiánya. A belátás hiánya sokkal inkább maga is szükségszerű következménye annak az egész magatartásnak, melyet a modern állammal szemben a II. Internacionálé pártjai egyre inkább magukévá tettek. Ez a magatartás a legalitás. Ismét nem csupán a legalitás külső formájára kell gondolnunk, amely éppenséggel csak következménye annak a belsőleg legális magatartásnak, mellyel a szociáldemokrata pártok az állammal szemben viseltettek, ahogy a kommunisták „illegalitása” is csak annak szükségszerű következménye, hogy egész taktikájukban kívül helyezkedtek a polgári társadalom keretein.[4] A II. Internacionálé pártjai a fejlődés során – fokozatosan és csaknem észrevétlenül – teljesen a polgári társadalom talajára helyezkedtek. Csaknem mindig „ellenzékben” voltak persze; de az ellenzék legális fegyverei a defenzív szakasz harci eszközeiből mindinkább magának a harcnak a lényegévé váltak. Mikor a II. Internacionálé pártjai az eseményeket ugyanabból a szempontból kezdték megítélni, mint a burzsoázia, éppúgy lehetetlenné vált számukra a fejlődés lényegének átlátása, ahogy az a burzsoázia számára is kezdettől fogva lehetetlen volt. Mind a kibontakozó imperializmus, mind pedig a széthullás jelenlegi formái fenntartották ugyanis a nacionalizmust, az imperializmus előtti időszak ideológiáját.”[5] A képtelenség arra, hogy átlásson ezen az ideológiai fátyolon, osztályhelyzetéből adódóan elháríthatatlan sorsa a burzsoáziának; ez megjósolt fátuma, amelynek Oidipuszhoz hasonlóan kénytelen vakon elébe menni. A proletariátus küldetése és feladata viszont éppen az, hogy tudatosítsa magában a fejlődés belső lényegét, tekintet nélkül az ideológiai fátylakra, és azok létezése ellenére. Bár e vakság a proletariátusra is rettenetes szenvedést róhat, nem mehet tönkre miatta, s – akár akarja, akár nem – látóvá kell válnia. Csak a II. Internacionálé pártjainak vezető rétegei mennek tönkre – abban a mértékben, ahogy ez a valódi belátás megszületik.

A II. Internacionálé teljes csődje 1914 augusztusában „legalitásának” szükségszerű következménye: hívei már mit sem tudtak arról, hogy a proletariátus számára az igazi valóság a világproletariátus – vágyott – egysége, hogy a világ „nemzeti” tagoltsága nem több, mint a kapitalista fejlődés átmeneti formája, amellyel a proletariátusnak csak taktikailag, a mindenkori erőviszonyok mértékében kell számot vetnie, amellyel azonban semmiféle belső összefüggésben nem áll. A II. Internacionálé pártjai ezzel szemben olyan erősen összenőttek a nemzet ideológiai képződményével, hogy nemcsak Bebel beszélhetett arról, hogy „vállunkra kell venni a puskát”, hanem még Ausztria-Magyarország állammonstruma is elméleti védelmezőkre találhatott. S még a háború válsága sem tisztázott semmit. Mind a győzelmes kitartásban, mind a status quo ante álláspontjában az a strucchoz illő kívánság fejeződött ki, hogy ne kelljen megérteni az eseményeket, s vissza lehessen térni a háború előtti állapotokhoz, a legális ellenzékhez. Ezért tartják a jelenlegi helyzetet semmiből sem tanulva „átmenetnek”, amely véleményük szerint vissza fog vezetni a „konszolidációhoz”, vagyis azokhoz a nemzetállamokhoz, amelyek már a háború előtt is anakronisztikusak voltak.

Ez az állásfoglalás érteti meg igazán, a II. Internacionálé miért nem volt sohasem több papiros-valóságnál. Számára a proletariátus egyesülése csupán az egyes nemzetek munkásságának „kölcsönös rokonszenve” volt, ahol is a munkások elsősorban „nemzetiek” voltak, ám – amennyiben és amennyire lehetséges volt – „támogatták” egymást. Ebben a korszakban az Internacionálé, ha tetszik, a proletariátus külpolitikája volt. Mivel azonban a pártokat fogva tartotta a burzsoázia nemzeti ideológiája, „külpolitikai” cselekvésükben is a burzsoázia uszályába szegődtek, és a proletár „külpolitika” számára csak annyi gondolatuk és érzésük maradt, amennyire az előbb említett kötöttség még lehetőséget nyújtott. Ezért korlátozódott a II. Internacionálé tevékenysége egyre inkább csak „határozatokra” és „nyilatkozatokra”. Mindinkább dekorációvá vált, kongresszusokra és egyéb hasonló összejövetelekre korlátozódó intézménnyé. Mivel képtelen volt a proletariátus nemzetközi szolidaritásának gondolatát a nemzeti ellentétek fölé helyezni és tettekre váltani, bele kellett pusztulnia az imperialista nacionalizmus válságába a világháborúban. Hogy milyen mélyek ezeknek az előítéleteknek a gyökerei a proletariátus vezető rétegeiben, az abban is kifejeződik, hogy az orosz kérdést sokszor még ma sem tartják az egész proletariátus, s így természetesen minden egyes proletár életkérdésének, hanem az Oroszország irányában érzett „rokonszenvként”, „kölcsönös segítségként”, „proletár külpolitikaként” kezelik.

2.
A III. Internacionálé abból a véres és rettenetes önkritikából született, amelyet a proletariátus a világháborúban gyakorolt önmaga felett; ezért az illúziómentességnek, a valóságérzéknek és a cselekvés képességének kell lényegévé válnia. Az Internacionálé felépítésében úgy fejeződik ki e fordulat, hogy egyrészt töretlenül kitart az egész proletariátus egységének gondolata mellett, másrészt pedig sohasem táplál illúziókat a már elért eredményekkel kapcsolatban, sohasem tartja valóságnak a látszatot, és szervezeteit nem úgy építi fel (mint a II. Internacionálé), mintha már megvalósult volna a proletariátus egysége, hanem hogy a lehető leghamarabb megvalósuljon ez az egység. Mikor a proletárcselekvés regulatív eszméjének neveztük a III. Internacionálét, erre gondoltunk: az egész proletariátus valóságos egységére mint szükségszerű célkitűzésre, amely közvetlenül és döntő módon kell befolyásoljon minden egyes cselekedetet.

Minden valóságos egységnek szükségszerű, dialektikus előfeltétele a korábbi hamis egység széthullása. A pusztító múlt szempontjából ezért a létrejött új egység szükségképpen szétesésnek, sőt káosznak és anarchiának tűnik. Ahogy a kommunizmus a proletariátus igazi egységét csak a pártstruktúrában létrejövő szakadások és „testvérháborúk” útján teremtheti meg; az új, a forradalmi tett Internacionáléja is csak széteséseken és szakadásokon keresztül teremthet igazi egységet. Ennek az egységnek bármely szervezeti anticipációja végzetes lehet. Ekkor ugyanis egy látszatot fogunk valóságnak tartani – ezáltal a halódó II. Internacionálé felépítése, következésképpen szelleme is áthatná a keletkezőben levő III. Internacionálét, és megmérgezné azt.

A III. Internacionálénak számolnia kell azzal az igazsággal, hogy jelenleg lehetséges létezése csak eszmei létezés. Ha tetszik: puszta „eszme”, amely még nem hatolt be a közvetlenül létező valóságba. helyesebb azonban, ha ezt mondjuk: olyan eszméről van szó, amelynek szándékában rejlik a valóság egyre teljesebb áthatása, amelynek tökéletesen át kell hatnia a valóságot. A III. Internacionálé szervezetét két tényezőnek: ennek a Legyennek kell meghatároznia, amely a proletariátus tudatos élcsapatában már a cselekvés elvévé vált, valamint ellentétének, annak a tényállásnak, hogy ez a Legyen az egész proletariátussal szemben még megmaradt Legyennek.

Ennek a szervezetnek kiindulópontul Európa jelenlegi kaotikus állapota és a forradalom hasonlóan kaotikus fejlődési szakasza szolgál. A régi keretek, mind a burzsoá állam és gazdaság, mind pedig az ezzel ellenzékként szemben álló régi proletárpártok, vagy széthullottak már, vagy a széthullás felé haladnak. A tudatos proletariátus nyílt illegalitásban tárja a széteső régi világ elé a maga tövises útját. Ebből az illegalitásból két fontos szervezeti mozzanat következik. Először is, hogy a proletár pártok egyetlen pillanatra sem helyezkedhetnek a fennálló társadalom álláspontjára, sohasem engedhetik magukra hatni e társadalom ideológiai tévképzeteit, ellenkezőleg, cselekvéseiket mindig egyedül a gazdasági fejlődés igazi állapota diktálja. Másodszor, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai törvényen kívül helyezik őket, hogy elvi illegalitásuknak lényegi munkájuk illegalitása kell megfeleljen. Akadhatnak a harcnak olyan szakaszai, amikor egy időre ki lehet kényszeríteni a mozgalom bizonyos gyülekezési, sajtó-, stb. szabadságát, ez azonban nagyon ritkán vonatkozik a mozgalom nagyobb részére, és sohasem egy időben az egész mozgalomra. A dolgok mai állása mellett azonban az esetleg kiharcolt, korlátozott érvényű szabadság nem állhat fenn az egész proletariátus nemzetközi eszmecseréjének lehetőségére nézve. Az osztályharc jelen állapotában a proletariátus nemzetközi kapcsolatai csak illegális kapcsolatok lehetnek. (Olaszországban például, ahol látszólag a legerősebb a párt, éppen most tiltották meg Bombacci elvtárs oroszországi utazását.)

Az illegalitás viszont már tisztán technikai és szervezeti szempontból is kizárja a II. Internacionálé formáit, a kongresszusokat és a Központi Irodát; természetesen előfeltételezzük, hogy a kapcsolatok elevenek, nem pusztán deklaratívak és bürokratikusak. Olyan hosszú időre lenne ugyanis szükség egy általános kongresszus technikai előkészítéséhez, a küldöttek oda- és visszautazásához, hogy a legtöbb taktikai beszámoló és határozat már elavultan látna napvilágot, arról nem is beszélve, hogy illegális érintkezés nehézségei mellett mindig kétséges, vajon egyáltalán létrejöhetnek-e teljes létszámú találkozók.

A III. Internacionálé egységes Központi Irodájának kétségkívül ugyanezekkel a nehézségekkel kellene megküzdenie. Ettől eltekintve is, az egész mozgalmat folyton az időleges megbénulás veszélye fenyegetné, ha valódi és szigorú centralizáció esetén a burzsoázia egyszer hatalmába kerítené a központot. E sors elkerülésének egyetlen módja, a központ Oroszországba való áthelyezése, a közlekedési nehézségek miatt ismét csak illuzórikussá tenné az Internacionálé tevékenységét.

Már ezek a külsődleges nehézségek is elegendők ahhoz, hogy a mozgalom jelenlegi helyzetében szükségszerű követelménynek tűnjék a III. Internacionálé decentralizált felépítése. Európa gazdasági és politikai helyzete azonban, melynek helyes fölismeréséből mint mozgalmunk illegalitásának igazi alapjából e fejtegetések során kiindultunk, elvi és gyakorlati szempontból is szükségessé teszi ezt a decentralizációt. Említettük, hogy az objektív fejlődés már túllépett a nemzeti szervezeti formákon, ha ez ideológiailag még nem is tudatosodott a burzsoáziában és a befolyása alatt álló szociáldemokráciában. Európa igazi tagoltsága ma már nem nemzeti. Ez a tagoltság olyan kérdések függvénye, amelyeket az érdekelt országok burzsoáziája (és szociáldemokráciája) nem képes megoldani, amelyek megoldása csak az épp szóban forgó kérdésben érdekelt összes munkás egységes cselekvésének eredménye lehet. (Csak néhány példát ragadunk ki a sok közül: a szénmezők Lengyelország, Csehszlovákia és Német-Ausztria között, ahol is ez utóbbi szénellátása ettől a szénmezőtől függ; a rutén északkeleti Magyarország Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Ukrajna között; Fiume Olaszország és Jugoszlávia között, stb.). Ezek a kérdések az érdekelt proletárcsoportok szakadatlan együttműködését követelik meg; az egyes pártok izolált akciói nem oldhatják meg őket, de megoldásuk nem függhet helyileg messze fekvő központok döntésétől sem, mivel azok kérdései és válaszai sohasem rendelkeznek a szükséges közvetlenséggel és időszerűséggel.

Ezeknek a kérdéseknek a tagolása, a mostanra kialakult helyzetnek megfelelően, nem igazodhat a „nemzeti egység” sémájához. (Erre ismét az a Lengyelország szolgáltatja a legnyilvánvalóbb példát, amely a danzigi kérdésben Németországgal, az osztravai kérdésben pedig Csehszlovákiával függ össze; hivatkozhatnánk azonban Olaszország és Jugoszlávia kapcsolatára Trieszt-Fiume ügyében, Olaszország és Német-Ausztria kapcsolatára a dél-tiroli problémában és az olasz-francia viszonyra bizonyos nyugati kérdések eldöntésében.) És nem is rögzíthetők és sematizálhatók ezek a kérdéskomplexumok sehogyan sem. A jelenlegi helyzet lényegét éppen az jellemzi, hogy ezek a kérdések állandóan cseppfolyós állapotban maradnak, olyan komplexumok jönnek létre, amelyekre tegnap még senki sem gondolt, másfelől viszont hirtelen eltűnnek egyes megoldhatatlannak tűnt problémák. (Gondoljunk például arra, hogy nemrég még mind Csehszlovákiát, mind pedig Német-Ausztriát és Jugoszláviát a Lengyelországgal szövetkező magyar fehérterror fenyegette, amely állapotot jórészt éppen ezeknek az államoknak a Szovjet-Magyarországgal szemben képviselt politikája idézett elő.) Amennyiben a III. Internacionálé a proletármozgalom eleven egysége kíván lenni, szervezetileg alkalmazkodnia kell a fejlődésnek ezekhez a tényeihez.

A káosz felett csak szilárd elvekkel és hajlékony taktikával lehetünk úrrá. Éppen mivel a proletárforradalom célja a cselekvési egység, kell ennek az egységnek alulról, a közvetlenül egységre törekvő kérdésekből felépülnie. Ebből először is az következik, hogy a mozgalom jelenlegi helyzetében több taktikai központra van szükség, ha azok valóban befolyásolni akarják a mozgalmat, és nem akarnak egyébként egymástól függetlenül cselekvő pártok képviselőinek társas összejöveteleire korlátozódni. Másodszor hogy lehetetlen minden egyes „országhoz” központot „rendelni”. A III. Internacionálé minden pártjának állandó és közvetlen eszmecserét kell folytatnia azoknak az országoknak a pártjaival, melyekkel a fent jelzett módon közös problémái vannak; így válik valóban lehetővé a taktikai együttműködés. Ebből az következik, hogy minden pártnak szoros kapcsolatban kell állnia minden olyan központtal, amelyhez ilyen jellegű problémák kapcsolják; egy-egy párt tehát feltétlenül több központban kell képviseltetnie magát..

Úgy tűnik, mintha e gondolatmenet általában a központok szervezése ellen irányulna, mintha követelései az egyes pártoknak a közvetlenül égető kérdésekben elért közvetlen megegyezéseire korlátozódnának. Ez részben így is van. Akár egy központtal, akár többel képzeljük el, az Internacionálé felépítése semmiképpen sem korlátozhatja a pártok egymás közt zajló közvetlen érintkezését. Ellenkezőleg, minden központnak az a fő feladata, hogy a lehető legintenzívebbé tegye ezeket a kapcsolatokat, intenzívebbé, mint amilyenné tenni az egyes pártok önmaguktól képesek lennének. Itt kiderül az is, hogy az ily módon gondolatmenetünkből levont következtetés csak részben volna helyes. Csak annyiban helyes, hogy a III. Internacionálé szervezetei sem egymáshoz, sem a pártokhoz fűződő, sem pedig pártközi kapcsolataikban nem merevedhetnek meg. Szervezetileg meg kell őrizniük hajlékonyságukat, amely képessé teszi őket arra, hogy alkalmazkodjanak a megfogalmazódó problémák állandó változásához. Az e változásnak, hajlékonyságnak megfelelő káosz azonban egyben az egységhez vezető út is. Az egység tudatos akarásának magában a proletariátusban kell szervezetileg kifejeződnie. Annál is inkább, mert az egyes csoportok taktikai összefonódása csaknem kivétel nélkül mélyreható analógiákat mutat a megfelelő országok fejlődési szakaszainak bizonyos jelenségeivel. Úgyhogy nemcsak a közvetlenül taktikai, hanem az elvi-taktikai kérdésekben is csaknem mindig előnyösnek és szükségszerűnek mutatkozik az állandó együttműködés, a tapasztalatok szakadatlan cseréje. Amiért is ezek a központok még saját, önmagában korlátozott területüket illetően sem ragaszkodhatnak mereven a kongresszusok sémáihoz. Eltekintve attól, hogy minél több embert és minél nagyobb területet akarnak átfogni az illegális összejövetelek, a valóságban annál ritkábbak, a mindenkor csak a résztvevő pártok meghatározott csoportját érintő közvetlenül közös érdekek gyakori megbeszélése megfelelőbb szemléltető oktatásul szolgál a közös cselekvés számára, mint amilyet az általános kongresszusok a maguk gyakran túl általános határozataival valaha is nyújthatnának. Nem akarjuk alábecsülni a kongresszusok jelentőségét. Az elvek egysége és szilárdsága csak itt érhető el, ezek pedig a taktika hajlékonyságának előfeltételei. Elvi kérdésekben a III. Internacionálénak meg kell őriznie teljes egységét. Ám ez az elvi egység a valóságban csak akkor jöhet létre, miután cselekvéseken, a közvetlen, égető kérdésekben megnyilvánuló taktikai egységen keresztül már megvalósította a proletariátus valóságos egységét.

Hiszen hogy lehetetlen egységes szervezeti formát találni Európa egész proletármozgalma számára, annak végső soron az az oka, hogy a különböző országokban egymástól teljesen elütő fokon áll a kapitalizmus felbomlásának folyamata, s ennek megfelelően a proletariátus tudatossá válása is. A „legyőzött” országokban például nemcsak az államapparátus, hanem a szociáldemokrata és szakszervezeti apparátus is sokkal inkább van megrendülve, mint a „győztes” országokban. Ebből az következik, hogy egy egész sor taktikai kérdésben ismét csak nagyobb egységek jönnek létre, s ez szervezetileg az Internacionálé központjaiban is kifejeződik.

A II. Internacionálé csak nemzeti mozgalmakat ismert, melyek látszategységét az Internacionálé teremtette meg. A III. Internacionálé megteremti a „nemzeti” korlátozottságból már kitörő mozgalmak összefogásának eleven formáit. Ezek a formák az igazi egység felé vezető út állomásai. Azaz mindig a mozgalom egy-egy meghatározott stádiumának felelnek meg, és átmenetnek, provizóriumnak tartják magukat, megosztódnak, egyesülnek, áthelyezik, illetve megváltoztatják működésük helyét, illetve módját; mindig úgy, ahogyan az osztályharc állása az adott pillanatban megköveteli.

 

[1] A most következő megjegyzések csak vitára kívánják bocsátani a kérdést, semmiképpen sem lépnek fel azonban azzal az igénnyel, hogy a problémát akár csak vázlatosan is kimerítsék. Egy sor fontos kérdést (például új pártok felvételét a III. Internacionáléba) még csak nem is érinthettünk. – [L. Gy. jegyzete.]

Organisationsfragen der dritten Internationale, Kommunismus, Wien 1920. március 15. (I. évf. 8–9. sz.), 238–250. o. – A cikket Lukács „G. L.” szignóval jegyezte; kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 188. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 105–118. o.; kisebb javításokkal közöljük.) – A szerk.

[2] Az egyszerűség kedvéért hadd beszéljünk itt csak a nemzet gazdasági-politikai értelméről. A tisztán kulturális jelentőség, amely sokkal bonyolultabb kérdés, annál is kevésbé jön itt számításba, mivel a tőkés fejlődésben sohasem lehet valóban hatékony tényező, hanem csupán a tulajdonképpeni harc leplezője és jelszava.

[3] Rosa Luxemburg: Die Krise der Sozialdemokratie, [Verlagsdruckerei Union, Zürich 1916], 71.

[4] Ha szociáldemokrata pártok (pl. most a magyar) illegálissá válnak, vagy kommunista pártok (pl. az olasz) legálisak maradnak, akkor ez átmeneti szakasza a fejlődésnek, semmiképpen sem „normális” állapot.

[5] Rosa Luxemburg: Die Krise der Sozialdemokratie, 72.