A költői alkotások keletkezése és értéke^[1]

 

Mindenfajta marxista irodalomszemlélet mindig is magától értetődőnek tekintette, hogy az irodalom termékei csupán „az általános társadalmi fejlődés alkotórészei”. Végtére is csak ez a módszer teszi lehetővé, hogy az irodalmi alkotásokat egyáltalában úgy fogjuk fel, mint a társadalmi fejlődés egy meghatározott fokának szükségszerű produktumait. Ha elejtjük ezt a módszert, akkor visszakanyarodunk a polgári irodalomtörténet mitologizáló elmélkedéseihez, amelyek az egyes korokat a „nagy egyéniségekből”, a művészetet pedig a „zseni” lényegéből akarják megérteni; ahol is ezek ez elmélkedések körben forognak, hisz a zsenit ismét csak a műalkotásokból lehet megérteni. Az irodalomtörténet messzemenően jól teszi tehát, ha annak az osztálynak a helyzetéből indul ki, amely az adott korszak irodalmát teremti; hasonlóképp helyes a különböző irodalmi irányzatok és formák harca mögött megkeresni azoknak a társadalmi rétegeknek a harcát, amelyeket a szóban forgó irodalmi áramlatok mint ideológiai kifejezési formák szolgáltak. Illúzió volna azonban azt hinni, hogy ezzel a vizsgálódással (amely sajnos a marxizmus számára mindmáig alig volt több programnál, és megvalósítása érdekében – Mehring és Roland Holst munkásságától eltekintve – vajmi kevés történt), még ha kiteljesedett volna is, már mindent tudnánk az irodalomról.

Bevezetésében A politikai  gazdaságtan bírálatához Marx világosan megfogalmazta azt a nehézséget, amelyet mi is hangsúlyozni kívánunk: „De a nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz van kötve. A nehézség az, hogy számunkra még ma is műélvezetet nyújtanak, és bizonyos vonatkozásban mércéül és elérhetetlen példaképül számítanak.”[2] Persze nem kell attól tartanunk, hogy ha elfogadjuk Marx módszertani intését, akkor visszajutunk a régi esztétika „örök” értékeihez, és az irodalom jelenségei megszűnnek a társadalmi fejlődés meghatározott fokának termékei lenni. Ez a félelem már csak azért is oktalan, mert hogy egy meghatározott kor és ezen belül egy meghatározott osztály miként válogat a régi irodalom jelenségei között, azt is történelmi motívumok határozzák meg, és a szóban forgó társadalmi rétegek osztályhelyzete. Mert ahogy Marx még ugyanabban a fejtegetésben megjegyzi: „Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalában azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbelieket önmagához vezető fokoknak tekinti”,[3] és ebből a szempontból – de egyúttal egy konkrét történelmi helyzet osztályszempontjából – válogatja szét és értékeli a múlt költészetét. Ennek a fejlődésnek a során a múlt alkotásai megváltoztatják eredeti funkciójukat. Amikor, mondjuk, a görög irodalom alkotásai mintaképül szolgáltak a XIV. Lajos korabeli Franciaország udvari irodalma, illetve a Goethe és Schiller korabeli Weimar számára, akkor e két esetben messzemenően más jelentése volt tartalomnak és formának – éspedig olyan jelentése, amely leginkább e művészet eredeti értelmétől és tartalmától különbözött. Ily módon előfordulhat, hogy valamely költemény eredeti osztálytartalma a fejlődés folyamán eredeti értelmével éppenséggel ellentétes szerepet kap. Shakespeare drámái például feudális-reakciós, udvari költeményekként születtek, s ezért korántsem tekinthető művészetidegen nyárspolgáriságnak, hogy a „puritánok” harcoltak ez ellen a színház ellen – végül is később ennek a harcnak az eredményeként keletkeztek Milton költeményei –, ellenkezőleg, ez a harc a feltörekvő polgári osztály osztályharca volt. És mégis, ugyanez a shakespeare-i költészet a XVIII. században, Lessing, a fiatal Goethe és Schiller korában, kifejezési formája lehetett annak a harcnak, amelyet a német polgárság vívott önnön szellemi emancipációjáért a francia udvari költészettel szemben.

Ám az irodalom megismerésének valójában még akkor sem jutnánk a végére, ha a költői alkotások keletkezésén túl hatásukra is marxista magyarázatot tudnánk találni. Hiszen továbbra is felmerülne a kérdés: miért éppen ezeknek a műveknek támadt ilyen hatásuk, és nem annak a számtalan többinek, amelyek ugyanazokból az osztályviszonyokból jöttek létre, és rokon formában hasonló életérzést fejeztek ki? (Gondoljunk csak Shakespeare-re és kortársaira, akik között számos jelentős költő akadt.) Itt azután a marxizmus álláspontjáról is elkerülhetetlenné válik a költői alkotások esztétikai elemzése. Természetesen a költői alkotások elemzése is a konkrét történelmi helyzetből indul ki. Azokat a kifejezési formákat igyekszik megragadni, amelyek egy (meghatározott osztályhelyzetből fakadó) meghatározott élettartalmat a legadekvátabban és a leghatásosabban képesek ábrázolni. Mert az élet egyazon talajáról fakadó alkotások között döntően mégiscsak ez a különbség dönt az imént vázolt történelmi hatékonyságról.

Egy élettartalom különböző formákban fejeződhet ki. Megragadható a maga nyers felszínességében, leképezhető felszíni, köznapi jelenségformáiban (miként azt az újabb polgári irodalom teszi, akár „naturalista”, akár „stilizáló” módon, akár Schönherrnek, akár Hofmannstahlnak hívják képviselőjüket). Ám ^.egy meghatározott élethelyzetből felszínre hozhatók a legmélyebb emberi érzések és gondolatok is, amelyek azután örömként vagy bánatként, kétségbeesésként vagy mámorként azok számára is átélhetővé teszik ezt az élethelyzetet, akikből egyébként hiányoznék iránta minden megértés. Mert az emberek alapvető érzelmeikben lassabban változnak, mint társadalmi életformáik. Azt a nagy forradalmi átalakulást, amelyen az emberiség az anyajogú társadalomtól a patriarchális családig tartó fejlődési szakaszban átment, csak Bachofen, Morgan és Engels kutatásaiból tanulhattuk meg megérteni. De e válság nagyszabású költői ábrázolása, Aiszkhülosz Oreszteiája mégis mélyen érintett és még ma is mélyen érint sokakat, még ha sejtelmük sincs e költemény valóságos tartalmáról.

Értelmetlen volna ma azt kérdeznünk, vajon az osztály nélküli társadalom emberét nem fogja-e túl nagy szakadék elválasztani „az emberiség előtörténetétől”, hogysem át tudja élni annak költészetét. Ma az a feladatunk, hogy egy adekvát és módszeres, mindenestül történelmi irodalomszemlélet megteremtésére törekedjünk a marxizmus szellemében. És annak a keretei között nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti kérdéseket.

 

[1] Entstehung und Wert der Dichtungen, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 17. (5. évf., 461. sz.), 3. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 171. skk. o.  – Révai Gábor fordítása. – A cikk – eltérően a korábbi Die Rote Fahne-beli Lukács-publikációktól, nem „Georg Lukács” aláírással, hanem G. L. szignóval jelent meg. Talán a Marxizmus és irodalomtörténet II. részének szánta Lukács (vagy a lap), ám ezt semmi nem jelzi. – A szerk.

[2] Karl Marx: Bevezetés „A politikai gazdaságtan bírálatához”, MEM XIII., 176. o. – A szerk.

[3] Uo. 171. o. – A szerk.