A kommunista párt morális küldetése[1]
1.
Mint Lenin minden írása, ez a legutóbbi brosúra[2] is méltó arra, hogy gondosan tanulmányozzák a kommunisták. Ismét megmutatja Lenin egészen rendkívüli képességét arra, hogy a proletariátus fejlődése során felmerülő minden új jelenség döntő újdonságát megragadja, lényegét lényeglátó módon értse és értesse meg. Míg korábbi írásait inkább a polémiának szentelte, inkább arra törekedett, hogy megalapozza a proletariátus harci szervezeteit (elsősorban az államot), ezt az új társadalom most előbukkanó csiráinak szenteli. Ahogyan a kapitalista termelési forma a maga gazdasági kényszer (az éhség) diktálta munkafegyelmével magasabb rendű volt a jobbágyság pusztán erőszakon alapuló formáinál, ugyanúgy fogja a szabad emberek szabad együttműködése az új társadalomban – a termelékenység tekintetében is – messze túlszárnyalni a kapitalizmust. A világforradalom szociáldemokrata defetistái éppen ebben a vonatkozásban rendkívül szkeptikusak. A munkafegyelem meglazulására, a termelékenység csökkenésére, vagyis olyan tényekre hivatkoznak, amelyek szükségképpen kísérik a bomló tőkés gazdaságot. Olyan türelmetlenül, olyan intoleráns módon mutatnak rá arra, hogy e tények nem változtak meg azonnal Szovjet-Oroszországban, hogy az csak a kapitalizmus iránt tanúsított türelmükhöz hasonlítható. A nyersanyaghiány, a belső küzdelmek, szervezési nehézségek az ő szemükben csak a tőkés államok számára enyhítő körülmények, szerintük a proletár társadalmi rendnek már keletkezése pillanatában maga után kell vonnia valamennyi viszony külső és belső átalakulását, a helyzet javulását valamennyi területen. Ennek az utópizmusnak a kispolgári jellegével szemben az igazi forradalmárok, és mindenekelőtt Lenin, illúziótlanságukkal tűnnek ki. Tudják, hogy mit lehet várni a világháborúban elpusztult gazdaságtól s mindenekelőtt a kapitalizmus által szellemileg megrontott és elzüllesztett, egoizmusra nevelt emberektől. Ám az illúziótlanság az igazi forradalmár számára sohasem a habozással és kétségekkel társul, épp ellenkezőleg, a proletariátus világtörténelmi küldetésébe vetett, a megismerés által megerősített hittel, melyet sohasem rendíthet meg megvalósulásának lassúsága, és nem rendíthetnek meg a gyakran több mint kedvezőtlen feltételek sem; amely vállalja mindezeket, és e zavarok és akadályok dacára sohasem veszti szem elől célját s a cél közeledtének jeleit.
Az orosz kommunista párt által vállalt kommunista szombatokkal, a munkára való mozgósítással gyakran és különböző szempontokból foglalkoztak. Érthető, hogy elsősorban a valóságos és lehetséges gazdasági következményeket hangsúlyozták. Bármennyire fontosak is legyenek azonban ezek, a kommunista szombatok ténye, létrejöttük lehetősége és módja másfajta, a közvetlen gazdasági következményeken messze túlmutató jelentőséggel is rendelkezik. „A kommunista szombatoknak – mondja Lenin – éppen azért van óriási történelmi jelentősége, mert a munka termelékenységének fokozása, az új munkafegyelemre való áttérés, a szocialista gazdasági és életviszonyok létrehozása terén a munkások öntudatos és önkéntes kezdeményezését mutatják meg nekünk.”
Gyakran éri az a szemrehányás a nem-orosz kommunista pártokat, hogy cselekedeteikben és követeléseikben túl szolgai módon másolják le az orosz példát. Számomra úgy tűnik, számos és egyáltalán nem lényegtelen kérdésben ennek éppen az ellenkezője történik: az európai kommunista pártok nem tudják vagy nem akarják felismerni az orosz mozgalom erejének igazi forrásait; és ha néhányra rá is eszmélnek ezek közül, nincs erejük e tanulságoknak az életbe való átültetésére.
Mint a tőkés gazdaságból a szocialista gazdasági rendbe való átmenet első csirái, mint nekirugaszkodások a „szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugráshoz”. A kommunista szombatok semmiképpen sem a szovjet kormányzat intézményes tettei, hanem a kommunista párt morális tettei. A testvérpártok az OKP valóságos létének éppen ezt a döntő oldalát méltányolják a legkevésbé, szinte sohasem vonják le belőle az olyannyira szükséges tanulságokat, szinte sohasem utánozzák a példát.
2.
Mindannyian tudjuk, és állandóan hangsúlyozzuk is: a kommunista párt a proletariátus forradalmi akaratának szervezeti kifejeződése. Kezdetben ezért sohasem foglalhatja magába a proletariátus egészét; a forradalom tudatos vezetőjeként, a forradalmi eszme megtestesítőjeként a munkásosztály legtudatosabb élharcosait, a valóban forradalmi és osztálytudatos munkásokat egyesíti. A forradalmat magát a gazdasági erők természettörvényszerű működése hozza létre szükségszerűen. A kommunista pártok feladata és küldetése az, hogy irányt és célt adjanak a – nagyrészt tőlük függetlenül létrejött – forradalmi mozgalomnak. És hogy a tőkés gazdasági rend összeomlása által kiváltott, elemi erejű zendüléseket az egyetlen menedék, a proletariátus diktatúrája felé vezessék.
Amíg tehát a régi pártok különböző tömegek kompromisszumos összefogásából születtek, s ennek következtében nagyon gyorsan bürokratizálódtak, kialakítva a párttiszteknek és pártaltiszteknek a tömegektől elválasztott arisztokráciáját, addig az új kommunista pártoknak a maguk tiszta formájában kell képviselniük az osztályharcot, a forradalmat, a polgári társadalom meghaladását. A régi társadalomból az újba való átmenet azonban nem pusztán gazdasági és intézményes, hanem morális változás is. A félreértések elkerülése végett: mi sem áll távolabb tőlünk, mint azoknak a kispolgári utópizmusa, akik a társadalom megváltozását csak az ember belső átalakulása következményeként képesek elképzelni. (Ennek a nézetnek a kispolgáriassága nem utolsósorban abban rejlik, hogy így képviselői a társadalom megváltozását – tudatosan vagy öntudatlanul – az időtlenség beláthatatlan messziségébe utalják.) Ellenkezőleg, hangsúlyozzuk, hogy a régi társadalomból az újba való átmenet objektív gazdasági erők és törvényszerűségek szükségszerű következménye. Ez az átmenet azonban minden szükségszerűsége mellett egyben a kötöttségből és eldologiasodásból a szabadságra és emberiességre való átmenet is. Ezért a szabadság nem lehet puszta gyümölcse, eredménye a fejlődésnek, ellenkezőleg, be kell következnie a fejlődés egy olyan pillanatának, amikor maga a szabadság válik az egyik hajtóerővé, és jelentősége állandóan növekszik, mígnem eljön az a perc, amikor teljesen átveszi az időközben emberivé vált társadalom irányítását, amikor megszűnik az „emberiség előtörténete”, s elkezdődik valódi történelme.
Úgy véljük, hogy e szakasz kezdete egybeesik a forradalmi tudat létrejöttével, a kommunista pártok megalapításával. Ahogy a kommunista pártok nem ellenzékként állnak szemben a polgári társadalommal, hanem annak tetté vált tagadását testesítik meg, nem pusztán ellentétei a régi szociáldemokrata pártoknak, hanem azok megsemmisítését, eltűnésük kezdetét reprezentálják. A munkásmozgalom legnagyobb tragédiája volt, hogy – ideológiailag – sohasem volt képes teljesen elszakadni a kapitalizmus talajáról. A régi szociáldemokrata pártok nem is tettek komoly kísérletet erre az elszakadásra: lényegében tisztán polgári pártok maradtak; e pártok ismertetőjegyei, a kompromisszumok, a szavazathajhászás, olcsó demagógia, intrikák, stréberség és bürokratizmus nekik is ismertetőjegyeik voltak. A polgári pártokkal költött koalíciók ezért nem pusztán objektív-politikai szükségszerűségből jöttek létre, hanem a szociáldemokrata pártok belső felépítéséből, igazi lényegéből következtek. Nagyon is érthető, hogy a munkásmozgalom valóban forradalmi, de nem teljesen tudatos áramlataiban szóhoz jutott egy olyan törekvés, amely nemcsak a régi pártok kispolgári, korrupt és ellenforradalmi lényege, hanem általában a pártforma ellen fordult. Kétségtelenül ebben rejlik a szindikalizmus létrejöttének és vonzerejének egyik oka: a régi pártok etikai elutasításában.
AZ OKP-t sohasem fenyegette ez a veszély. Világosan megfogalmazott tertium daturt (van harmadik lehetőség) állított szembe a régebbi pártok és a szindikalizmus, a bürokratikus szervezet és a pártok lerombolása dilemmájával. Ez a harmadik lehetőség az, aminek következményeivel lépten-nyomon találkozunk az orosz forradalomban, mostanáig azonban túl gyávának és lustának bizonyultunk ahhoz, hogy okait megismerjük, és ezeket mozgalmunk hajtóerőiként alkalmazzuk.
3.
Az OKP erejének okai először is belső szervezetében rejlenek, másodszor abban, ahogyan feladatát és küldetését felfogja, harmadszor (az előbbi kettő következményeként) abban, ahogy tagjaira hat. Az OKP – a régi szociáldemokrata és a legtöbb Oroszországon kívüli kommunista párttól eltérően – zárt és nem nyitott párt. Nemcsak hogy nem akar válogatás nélkül mindenkit tagnak megnyerni (ez a korrupció és a kompromisszumok egyik fő oka), de még azok közül sem válhat mindenki párttaggá, akik tagok akarnak lenni. A rostát az úgynevezett szimpatizánsok („kommunistabarátok”) rétege jelenti, az ő soraikból vétetnek föl a pártba azok, akik eleget tesznek az orosz kommunistákkal szemben támasztott morális követelményeknek. A párt azonban semmiképpen sem csupán a tagok számának növekedésével, sokkal inkább a soraiban megmaradtak minőségével törődik. Ezért a párt a forradalom nagy erőpróbái által nyújtott mindes egyes alkalmat kihasznál a párttisztításra. „Segített nekünk – mondja Lenin – a kommunisták mozgósítása a háborúra; a gyávák és mihasznák elmenekültek a pártból. A párttagok számának ilyen csökkenése a párt erejének és súlyának óriási növekedését jelenti. Folytatni kell a párttisztítást, kihasználva a »kommunista szombatok« kezdeményezését”. A pártnak ez a megtisztítása „az igazi kommunista munkát illető követelmények állandó fokozásával jár együtt.”
Az OKP-nek ez a belső felépítése fejtegetéseink másik oldalára, a párt forradalombeli küldetésére utal. A kommunista pártnak mint a forradalom élcsapatának legalább egy lépéssel meg kell előznie a tömegek fejlődését. Ahogy a kommunista párt a forradalom szükségességét már akkor felismerte, amikor a széles tömegek legjobb esetben is csak homályos elégedetlenséget éreztek helyzetüket illetően, most a szabadság birodalma tudatának kell elevenen élnie a kommunista pártokban, és kell irányítania cselekedeteiket, miközben az őket követő tömegek még nem képesek elszakadni a kapitalizmus korrupt talajától. A kommunista pártnak ez a szerepe természetesen csak a tanácsköztársaság kikiáltásával válik teljes mértékben időszerűvé. Amikor ugyanis intézményekben fejeződik ki a proletariátus hatalma, minden azon múlik, hogy az ezekben élő szellem valóban a kommunizmus, a most keletkező új emberiség szelleme-e, vagy csupán a régi társadalom gyenge utánzata. A tisztázás, a megtisztulás és a haladás elve csak a kommunista párt lehet itt. Mivel a kormányzati formák megváltozását nem követheti azonnal az emberek belső átalakulása, a tőkés társadalom minden káros jelensége (bürokrácia, korrupció stb.) beáramlik a szovjetintézményekbe is; fennáll annak veszélye, hogy azok szétzüllenek és megmerevednek, még mielőtt valóban kialakulhattak volna. Ekkor kell kritikusként, példaként, falként, rendcsinálóként és javító erőként fellépnie a kommunista pártnak – s egyedül csak a párt képes erre.[3]
Miután a kommunista párt eddig forradalomra nevelte a proletariátust, mostantól fogva az emberiséget kell szabadságra és önfegyelemre nevelnie. Ennek a küldetésének azonban csak akkor tehet eleget, ha tagjait már kezdettől fogva erre neveli. Teljesen marxizmusellenes, dialektikátlan gondolkodásra vallana azonban, ha a fejlődés előbb említett két szakaszát mereven elválasztanánk egymástól. Ellenkezőleg, ezek a szakaszok állandóan egybefolynak, és senki sem vállalkozhat annak meghatározására, mikor fejeződik be az egyik, és mikor kezdődik a másik. A szabadság birodalma emberi ideáljának ezért a kommunista pártokban keletkezésük pillanatától a cselekvés tudatos elveként, az élet mozgatóerejeként kell hatnia. A szervezeti formák, a felvilágosítás és propaganda útján történő tudatosítás döntő és lényeges eszközei ennek. Mégsem az egyedüli eszközök. Nagyon sokat – sőt, a dolog döntő részét – a kommunistáknak mint embereknek kell nyújtaniuk.
A kommunista pártnak kell először megtestesítenie a szabadság birodalmát; benne kell először uralomra jutnia a testvériség, az igazi szolidaritás, az áldozatvállalás és áldozatkészség szellemének. Ha nem képes ennek megvalósítására, vagy legalábbis nem tesz komoly erőfeszítéseket arra, hogy ezt átültesse az életbe, akkor egyre inkább csak programjában különbözik a többi párttól. Sőt fennáll annak veszélye, hogy fokozatosan elmosódik az az áthidalhatatlan szakadék, amely a program értelmében elválasztja az opportunistáktól és ingadozóktól, s a párt rövidesen csak a „munkáspártok” „szélső balszárnya” lesz. Ebben az esetben egyre érezhetőbbé válik az a veszély – és ezt csak fokozza, hogy a centrum pártjai szavakban elismerik a III. Internacionálét –, hogy a kommunistákat a többi párttól elválasztó minőségi különbség pusztán mennyiségi különbséggé válik, sőt fokozatosan el is tűnik. Minél kevésbé valósítja meg szellemileg és szervezetileg a kommunista párt a maga eszményeit, annál kevésbé lesz képes arra, hogy egyrészt erőteljesen ellensúlyozza ezt az általános kompromisszumhangulatot, másrészt pedig igazi kommunistákká nevelje a valóban forradalmi elemeket (szindikalistákat, anarchistákat).
A kompromisszum és a szétesés közös forrásból, a kommunisták belső átalakulásának elmaradásából származik. Minél inkább megszabadulnak a kommunisták (s velük együtt, általuk a kommunista párt is) a tőkés-szociáldemokrata pártélet minden mocskától, a bürokráciától, intrikáktól, stréberségtől, minél inkább igazi bajtársiassággá és szellemi együvé tartozássá válik a párthoz tartozás, annál inkább válnak képessé a párt tagjai küldetésük betöltésére: a forradalmi erők összegyűjtésére, az ingadozók megerősítésére, az öntudattalan emberek öntudatra ébresztésére – a gazemberek és opportunisták visszaverésére és megsemmisítésére. Az előttünk álló, hosszú és nehéz harcokban gazdag forradalmi időszak számtalan alkalmat nyújt majd erre az önnevelésre. Az orosz elvtársak mind szervezetileg, mind emberileg az elképzelhető legtanulságosabb példával szolgálnak. Épp ideje volna, hogy ebben a vonatkozásban is követni kezdjük az orosz példát.
[1] Die moralische Sendung der kommunistischen Partei, Kommunismus, Wien 1920. május 1. (I. évf. 16–17. sz.), 482–488. o. – a cikket Lukács „G. L.” szignóval jegyezte – kötetben: Georg Lukács: Taktik und Ethik, (Politische Aufsätze I.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1975, 219. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 119–127. o.; kisebb javításokkal közöljük).
Fél évvel később Henriette Roland-Horst 1920 novemberében írt, Aufgabe der kommunistischen Partei in der proletarischen Revolution című tanulmányában – melyet a Kommunismus 1921. január 15-i, február 1-jei, február 21-i és március 15-i (II. évf., 1–8.) számai közöltek folytatásokban – a harmadik, az orosz pártnak szentelt rész bevezetéseképpen hivatkozott Lukácsnak erre a cikkére (1921. február 1. [II. évf., 3–4. sz., 71. o.): „A munkásmozgalom legnagyobb tragédiája az volt – mondja G. L. A kommunista párt erkölcsi föladatáról írt kitűnő cikkében e lap hasábjain –, hogy ideológiailag sohasem volt képes teljesen elszakadni a kapitalizmus talajától. A régi szociáldemokrata pártok nem is tettek komoly kísérletet az elszakadásra: lényegében tisztán polgári pártok maradtak; e pártok ismertetőjegyei – a kompromisszumok, a szavazathajhászás, olcsó demagógia, intrikák, stréberség és bürokratizmus – őket is jellemezték. – A régi szociáldemokrata pártok politikai-morális karakteréről alkotott kemény ítélet teljességgel helytálló; ám meg kell gondolnunk, hogy mindeme bűnökkel nem alapításuk pillanatától rendelkeztek, hanem ezek fokozatosan bontakoztak ki a soraikban zajló politikai-morális elfajzás folyamatában. A szociáldemokráciának mindenütt volt egy hosszabb vagy rövidebb heroikus korszaka, amikor tagjaival szemben a bátorság, odaadás, belátás, jellemerő tekintetében magas követelményeket állított. Ez az a korszak volt, melyben a szociáldemokrácia éles ellenzékben volt a polgári társadalommal szemben, és annak megsemmisítését vallotta céljának; a polgári állam erőszakszervezeteitől való kíméletlen üldöztetés és elnyomatás ellen folytatott heves harc korszaka volt ez.” – A Roland-Holst-cikkel vagy legalábbis annak negyedik részével – amely A kommunista párt feladatiról hozott moszkvai határozat nemzetközi alkalmazásáról címet viselte – a szerkesztőség a február 21-i folytatáshoz (5–6. sz., 163. o.) fűzött szerkesztőségi megjegyzés tanúsága szerint vitába akart bocsájtkozni, amire azonban nem került sor; a Roland-Holst-írás e folytatása Lukács Legalitás és illegalitására hivatkozik helyeslőleg. – A szerk.
[2] Die große Initiative, Union-Verlag, Bern, 1920. [V. I. Lenin: A nagy kezdeményezés (A munkások hősiességéről a hátországban a „kommunista szombatok” alkalmából. In: Lenin összes művei Kossuth, Budapest 1973, 39. k., 1–28. o.]
[3] Vö. Vlagyimir Zorin elvtárs cikkével: Die Kommunistische Partei und Sowjetinstitutionen, Kommunismus, 1920. március 15. (I. évf., 8–9. sz.), 283. sk.