A konszolidáció kísérlete^[1]

 

A fehér terror ismét konszolidációra készül. Ezúttal nemcsak a tiszta és félpolgári emigránsok bizakodnak abban, hogy külföldi üzletecskéiket nagyarányú miniszteri és államtitkári panamákkal cserélhetik fel; nemcsak a környező országok szociálpacifistái lélegzenek fel arra a reménysugárra, hogy a konszolidációval kapcsolatosan megszűnik Horthyország kalandorimperializmusa, hogy békés szomszéd lesz Magyarországból. A leghangosabb hangok ezúttal Magyarországból magából hangzanak el – és úgy látszik, csakugyan komoly a konszolidációs törekvés.

Az események középpontjában természetszerűleg Apponyi Albert áll, amint állott hónapokkal azelőtt, amikor a „nagy kabinet” megalakulása jelezte volna a konszolidáció útját. Mellette most is Andrássy Gyula[2] szerepel, de a „mérsékelt”,. a „liberális” irány zászlóbontása nem merül ki ebben a néhány „nagy névben”. Hogy Lovászy Márton[3] – az októberi forradalom reakciójának első központja – már régóta ilyen tervekkel foglalkozik, közismert tény. Most „forradalmár” minisztertársa: Batthyány Tivadar[4] csatlakozik hozzá, aki a 48-as pártkör október 23-iki összejövetelén nyíltan kijelentette, hogy a magyar alakulás más lett, mint amit a kommün alatti ellenforradalmi összeesküvők reméltek és megállapítottak. Nem álltak össze az összes pártok, hanem pártoskodás és felekezetieskedés színhelye lett a „politika”. Még tovább ment ugyanezen az ülésen Apáthy István,[5] aki – román internáltságból hazatérve – nyíltan irredentistának vallotta ugyan magát, de kiegészítésül hozzátette: „De én a magyar irredenta első feladatául azt tartom, hogy teremtsünk végre rendet Csonka-Magyarországon. A renddel, a törvények feltétlen uralmával minden egyéb meg fog jönni… Dolgozzunk többet, és szeressük jobban egymást. Olyan kevesen vagyunk, hogy nemcsak az apagyilkosnak kellene megbocsátani, hanem annak is, aki más véleményen van.” És a keresztényszocialista Giesswein[6] hozzátette: „nem a rendőri és csendőri kereszténység híve vagyok, hanem azé, mely a szeretet és a szabadságot adja.”

Ezektől a nyilatkozatoktól függetlenül, de komoly, belső összefüggéssel azzal a szükséglettel, mely őket létrehozta, interpellált Rupert Rezső[7] a nemzetgyűlésen Landau nagykereskedő meggyilkolása miatt.

Összefüggésben van velük azért, mert benne is ugyanazok a társadalmi rétegek szólalnak meg, melyek a fehér terror mostani gyakorlási módjával elégedetlenkednek, melyek ennélfogva a munkáselnyomatás, a burzsoá diktatúra fenntartását más, „alkotmányosabb”, „demokratikusabb”’ eszközökkel óhajtják[8] elérni. Mert – mint azt már többször kifejtettük – a magyarországi fehér terror nem a burzsoázia igazi diktatúrája. Nem az pedig azért, mert a diktatúra gyakorlására hivatott szerv, a karhatalom, nem áll igazán egyik osztálynak sem szolgálatára. Hanem a „rend” fenntartását öncélnak, az önfenntartás és a meggazdagodás eszközének tekinti, amely törekvésében szükségképpen túl kellett mennie a kommunisták, a munkások üldözésén. Nemcsak az egy Landaut vagy hasonló társait fosztotta ki, zsarolta és gyilkolta meg a fehér terror karhatalma, hanem rendszere ráfeküdt a kapitalizmus életfeltételére: a szabadforgalomra, a termelés és a kereskedelem kapitalista jellegű kizsákmányolási lehetőségeire. A profitért való küzdelemben a karhatalom mind veszélyesebb konkurens kezd lenni a kapitalisták (nagytőke és kapitalizált nagybirtok) számára, mely mindinkább azzal arányban, hogy a munkásosztály felkelésre való lehetőségét már megtörtnek értékeli, haszontalan és felesleges üzemi költségnek érzi a karhatalomnak jutó milliókat. Hozzájárul ehhez, hogy a magukban véve tisztán kalandor és lumpenburzsoázia jelleggel bíró karhatalmaknak egyetlen osztályban van némi gyökerük, a városi kispolgárságban. Ez azonban, ha zavarosan is, ha gyakorlatilag keresztülvihetetlen módon is, antikapitalista ideológiákat igyekszik megvalósítani. A kispolgári antiszemitizmus ideológiája mögött ugyanis a tőke elleni gyűlölet van elrejtve, mely a gyakorlatban ugyan teljesen képtelen bármit is tenni a kapitalizmus ellen, azonban uralomra jutva, mint most Magyarországon, komoly kellemetlenségeket okozhat neki.

Ezek mellett az irányzatok mellett a konszolidációt látszik szolgálni a falusi kispolgárságnak, a kisgazdáknak a városiakkal szemben való érdekellentéte. Az az ellentét, mely a „kurzus” történetén alapítása óta végigvonul, ma élesebb, mint valaha. A kommün elleni ellenforradalom vezető, sőt egyedül igazán erőt reprezentáló osztálya mindig kevésbé érzi kívánságait a keresztény uralom által kielégítve. A földbirtokreform, a gabona szabad forgalmán kívül, szintén a hadsereg kérdésében ütközik ki ez a legélesebben. A kisgazdák még kevésbé érzik a hadseregre költött milliókat értelmes és hasznos befektetésnek, mint a kapitalisták. Éspedig nemcsak azért, mert ennek a fegyvernek öncélúvá válása az ő életérdekeikbe is belenyúl, hanem azért, mert a seregnek végcélja, az imperialista Nagy-Magyarország az ő osztályérdekeik szempontjából nem jelent semmi lényegest.

De ez a szövetség nem lehet tartós. A nagytőke és a falusi kispolgárság csak ebben az elégedetlenben értenek egyet. Talán hajlandók volnának összefogni a kurzus megbuktatására. Siker esetén azonban éppen oly élesen állanának szemben egymással, mint most a kurzussal magával. Mert úgy az ipari, mint az agrárnagytőke a kispolgárságot csak mint „tömeget” használhatja; csak erejét veheti igénybe a munkásság leszavazására, vagy ha kell, erővel való féken tartására, a társadalmi, politikai és gazdasági felépítésben[9] azonban nem engedhet szót neki. A városi kispolgárság ma ideológiailag leszakadt a nagytőkéről. A falusi kispolgárság ellenben csak tompa ellentállást tanúsít minden rendszerrel szemben. Mint az egyszeri kutya az istállóban, belefekszik a számára ehetetlen széna közé, s nem engedi a lovakat enni.

Ily módon a kisgazdák „segítsége” inkább tehertételt jelent a nagyburzsoázia számára, mint igazi segítséget. Még nagyobb veszedelmet rejt azonban magában részükre az a tény, hogy a városi kispolgárság desperádó rétegei szintén hajlandók „támogatni” az új alakulást. Ruppert interpellációja alkalmával Friedrich István[10] helyeselt a leghangosabban. Beígérte, hogy ez csak első felvonása a leleplezéseknek, az igaziak csak most következnek, csak akkor, ha ő veszi kezébe a dolgot. Ezzel a „támogatással” pedig végleg agyon van verve a konszolidáció. Mert a nagytőke és nagybirtok restaurációs eszményképe a háború előtti kapitalista „jogállam” (csakúgy, mint a független és nem független szociáldemokratáknak). Az az állam, amelyben minden döntő gazdasági és politikai hatalom az ő kezükben van: melyben a városi és falusi kispolgárság engedelmesen és ellentmondás nélkül liferálja a szavazatokat és a [karhatalmak] „nem politizáló” karhatalmak; melyben a karhatalom puszta fennállása (anélkül, hogy alkalmazni kellene) elegendő a proletariátus féken tartására; melyben ennélfogva ez a karhatalom fenntartás nélkül az uralkodó osztályok rendelkezésére áll. Ezt a restaurációt a mai osztályviszonyok lehetetlenné teszik. Nemcsak azért, mert a munkásságot csak nyers erőszakkal lehet lebírni, és ezért az erre felhasznált karhatalom önállósul, hanem főleg azért, mert a városi és falusi kispolgárság egyaránt megszűnt a nagytőke uszálya lenni, és nincsenek többé minden osztályöntudat nélküli tömegek, melyekre ez az osztályfelüli állam támaszkodhatna. Ennek a helyzetnek a kapitalisták, restaurációs kísérletei számára való reménytelen volta kevésbé kispolgári rétegek nyílt ellentállásában nyilvánul meg, mint inkább abban, hogy ők is támogatják az új alakulást. Apponyi legális fehér terrort szeretne – müncheni mintára – Prónay-Osztenburgék nélkül. Hogy nincsen reális, velük szembehelyezhető karhatalom, hogy a mai Magyarország elképzelhetetlen Prónayék nélkül, abban ütközik ki a legvilágosabban, hogy Friedrich (és valószínűleg Horthy, Bibó, Prónay és Osztenburg) támogatják ebben – és Apponyinak nem fog módjában állni megszabadulni ettől a támogatástól. Így azonban puszta személycsere maradna (és fog is maradni) az egész konszolidációs kísérlet, mely mögött pedig, mint láttuk, reális osztályérdekek vannak elrejtve. De ezek megvalósíthatatlanok annak ellenére, hogy a nemzetközi ellenforradalom mai helyzete is ebbe az irányba látszik vezetni. Amikor a nyáron az orosz seregek Lemberg és Varsó közelében állottak, a francia desperádópolitikának nagyon megfelelt kísérletet tenni, valami magyar alakulatot állítani be Wrangel, Petljura és Szavinkov mellé. (Tehát lehetséges volt a fehér terror nyílt támogatása.) Ha azonban, amikor ez a veszedelem eltűnt a közvetlen közelből, az ellenforradalomnak meg kell próbálnia az egykori osztrák–magyar monarchia részeit olyan szilárd egyesülésbe tömöríteni, mely egy esetleges orosz támadás esetén, Fehér-Lengyelország valószínű tönkremenetele és szovjetizálódása esetén komoly ellenállásra képes lehetne. A volt monarchia újjáéledésének első előhírnöke a Duna-konferencia volt. A Duna nemzetközivé tétele (értsd: az antant-kapitalizmus által való korlátlan és ellenőrizhetetlen kihasználása) Budapesttel mint székhellyel: mi mást jelent ez, mint az osztrák monarchia feléledését Magyarországgal mint központtal, ha az alkotmányos formák mások is? Ez a terv egyelőre megbukott a kis antant, nevezetesen Románia ellentállásán. Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia nagyon jól tudják, hogy ez a terv számukra rövidesen új szerzeményeik elvesztését jelenti – és ennek megakadályozására, a háború utáni status quo biztosítására jött létre a kis antant. Persze ez a status quo minden országon belül megtörik az osztályok és nemzetiségek ellentállásán, nemzetközi méretekben pedig Közép-Európa gazdasági egységének szükségszerűségén. De ha a kis antant éppen olyan tarthatatlan képződmény is, mint a mai Horthy-Magyarország, Közép-Európa ellenforradalmi összefogása viszont éppen olyan utópia, mint a magyar legális fehér uralom. Az utópia itt is a „támogatásokon” derül ki legvilágosabban. Most ugyanis olyan hírek keringenek, hogy Lengyelország és Magyarország is lépjenek be a kis antantba, vagyis Horthy-Magyarország segítse az utódállamokat abban az esetben, ha a Horthy szította irredenta veszélyeztetni fogja új szerzeményeiket és fennállásukat. Ez a gondolat legalább olyan értelmes és sikerrel bíztató, mint az új magyar jogrend, mely Friedrich István támogatásával készül megszületni.

Így a konszolidáció előreláthatólag jámbor óhaj marad. Hiába reméli az antant, hogy a békeszerződés kikényszerített ratifikálásával elősegíti mind a két célt azáltal, hogy lefegyverzi a fehér hadsereg jelentékeny részét. Mindenki tudja (a fehér hadsereg a legjobban), hogy ebből nem lesz, nem lehet semmi. Ha a német fehérek egy le nem vert, sőt felfejlődő forradalom közepette fegyverben tudtak maradni, hogyne sikerülne ez Horthyéknak. Friedrich állítólag már Münchenbe utazott az Orgescht tanulmányozni. De akár vele, akár nélküle, akár német minta után, akár eredeti nemzeti szellemben, a fehér hadsereg fenn fog maradni. És ezzel megbukott minden „nagypolitika”: Millerandtól Apponyiig mindenki tehetetlennek fog bizonyulni a Prónay-bandákkal szemben. Amíg ezek ki nincsenek irtva – és ezt csak a proletariátus fogja a világforradalom folyamán megtehetni –, addig Magyarországon „rend” nem lehet. A Bajorországgá való átalaku1ás utópia: az ottani nagytőkét a Németországba való belekapcsoltsága védi, no meg az, hogy a rövidebb és kevésbé gyökeres forradalom kevésbé ingatta meg az alapjait. Ott Noske csapatai csináltak rendet, nem hazai fehér gárdák. Ott megvolt a lehetőség rövid kilengések után „jogállapotot” teremteni (olyat tehát, amelyben csak a munkásokat verik agyon, nem a burzsoákat is). Hogy ez meddig tart – az attól függ, meddig tart az egyensúlyozó tényezők hatalma. A bajor „jogállapot” is minden pillanatban felborulhat; ott is nyíltan szembekerülhet az ottani Prónay Escherich és [az] Orgesch a forradalommal – hogyan képzelhető el, hogy ezek nélkül a keretek nélkül Magyarország az ellenforradalmi konszolidáció útjára léphetne? Rohadni fog, amíg el nem pusztul, maga alá temetve az – akkor megint  egységes – ellenforradalmat, Horthytól Sándor Pálig[11] és Apponyitól nagyatádi Szabó Istvánig.[12]

 

[1] Proletár, Wien 1920. november 4. (I. évf., 19. sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Der Versuch der Konsolidierung, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 154. skk. o. – A szerk.

[2] Ifj. Andrássy Gyula gróf (1860–1929) legitimista politikus, történetíró, nagybirtokos, 1885-től parlamenti képviselő, a Szabadelvű Párt tagja, 1894–95-ben a király személye körüli miniszter. 1894-ben, majd 1904-ben ismételten kilépett a Szabadelvű Pártból, és csatlakozott a szövetkezett ellenzékhez, 1905-ben vezetője lett az ekkor alakult Alkotmánypártnak, 1906-tól 1910-ig belügyminiszter volt a koalíciós Wekerle-kormányban. Lemondása után pártját is feloszlatta, és pártonkívüliként a parlamenti ellenzék egyik vezetője lett. 1913-ban újból megszervezte az Alkotmánypártot. 1918. október 24–30-ig az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó közös külügyminisztere volt. 1919-ben a bécsi Antibolsevista Komité egyik vezetője, a tanácskormány megdöntése után hazatért, 1920-ban pártonkívüli programmal képviselővé választották. 1921-ben elvállalta a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnökségét. Részt vett a második királypuccsban, elfogták, és néhány hétig vizsgálati fogságban tartották. Kiszabadulása után a Friedrich-féle Keresztény Nemzeti Párthoz csatlakozott, legitimistaként támadta a Bethlen-kormányt. – A szerk.

[3] Lovászy Márton (1864–1927) liberális politikus, újságíró. 1896-tól volt a budapesti Magyarország című lap szerkesztője, majd főszerkesztője, 1901-től 1918-ig függetlenségi párti képviselő, a Függetlenségi Párt egyik vezetője. Az I. világháború kitörésekor a német szövetség és a háború ellen foglalt állást. Károlyi párthíveként az 1918-as októberi forradalom idején a Nemzeti Tanács egyik vezető tagja, 1918 október 31-től december 23-ig a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. A tanácskormány megdöntése után rövid ideig Bécsben tartózkodott. 1919. augusztus 15-től szeptember 11-ig külügyminiszter volt a Friedrich-kormányban, majd a Horthyval kialakult politikai ellentéte miatt Jugoszláviába emigrált. 1921-ben Garami Ernővel együtt szerkesztette a fehérterrort leleplező Jövő című lapot Bécsben. 1925-ben az ügyészség vádiratot adott ki ellene, 1926-ban, azzal a feltétellel, hogy visszavonul a politikától, megengedték hazatérését. – A szerk.

[4] Batthyány Tivadar gróf (1859–1931) politikus, miniszter, tengerésztiszt, nagybirtokos. 1892-ben szabadelvű programmal országgyűlési képviselővé választották, 1903-tól a nemzeti, 1904-től a függetlenségi és 48-as párt képviselője. 1905–06-ban tagja volt a koalíció vezérlő bizottságának, 1909-ben rövid ideig a képviselőház alelnöke volt. A függetlenségi párt szakadásakor, 1910-ben a Justh-párt alelnöke és képviselője lett. 1916-ban Károlyi Mihállyal kilépett a pártból, és Károlyi pártjához csatlakozott. 1917 június 15-től augusztus 18-ig a király személye körüli, majd 1918. január 25-ig népjóléti és munkaügyi, 1918. október 24. és 31. között újból a király személye körüli miniszter. Az 1918-as forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja, október 31-től december 12-ig belügyminiszter a Károlyi-kormányban. A tanácsköztársaság elől Bécsbe emigrált, 1921-ben tért haza, újjászervezte a függetlenségi pártot, de jelentősebb politikai szerepet már nem játszott. – A szerk.

[5] Apáthy István (1863–1922) zoológus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja. Tudományos munkásságán kívül szépirodalommal és szociológiával is foglalkozott, szocialistának vallotta magát. A Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója volt. – A szerk.

[6] Giesswein Sándor (1856–1923) pápai prelátus, keresztényszocialista politikus, politikai gondolkodó, író. 1878-ban szentelték pappá, a keresztényszocialista mozgalom egyik megalapítója volt Magyarországon. 1904-től a Keresztényszociális Egyesületek Szövetségének elnöke, 1905-től néppárti képviselő. Elnöke volt a Szent István Akadémiának és a Magyar Békeegyesületnek. Az I. világháború utolsó éveiben a háború ellen foglalt állást, kapcsolatba került Szabó Ervinnel és a Galilei-körrel. 1918-ban a polgári demokratikus forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja volt. Az ellenforradalom első éveiben nemzetgyűlési képviselőként fölszólalt a fehérterror ellen. – A szerk.

[7] Rupert Rezső (1880–1961) liberális politikus, ügyvéd. 1909-ben Veszprémben szerkesztője volt a konzervatív katolikus Veszprémi Hírlapnak. A tanácsköztársaság idején letartóztatták, szökése után csatlakozott a bécsi Antibolsevista Komitéhoz. Az 1920-as választásokon kisgazdapárti programmal képviselővé választották, a párton belül a szabadkirály-választó ellenzéki csoporthoz tartozott. 1921-ben kilépett a Kisgazda Pártból, 1922-ben csatlakozott Rassay Károly Függetlenségi, Kisgazda, Földműves és Polgári Pártjához, síkraszállt a 18-as októberi forradalom programjáért, a politikai szabadságjogok kiterjesztéséért. 1924-ben elnöke lett a (liberális baloldali) Kossuth-pártnak. 1926-ban kibuktatták a parlamentből. Az 1935-ös választásokon Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjával szövetségben újra mandátumhoz jutott. – A szerk.

[8] A lapban toll- vagy nyomdahiba: „óhajtja”. – A szerk.

[9] A lapban toll- vagy nyomdahiba: felépítésében. – A szerk.

[10] Friedrich István (1883–1958?) legitimista politikus, gépgyáros, mérnök. Az 1918-as forradalom idején máig tisztázatlan szerepet játszott Tisza István meggyilkolásában. 1918. november 19-től 1919. február 8-ig hadügyi államtitkár volt a Károlyi-kormányban, a tanácsköztársaság idején ellenforradalmi szervezkedés miatt letartóztatták, de megszökött. 1919. augusztus 6-án a Fehér Ház nevű ellenforradalmi szervezet tagjaként letartóztatta a Peidl-kormányt, és miután József főherceget (aki 1918 októberében homo regius volt) megtette kormányzónak, kineveztette magát általa miniszterelnökké. 1919. november 24-én antantnyomásra lemondott, és elvállalta a hadügyminiszteri tárcát a koncentrációs Huszár-kabinetben. 1920 áprilisában kilépett a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából, saját pártot alapított, amely 1922-ben Szövetkezett Keresztény Ellenzék néven egyesült Andrássy csoportjával. 1920-ban, a második királypuccs idején rövid időre letartóztatták; vád alá helyezték, de felmentették a Tisza-bűnperben is. – A szerk.

[11] Sándor Pál (1860–1936) politikus. Szabadelvű, 1910-től munkapárti, később pártonkívüli liberális képviselőként 1901-től megszakítás nélkül tagja volt minden országgyűlésnek (illetve 1920–26 között a nemzetgyűlésnek), 1935-ben a képviselőház korelnöke volt. – A szerk.

[12] Nagyatádi Szabó István (1862–1924) kisgazdapárti politikus. 1908-ban egyik alapítója volt a Somogy Megyei Kisgazdák egyesületének, 1909-ben alapítója és vezetője az Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapártnak, 1918–19-ben az Országos Kisgazdapárt elnöke. 1908-tól országgyűlési, majd 1920-tól nemzetgyűlési képviselő volt. Az 1918. október végén alakult Hadik-kormányban földművelésügyi miniszter, az 1918-as októberi forradalom győzelme után, 1919. január 11-től, illetve február 8-tól a Berinkey-kormány tárca nélküli, illetve népgazdasági minisztere volt. A tanácskormány bukása után, 1919. augusztus 15–27-ig a Friedrich-kormány földművelésügyi minisztere. 1919 őszén az ellenzéki Liberális Blokkhoz való csatlakozás gondolatával foglalkozott, Horthy politikai nyomására egyesült a Sorokópátkai Szabó István-féle Kisgazdapárttal, és tagja lett a Keresztény Blokknak. 1919. november 25-től 1920. augusztus 15-ig közélelmezés-ügyi, 1920–21-ben tárca nélküli, 1922–24-között földművelésügyi miniszter a Huszár-, Simonyi-, Semadam-, illetve Bethlen-kormányban. Nevéhez fűződik az 1924-es korlátozott földreform. 1924-ben titkára panamaügyei miatt lemondásra kényszerült. – A szerk.