Németország Kommunista Pártjának kongresszusa^[1]

 

A német proletariátus osztályharcának hősies és – mindent egybevéve – dicsőséges fejezete zárult le a KPD kongresszusával: utoljára gyűlt egybe ezúttal a Spartakus-szövetség. A következő összejövetel (december 3-án) már az USP balszárnyával létrejött szervezeti egyesülést pecsételi meg. Új fejezet kezdődik. A proletártömegekért vívott küzdelem ugyan még távolról sem ért véget, de a proletariátus tömegpártja máris létezik. Most már megkezdődhet és alighanem hamarosan meg is kezdődik a tömegpárt harca a hatalomért, forradalom és az ellenforradalom döntő ütközete.

E két szakasz között a pártnak, mint azt Thalheimer elvtárs helyesen kiemelte, veszélyes zónán kell áthaladnia. Mert a forradalmi tömegpárt létrejötte egyszersmind azt jelenti, hogy a forradalom akut szakaszába lépett. Ez a felismerés pedig nemcsak a proletariátus, hanem a burzsoázia köreiben is elevenen él, és meghatározza tetteit. A veszélyes övezet lényege pontosan az, hogy a döntő ütközet elkerülhetetlenségét felismerve a burzsoázia is felveszi a harcot a proletariátus ellen, mielőtt annak sikerült volna szervezetileg összeforrnia az új tömegpártban. Az ellenforradalom esetleg nyílt támadást indít, vagy rajtaütéseivel és provokációival rákényszeríti a proletariátust, hogy számára kedvezőtlen, nem maga választotta feltételek között szálljon harcba. Ezért tehát igyekezni kell a lehető leggyorsabban túljutni ezen a veszélyes zónán.

Az persze nem biztos, hogy ez sikerülni is fog. Nap mint nap egyre több jel mutat arra, hogy a burzsoázia nem kíván alkalmat adni a forradalmi proletariátusnak erre az újjászerveződésére. Egyre fenyegetőbbé válik a nyílt vagy titkos fehérgárdista alakulatok magatartása; Litvániában új Baltikum képződik; a kapitalizmus szószólói (Schiffertől Hilferdingig) egyre többször és egyre világosabban a „rend” nyelvén szólalnak meg; de nemcsak erről van szó: magában az ipari osztályharcban is mind több jel mutat a közelgő összecsapásra (elbocsájtások a Borsig-művekben, és kivált az üzemi tanácsokkal és a politikai munkástanácsokkal kapcsolatos követelések). Ugyancsak kérdéses persze, hogy a rajtaütés időpontja egyértelműen kedvező-e a burzsoázia számára. A kezdeményezés előnyt jelent ugyan, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy a burzsoázia szempontjából kényszerű kezdeményezésről van szó A burzsoáziának támadnia kell, vagy ki kell provokálnia a proletariátus támadását, ha egyáltalán meg akarja tartani a kezdeményező szerepet. Ebből pedig az következik, hogy nem lehet tekintettel a világpolitikai konstellációra, amely pillanatnyilag nem túlzottan kedvező a számára. Így például Franciaország amely nyáron még nyíltan támogatta a bajor Orgesch-szervezeteket, kénytelen volt elfordulni tőlük és követelni lefegyverzésüket; a litván kaland és a felső-sziléziai kérdésben mutatkozó ellentét talán már a legközelebbi jövőben nagyobb feszültséget teremthet a fehér Lengyelország és a német ellenforradalom között. De persze az efféle ellentétek jelentőségét a proletárforradalom pillanatában nehéz fölbecsülni. Könnyen lehetséges, hogy a közös veszély letompítja őket, vagy legalábbis csökkenti intenzitásukat, mint azt Csehszlovákia magatartása tanúsította Lengyelországgal szemben a bolsevik előretörés idején, aminthogy az is lehetséges, hogy nagyban gátolni fogják az ellenforradalom erőgyűjtését

Akárhogy legyen is, akármint végződjék is az összecsapás, rejtett vagy nyílt opportunizmus volna, ha sajnálkoznánk a veszélyes zóna tényei miatt, és „mélyenszántó” taktikai megfontolások tárgyává tennénk elkerülésük lehetőségeit. Ezt a veszélyt nem lehet elkerülni. Mert a tömegek forradalmi megszerveződésére csak magában a forradalomban kerülhet sor. A forradalmi szervezet lehetősége egyszerre oka és következménye az egymás ellen harcoló osztályok roppantul kiélezett forradalmi helyzetének. A lappangó osztályharc időszakaiban az elszánt forradalmárok csoportja sohasem lehet mentes egyfajta látszólagos – szervezeti – szektásságtól, jóllehet céljai korántsem feltétlenül szektásak. Amikor a forradalom szelleme megragadja a tömegeket, az maga forradalom. És legyen bár mégoly veszélyes ez a szervezőmunka a forradalom vihara közepett, megkerülni mégsem lehet.

Nem volt ez másképpen a bolsevikok esetében sem. A hatalom megszerzésének pillanatában a bolsevikok – az orosz forradalom kitörése idején még a proletariátus csekély kisebbsége – már a munkások többségét tudhatták maguk mögött (legalábbis a nagyvárosokban). A közbülső időszak volt számukra a veszélyzóna. A meghiúsult júliusi felkelés, a kornyiloviáda jelzi a veszélyes zóna néhány főbb szakaszát. Azt sem szabad természetesen elhallgatnunk, hogy szervezetileg a veszélyt Oroszországban könnyebb volt leküzdeni, mint Németországban. Az OKP hatására ugyanis különféle okok miatt a munkások tömegesen hagyták el régi pártszervezeteiket, és – bizonyos fokig – formátlan tömegként áramlottak a bolsevikokhoz, hogy azután ott, a bolsevik pártban alakuljon ki politikai cselekvésük formája. Németországban, szintén különféle – itt nem elemezhető – okok miatt, azért nehezebb a helyzet, mert a KPD-nek a proletariátusra gyakorolt vonzása olyan formákat öltött, hogy a baloldali USP egész szervezete – mint szervezet – kereste a kommunistákkal való egyesülés lehetőségét. Ez, és mellette a német burzsoázia hatalmas és fenyegetőbb szervezete, nagymértékben fokozza a veszélyt, és megnehezíti az összeolvasztás munkáját. Éppen az összeolvadás akadályairól, nehézségeiről és gátló tényezőiről folyó nyílt kongresszusi viták bizonyítják azonban, hogy milyen erős és őszinte az egység akarása. És ennek az akaratnak végül minden akadályt le kell győznie.

Nem létezhet olyan „taktika”, amely kiküszöbölhetné magát a veszélyt. Olaszország és Csehszlovákia ellenpéldája bizonyítja a legékesebben, hogy Németországban helyes utat választottak. Mert amikor ellenséges támadás közepette kell megszervezni a proletariátust, akkor a veszély elkerülésére egyetlen lehetőség kínálkozik: megőrizni a régi párt egységét, nem felrobbantani, hanem belső munka révén „balra tolni” a régi szervezetet, mert ily módon a döntő pillanatban kész és töretlen pártapparátus áll rendelkezésre. Csakhogy Olaszország esete épp azt bizonyítja, hogy ez mégsem reális lehetőség. Az ilyen egység ugyanis – a valóban forradalmi cselekvés szempontjából – látszategység csupán. Olaszországban, ahol a tömegek forradalmi nyomásának hatására a burzsoázia döntő ellenforradalmi tettekre készül, most derül ki, hogy a párt „egysége” milyen ingatag. Az opportunisták és a centristák a párton belül több akadályt gördítenek a forradalom elé, mint tehetnék ezt a párton kívül. És az olasz kommunistáknak, miközben német elvtársaik egy hasonló veszélyövezetben forradalmi tömegpárttá olvadnak össze, alighanem a párton belüli szakadást kell elősegíteniük. Nincs kizárva tehát, hogy visszaesnek a Spartakus-szövetség 1918 decembere előtti állapotába. És mivel a nemzeti ellentéteket Csehszlovákiában csak egy nyíltan és egyértelműen kommunista párt tudná megküzdeni, itt a helyzet is összehasonlíthatatlanul nehezebb és veszélyesebb lehet.[2]

A Spartakus-szövetség legutóbbi kongresszusára ennek az elkerülhetetlenül súlyos veszélynek a komolysága és felelőssége nyomta rá a bélyegét. A döntés komolysága, hogy készek bátor tettekkel és önmaguk iránt is kíméletlenül őszintén és nyíltan dacolni minden veszéllyel, és az egyesítési folyamat végrehajtásában tanúsított tettrekészség fontosabb a viták minden részeredményénél, habár ezek is számos érdekes adalékkal szolgáltak (például a munkástanácsok kérdésében). Ugyanakkor a veszélyes zónán való túljutás szempontjából az is rendkívül fontos lenne, ha a forradalmi szükségszerűségnek az USP balszárnyát és a KPD-t összehozó érzése a KAPD valóban kommunista elemeit is visszavezetné a kommunisták táborába. A szándék – úgy tűnik – megvan. A kongresszushoz intézett levelében[3] Zinovjev „több toleranciát” kért a KAP-pal szemben. Hangsúlyozza, hogy a KAP, azzal, hogy megszabadult a Wolffheim-, Lauffenberg- és Rühle-féléktől,[4] bizonyította a helyzet tisztázására irányuló szándékát. Levi elvtárs azt is tudja, „mit jelent egy ilyen folyamat egy újonnan alakult kis párt számára”. Egyszersmind – nagyon helyesen – hangsúlyozta, hogy a KAP munkásainak „fenntartások nélkül” kell csatlakozniuk a kommunistákhoz. „Számunkra”, mondja Levi, „örömünnep lesz az a nap, amikor őket üdvözölhetjük.” Reméljük, ez a nap sem várat túl soká magára.

 

[1] Der Parteitag der Kommunistischen Partei Deutschlands, Kommunismus, Wien 1920. november 20. (I. évf., 44. sz.), 1561–1564. o. – A cikket Lukács a „G. L.” szignóval jegyezte. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 177. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Csehszlovákia Kommunista Pártja csak 1921. május 14–16-án alakult meg különböző baloldali csoportokból, így a K. Muna vezette, hadifoglyokat tömörítő oroszországi csehszlovák kommunista pártból, a Kmen és Cerven című lapok körül működő anarcho-kommunista csoportokból (S. K. Neumann, H. Sonnenschein, E. Vajtauer), a korábbi Haladáspárt baloldali elemeiből (Z. Nejedly), valamint a Német Szociáldemokrata Párt B. Smeral és J. Skalák vezette balszárnyából. A német baloldali szociáldemokraták már 1920. május 9-én, úgynevezett reichenbergi nyilatkozatukban leszögezték a Kominternhez való csatlakozás szándékát, illetve hogy elfogadják a proletárdiktatúra és a tanácsrendszer gondolatát, és amikor pártjuk elutasította a reichenbergi nyilatkozat elveit, 1921. március 12–15-én létrehozták Csehszlovákia Kommunista Pártjának Német tagozatát. Szlovákiában a baloldali szociáldemokraták 1921 januárjában váltak le a szociáldemokrata pártról. A különféle csoportok közötti ellentétek, de mindenekelőtt Smeralnak a Kominternnel szemben mutatkozó fenntartásai azonban késleltették, hogy a Komintern kívánalmainak megfelelően létrejöjjön egy egységes csehszlovák kommunista párt; csak Lenin személyes beavatkozása nyomán a prágai alapító kongresszuson egyesültek a cseh, szlovák és kárpátaljai baloldali szocialisták. Smeral tartózkodó magatartását (a „smeralizmust”) a Komintern III. kongresszusán számos kritika érte, olyannyira, hogy a cseh párt mérlegelni kezdte a Kominterntől való eltávolodás lehetőségét, és megint csak Lenin személyes beavatkozása volt az, aminek a kiengesztelődést meg kellett teremtenie; ennek nyomán a csehszlovák párt elfogadta a Komintern felvételi föltételeit, és beleegyezett abba, hogy egyesül a még független csehszlovákiai kommunista szervezetekkel. Bohumir Smeralt (1880–1941) az őt ért baloldali támadások ellenére a III. kongresszus beválasztotta a Komintern Végrehajtó Bizottságának tagjai közé; e testületnek haláláig tagja maradt, két periódusban tagja volt a KI VB Elnökségének is. 1921. október 30. és november 4. között került sor Prágában arra az „egyesülési kongresszusra”, melynek során a német és zsidó kommunisták is csatlakoztak a CSKP-hoz. – A szerk.

[3] An den Parteitag der Kommunistischen Partei Deutschlands. A Zinovjev által aláírt, 1920 novemberéből keltezett levelet a Die kommunistische Internationale (Petrográd) közölte (II. évf., 14. sz., 273–274. o.), az USPD hallei (csatlakozási) kongresszusához írt nyílt levél társaságában. – A szerk.

[4] Otto Rühle (1874–1943) német szocialista politikus, író. 1912-ben szociáldemokrata parlamenti képviselő. Az I. világháború alatt pacifista és internacionalista álláspontot képviselt, Karl Liebknecht után ő volt a második német szociáldemokrata képviselő, aki 1915 márciusában a hadi hitelek ellen szavazott. 1919-ben belépett a KPD-be, és hamarosan a szélsőbaloldal egyik vezetőjévé vált. Az 1919 októberében bekövetkezett pártszakadás után a KAPD egyik szervezője volt, 1920-ban még ő vezette a Komintern II. kongresszusán résztvevő KAPD-küldöttséget, 1921-ben azonban összekülönbözött pártja vezetésével, és kilépett. Ettől kezdve csak írással foglalkozott, egyebek mellett egy Marx-biográfia szerzője (1928) volt. Hitler hatalomra jutásakor emigrált, Mexikóban halt meg. – A szerk.