A német proletariátus egysége[1]

 

Korán ujjongtak az opportunisták. A német proletariátus egysége, melynek kifejezése az összes munkáspártok közös felhívása a Szovjetoroszország elleni fegyver-, csapat- és muníciószállítás bojkottálására volt, a proletariátus egységes forradalmi akaratának volt kifejezése – nem Burgfriede a forradalmi és a reformista vagy ingadozó munkáspártok között. Német elvtársaink pártja, a Spartacusbund,[2] minden elismerést megérdemlő nyíltsággal viszi a harcot a közös felhíváson túl. Nagyon helyesen abból indul ki, hogy a német munkásság ama forradalmi készsége, mely lehetővé teszi ezt a bojkottot, nem eredmény (mint az opportunisták hiszik és akarják), hanem kiindulási pontja a döntő és tudatos forradalmi cselekvésnek. A renegát Scheidemannok lapja, a „Vorwärts”, el is kezdte már a siránkozást azon, hogy a kommunisták már megint „megbontották a proletariátus egységét”, és meggyanúsítja őket azzal, hogy ők Németország semlegességét a lengyel-orosz konfliktusban csak azért védik, hogy Szovjetoroszországot védelmezzék. Ez az érvelés (no meg az a másik „gyanúsítás”, hogy a kommunisták ezt a bojkottot a tanácsrendszerért folyó propagandára használják fel) világosan mutatja, hogy a burzsoáziával mindenáron való megalkuvás milyen szellemi és erkölcsi csődbe vitte Scheidemannékat. És hová fogja rövidesen vinni a függetleneket is, akiknek központi lapja, a „Freiheit”, hasonló hangon kesereg. A kommunista pártnak ezzel az elméleti tehetetlenséggel, ezzel a nyílt árulással szemben nincs nehéz helyzete. A német munkásságnak már közel kétéves forradalmi múltja van, és ezért – helyes ösztönnel – nemcsak azt tudja, hogy a német semlegesség az ő osztályérdekei szempontjából csak annyiban ér valamit, amennyiben Szovjetoroszországot védelmezi, hanem azt is tudja, hogy saját osztályérdekeit védi, amikor orosz testvéreinek segítségére siet. De a német munkásság forradalmi öntudata – legalább a munkásság egy részében – már ezt a fejlődési fokot is meghaladta. A nemzetközi ellenforradalom bojkottja nyílt, belső osztályharccá kezd válni: a német munkások nemcsak a lengyeleknek szánt fegyver- és muníciószállítmányokat tartóztatják fel, hanem a német fehérgárdáknak, a Reichswehrnek, a pomerániai junkerbandáknak [szántakat] is. Így Pankowban feltartóztattak egy robbanószerekkel telt vagont, a berlini vasutasok értesítették hannoveri szaktársaikat, hogy [az] oda – Noske pátriájába – irányított, aknákkal teli szállítmányt ne engedjék odaérni és kirakodni; a stettini kikötőmunkások megtagadták egy Magdeburgból Kelet-Poroszországba szállítandó küldemény hajóra rakását stb. És bár az utoljára említett esetben a többségi szocialisták azon véleményen voltak, hogy a küldeményt, mivel az a Reichswehrnek van szánva, lehet továbbítani, a munkások ezt mégis megtagadták azzal az indokolással, hogy ők semmiféle ellenforradalmi mozgalomnak nem nyújtanak segítséget. A német munkásság szeme megnyílt. Ha most, cselekvésben egységessé válik a proletáriátus, az forradalmi egység lesz, az opportunistákat elsöprő egység – a Kommunista Internacionálé egysége.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 19. (I. évf., 8. sz.), 14. o. – A cikket Lukács az „-ács” szignóval jegyezte. Megjelent még az Előrében (New York) 1920. szeptember 25-én, 4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die Einheit des deutschen Proletariats, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 74. skk. – A szerk.

[2] A KPD Németország Kommunista Pártja, lényegében a szociáldemokrácia két radikális áramlatának, a Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht és Leo Jogiches vezette Spartakusbundnak, illetve Németország Internacionalista Kommunistáinak (a Johann Knief és Paul Fröhlich vezette korábbi Bérmai Baloldali Radikálisoknak) az egyesüléséből keletkezett. A háború alatt mindkét csoport élesen bírálta a szociáldemokrácia Burgfrieden-politikáját, és szervezetileg is kivált az SPD-ből; a Spartakusbund 1917-ben belépett az USDP-be, a Brémai Radikálisok azonban már ekkor a bolsevikokhoz igazodtak, és önálló szervezet létrehozását követelték. (Lévén a Spartakusbund működése ismertebb, és, elsősorban Rosa Luxemburg révén, teoretikusan érdekesebb, Lukács az 1918 december 30-tól 1919. január 1-ig tartó kongresszuson megalakult KPD-t is Spartakusbundként említi.) Nem sokkal az alakuló kongresszus után, 1919. január 15-én Luxemburgot, Liebknechtet, majd Jogichest is megölték, és a párt elnökének tisztét Paul Levi töltötte be. Levi hamarosan ellentétbe került a párt ultraradikális szárnyával, amely a párt 2. kongresszusán, 1919 októberében, a párt százezres tagságának nagyobb részét magával víve, elhagyta a pártot, és 1920 áprilisában létrehozta a KAPD-t. A viszonylag kicsi és illegálisan működő KPD meglehetősen jelentős szerepet játszott a 19-es forradalmi időszakban, részt vett a rövid életű müncheni és brémai tanácsköztársaság vezetésében, szervezetileg azonban csak később szilárdult meg. Mintegy háromszázezres „tömegpárttá” az USDP balszárnyával való egyesülés révén vált, melyet az 1920. december 4–7-én tartott egyesülési kongresszus szentesített. – A szerk.