A német proletariátus egysége[1]
Bármit tesznek, akárhogyan intrikálnak a jobboldali és független osztályharc-pacifisták, a német forradalmat a belső és külső események logikája feltartóztathatatlanul viszi a döntő harc felé. Akár sikerül a lengyeleknek most kivívott győzelmüket kihasználni, akár nem, Németország marad a nyugati kapitalizmus és az orosz tanácsköztársaság között az ütköző pont. Németország nélkül nem lehet hatályos küzdelmet vinni az orosz proletariátus ellen; az ő legalább is jóindulatú semlegessége, a hadiszállítások hivatalos vagy nem hivatalos tűrése múlhatatlan előfeltétele egy a siker legkisebb reményében megindított akciónak Oroszország ellen. Sőt. Ha Lengyelország – ami előbb-utóbb be kell, hogy következzék – mégis elbukik, Németország aktív segítsége nélkül el van veszve az ellenforradalom ügye az európai szárazföldön. A német „demokrácia” napjai tehát külpolitikai okokból, eltekintve a gazdasági helyzet tarthatatlanságától, meg vannak számlálva. Közeledik a nap, amikor Németországnak, ha kapitalista állam akar maradni, fegyverrel a kézben kell állást foglalnia a keleti proletárforradalommal szemben. Ezt pedig nem teheti anélkül, hogy előbb saját munkásmozgalmával le ne számolt volna.
Lengyelország esetleges ideiglenes győzelme legfeljebb valami kevéssel tolhatja ki a döntés időpontját. Először, mert egy lengyel győzelem szükségképen élesíteni fogja Németország belső gazdasági krízisét. A francia imperializmus, „okulva” az első lengyel vereségen, minden áron azon lesz, hogy szövetségesét megerősítse. Már most is látjuk, hogyan igyekszik a sziléziai bányavidéket lengyel kézre játszani, és talán nemsokára hasonló jelenségeket fogunk észlelni az úgynevezett korridorban[2] és Kelet-Poroszország más vidékein. Hogy ezek a hódítások Lengyelországot nem erősítik, hanem ellenkezőleg, gyöngítik, növelik a bizton bekövetkező belső robbanás erejét, más kérdés. Bizonyos, hogy a sziléziai szénbányák elvesztésével Németország gazdasági helyzete végleg válságossá válik, olyan válságossá, hogy a forradalom szinte elkerülhetetlen lesz. Hozzájárul ehhez, hogy a lengyel győzelemmel erősödött francia befolyás délen és nyugaton is kísérletet fog tenni iparilag és élelmezésileg fontos vidékek leszakítására, a „radikális” Közép- és Észak-Németország teljes elszigetelésére. Akármerre billen tehát a közel jövőben a keleti harcok mérlege, bizonyos, hogy Németország számára gazdasági és politikai válságot, a forradalom objektív előfeltételeinek megteremtését fogja meghozni.
A forradalom objektív szükségességével és elkerülhetetlenségével ma Németországban körülbelül tisztában is van mindenki – bizonyos szociáldemokrata és szakszervezeti bürokrata köröket kivéve. Ugyanaz a helyzet, melynek nyomása alatt a német burzsoázia, akármerre fordul is ideiglenesen a kocka a lengyel harctéren, nyílt cselekvésre kényszerül, feltartóztathatatlanul viszi az egységes forradalmi cselekvés felé a német proletariátust. Ezt a német reakció napról napra világosabban érzi. Érzi egyúttal azt is, hogy ha bekövetkezett a proletariátus emez egységes forradalmi táborba való tömörülése, akkor az ő csatája eleve el van veszve. Kísérletet tesz tehát a proletariátust harcra kényszeriteni, olyan időpontban, amikor annak egyesülése még nincs befejezve, olyan körülmények között, amikor egy részét a proletariátus széles rétegeinek valamiképpen távol lehet tartani a harcban való aktív részvételtől, semlegesíteni lehet, amikor másrészt el lehet érni, hogy helyi, lehetőleg provokált kirobbanásokat elszigetelten le lehessen verni, és ezeknek a vérveszteségeknek segítségével a német munkásságot a döntő harc időpontján harcképtelenné vagy legalábbis lényegesen gyöngébbé, legyőzhetővé tenni. Ezt a célt szolgálják a nap nap után nagy garral leleplezett összeesküvések, a nap nap után nagy reklámmal hirdetett „tanácsköztársaságok” kihirdetése. A Kapp-puccs szellemi vezérkara ezen a téren is hűséges tanítványa a Scheidemann-iskolának. Ezek 1919 januárjában kiprovokálták a berlini munkásság legöntudatosabb részének felkelését, mely aztán vereséggel, Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásával végződött. Avégből, hogy megakadályozzák a forradalmi hangulat átterjedését az osztálytudatos kisebbségből a munkásság széles rétegeire, hogy ezt a forradalmi kisebbséget izolált harcra kényszerítsék, melyben vereséget kellett szenvednie. A tanítványok ügyesebb technikával, nagyobb apparátussal rendelkeznek mestereiknél. És a helyzet, amelyben provokációs játékaikat űzik, olyan veszélyes a német proletariátus számára, mint a tavalyi januári és márciusi utcai harcok időszaka volt.
A helyzet veszélyes volta abban áll, hogy a proletariátus – úgy, mint akkor – forradalmi cselekvések kényszerűsége elé kerül, anélkül hogy a forradalmi harcban igazi hagyományai lennének, anélkül hogy ebben a harcban mint igazi elismert vezér a kommunista párt járhatna az élén. Az osztályharcnak körülbelül egyéves, külsőleg nyugodt lefolyását tudniillik a kommunisták németországi pártja (a Spartakusbund) intenzív szervezkedésre használta fel. Ebben a munkában minden elismerésre méltó eredményeket ért is el. [sic] És ha ma küzdelembe kell bocsátkoznia, egészen más fegyverekkel teheti azt, mint Liebknecht és Rosa Luxemburg idején. Ámde nem szabad szemet hunyni afelett sem, hogy ezt a szervezettséget csak súlyos krízisekkel való viaskodás árán volt képes a kommunista párt elérni: le kellett küzdeni a német munkásság éretlenül forradalmi, puccsista, anarchista, szindikalista és nemzeti bolseviki irányzatait. A pártot magát sikerült kommunistáknak ezektől az elemektől megtisztítania, de ebből még nem következik az, hogy teljes mértékben sikerült volna nekik ezeket az irányzatokat a német munkásságra való befolyásuktól megfosztani. A német munkásság lelkéért ilyen módon kommunista párttal két ellenkező irány küzd. Egyfelől az opportunisták (Scheidemann és a függetlenek), másfelől a zavaros puccsista forradalmárok. A kommunistáknak ez idő szerint még nem sikerült egyik véglet felett sem feltétlen győzelmet aratni. Részben – ezt nem szabad titkolni – saját hibájukból is. A Kapp-puccs idején tudniillik a kommunisták pártja, részben szervezeti gyöngesége tudatában, részben, mert egész gondolkodása a forradalomnak hosszú ideig tartó lappangó krízisére volt beállítva, melyet szervezkedésre akart felhasználni, néhány igen kedvező alkalmat elmulasztott arra, hogy igazi, céltudatos forradalmi cselekvéssel a munkásság spontán megmozdulásának élére álljon, és annak irányt adjon. Ezért van az, hogy a német munkásság egyes rétegei még benne vannak a puccsisták zavaros és éretlen ideológiájában. Ezért lehetséges, hogy a reakció provokatőrjeinek sikerülhet helyenként egyes munkáscsoportokat – a szám[uk]ra annyira kívánatos – puccsokba beugratni.
Ezek felett a zavarosságok, veszedelmek felett csak határozott forradalmi cselekvéssel győzhet a kommunista párt. Csak akkor fogja a munkásságnak ez a része is igazán megérteni, hogy a mai helyzetben az elszigetelt fegyveres felkelés, ez egyes városokban netalán kikiáltott tanácsköztársaság nem a forradalom, hanem ez ellenforradalom érdekeit szolgálja. De csakis ebben az esetben. Ha megvan az a nyugodt biztonsága, hogy a kommunista párt nem „bremzeli”[3] forradalmi cselekvést, hanem a zavaros forradalmi cselekvés helyébe céltudatos forradalmi cselekvést állít. A puccsista irányzatokat tehát csak úgy győzheti le igazán a kommunista párt, ha éles harcban győzelmet arat az opportunisták felett.
És a Spartakusbund csakugyan a Kapp-puccs után, a Kapp-puccs tanulságainak taglalása és levonása révén erős belső tisztulási folyamaton ment keresztül, melynek következményei mindinkább érezhetőkké válnak abban a növekvő befolyásban, melyet a belőle egyszer kivált forradalmi tömegekre (KAPD) gyakorol, melyeket mindig erősebben a kommunista cselekvés irányában képes vezetni. Mert míg a Kapp-puccs idején a kommunista párt taktikája erősen befolyásolta a függetlenek balszárnyára való szakadatlan tekintet, addig most a párt egyenes vonalú radikális politikát folytat, és nemcsak kíméletlenül leleplezi a különféle opportunisták üzelmeit, melyek az osztályharc leszerelésére vagy legalább teljesen legális keretek között való tartására irányulnak, hanem világos harci jelszavak kiadásával csakugyan élén halad a német munkások forradalmi mozgalmának.
Tudjuk: ez a mozgalom ma mint a Lengyelországnak szállítandó csapat-, fegyver-, munícióküldemények bojkottja nyilvánul meg elsősorban. A proletárpártok és szakszervezetek e téren egységes cselekvésre hívták fel a német munkásságot. Ámde a szociáldemokrata és független pártokban, meg a szakszervezetek vezetőségeiben tömörült opportunisták mindent megtesznek avégből, hogy ez a mozgalom valahogy forradalmi jelleget ne öltsön. A kommunista párt idejekorán észrevette ezt e manővert, és éles, határozott felhívásokban világosította fel a német munkásságot forradalmi kötelességeiről. Ennek természetszerű következményeképpen az opportunista vezetők gyülekezete augusztus 21-én tartott értekezletén kizárta a kommunistákat a proletariátus egységes osztályküzdelméből. A függetlenek – rendes szokásukhoz híven – „tiltakoztak” ez ellen a határozat ellen, de miután „kisebbségben maradtak”, természetesen szívesebben vették a Seheidemannékkal és Legienékkel[4] való forradalomellenes, legális együttműködést, mint a nyílt forradalmi cselekvést a kommunisták oldalán. A vezetők eme kiváló gyülekezetének magától értetődő módon első dolga volt a kormánnyal „érintkezésbe lépni”, kísérletet tenni arra, hogy a munkásság „ellenőrző szerveit” az államgépezetbe valami legális formában beillessze. A függetleneknek tehát nem volt elég lecke, hogy egyszer már tönkretették a német proletariátus osztályharcának forradalmi szerveit, a munkástanácsokat, ugyancsak azáltal, hogy „legalizálni” törekedtek őket, „beilleszteni az alkotmányba”. Most, amikor a proletariátus döntő harcra készülve önkéntelen bölcsességgel újból kiépíteni készül ezeket a harci szerveket, legális álmunkástanácsokkal igyekeznek őket eleve lehetetlenné tenni.
Szerencsére a német munkásság a forradalmi érettségnek ma egészen más fokát érte el már, mint a függetlenek első árulása idején. És a kommunisták pártja nemcsak a bojkott forradalmi továbbvitele érdekében fejt ki nagyarányú, eredményes és céltudatos propagandát, hanem erélyesen tudatosítja a német munkásság azon törekvését, hogy politikai karakterű munkástanácsokban gyűjtse és foglalja össze a forradalom, a proletariátus egységének cselekvő erőit. Berlin után a fehér terror alatt sínylődő München munkássága fogadott el ilyen irányú határozati javaslatot; a stuttgarti Daimler-művek 8000 munkása – a függetlenek ellenkezése dacára – szintén csatlakozott ehhez a mozgalomhoz. És úgy látszik, ez a propaganda hovatovább magával fogja ragadni az egész német proletariátust – a megalkuvó pártvezetőségek és a szakszervezeti bürokrácia nélkül, sőt ellenére. A kommunisták pártja ti. amilyen határozottsággal küzd az opportunista árulás és ingadozás ellen, ugyanolyan határozottsággal veszi itt fel a küzdelmet a puccsista egyéni akciók ellen. Propagandája a leghatározottabban kiemeli, hogy ezekben a politikai munkástanácsokban az egész proletariátusnak a legkonzervatívabbaktól, a polgári előítéletek között élőktől egészen a tudatos forradalmárokig, a kommunistákig képviselve kell lenniök, hogy ezeknek szervezetileg egy-egy nagyobb terület egész munkásságát kell egyesíteniök, és nem szabad soha beérniök egy gyár vagy akár egy egész város munkásságának ilyen munkástanácsokban való tömörítésével. Münchenben az üzemi munkástanácsok hozták ezt a határozatot; Stuttgartban a Daimler-művek munkásai azt mondták ki, hogy egész Württemberg összes üzemeivel egyetértőleg akarják és fogják végrehajtani szándékukat.
A német proletariátus forradalmi egységi felé való törekvése világos. De világos az is, hogy ezt a ma még sokszor öntudatlan törekvést egyedül a kommunista párt képviseli igazi tudatossággal és határozottsággal. Csak idő kérdése tehát – és lehet, hogy nem is hosszú idő kérdése –, amikor a kommunista pártnak ez a helyes taktikája megszerzi számára a forradalmi cselekvésben egységessé vált német proletariátus tényleges vezetését. Amíg ez a helyzet beáll, addig ez az igazi egységre törekvő irányzat a kispolgári demagógok szemében természetesen mint [az] egység megbontására, mint „testvérharcra” való felhívás fog szerepelni. Az opportunisták a proletariátus látszategységének köntösében folytatni akarják az osztályharc leszerelését, a proletariátus kiszolgáltatását a felfegyverzett burzsoázia önkényének, mely csak arra vár, hogy az opportunisták huzavonája miatt türelmét vesztett proletariátus idő előtti, szervezetlen és elszigetelt fegyveres felkeléseit véresen leverhesse. De ez a „testvérharc” ma a kommunisták előrelátható győzelmének jegyében indul meg. Míg a tavalyi küzdelmek idején mérhetetlen és szinte áthidalhatatlan űr választotta el a kommunisták tudatos forradalmiságát a kispolgári munkástömegek „demokratikus” gondolkodásától, addig ma a kommunisták csak céltudatosan akarják ugyanazt, amire a széles munkástömegeket forradalmi ösztönük hajtja. Ma ők, és nem az opportunisták képviselik a német munkásság igazi hangulatát. Csak idő kérdése, hogy ez az összhang mikor válik a tömegekben igazán tudatossá. És akkor befejeződött a német forradalom nehéz előkészítő szakasza. Az új, a még nehezebb szakasz, magáé a forradalomé pedig megkezdődhetik.
[1] Proletár, Wien 1920. szeptember 2. (I. évf., 10. sz.), 7–8. o. Megjelent még az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. szeptember 25-i számában (XVI. évf., 2938. sz., 4. o.); kötetben németül: Georg Lukács: Die Einheit des deutschen Proletariats, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 74. skk. o. – A szerk.
[2] A lengyel korridor a versailles-i szerződésben Lengyelországnak ítélt kb. 16 ezer négyzetkilométeres, 330 ezer lakosú földsáv, mely biztosította Lengyelország számára a tengeri kijáratot, elvágva Kelet-Poroszországot és Danzigot Németországtól. – A szerk.
[3] Fékezi – A szerk.
[4] Carl Legien (1861–1920) német szakszervezeti vezető, esztergályos. 1885-ben lépett be az (illegális) Németországi Szociáldemokrata Pártba, 1890-ben megalapítója és 1919-ig elnöke volt a német szakszervezetek Főbizottságának. 1893–98-ig, majd 1903–18-ig szociáldemokrata parlamenti képviselő volt, 1903–1913-ig az országos szakszervezeti vezetések Nemzetközi Központjának titkára, 1913-ban megalapítója és elnöke a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetségnek. Az I. világháború idején a honvédelmi politika képviselője volt, az 1918–19-es forradalmak után a vállalkozókkal való együttműködés és a szakszervezeteknek a vállalkozókkal együtt létrehozott Központi Munkaközösség révén gyakorolt beleszólási joga mellett lépett fel. 1919-ben megalapítója és elnöke volt az Általános Német Szakszervezeti Szövetségnek, 1920-ban vezetője a Kapp-puccsa ellen hirdetett általános sztrájknak. – A szerk.