A német ultimátum és a világválság^[1]

 

Amikor ezeket a sorokat írjuk, még nem dőlt el a német válság sorsa. A Fehrenbach–Simons-kormány[2]  ugyan lemondott már, de még sincs végleges határozat azt illetőleg, hogy ki legyen az utódja: csak a legnagyobb valószínűség szól amellett, hogy Stresemann, a nagytőkés Stinnes-párt vezetője veszi át a vezetést: a már csak frázisokkal leplezett nagytőke-vezetés helyett a nagytőke semmivel sem takart, cinikusan leplezetlen uralma. Nem dőlt még el az sem, hogy az antant ultimátumára mi lesz az új kormány válasza. És a nyugati válsággal „véletlenül” egy időben lezajló sziléziai válság,[3] a lengyel nacionalisták betörése sem bontakozott ki még egészen. Nem világos még az, hogy hogyan fognak hozzá állást foglalni a német és a lengyel kormányok, és – legkevésbé – hogy mit fog tenni az antant.  A helyzet tehát legkevésbé sincs tisztázva.

Mégis: a német válság körvonalai ma már meglehetős élesen állnak előttiink. Úgy is, mint Németország belső kérdése, úgy is, mint a világkapitalizmus egyik, talán a közeljövőben döntő fontosságú fejezete. Németország számára, az ma már világos, nincs választás aközött, hogy elfogadja-e az antant ultimátumát, vagy sem. Az ellenállás gondolata ma már mint frázis is alig szerepel. Nincs is szükség már rá. A burzsoázia és a kispolgárság egységes frontja a forradalmi proletariátus ellen meg van már anélkül is teremtve – és a nemzeti egység, a nemzeti felbuzdulás máskülönben sem szolgált volna más célt. Komoly ellentállásra úgysem gondolt soha senki. Fontosabb azonban ennek a nemzeti egységfrontnak belső kialakulása. Tehát az a kérdés, hogy a német kapitalizmus a maga további fennállását hogyan képzeli összeegyeztethetőnek a kíméletlenül kemény feltételekkel. Más szavakkal: milyen eszközökkel fogja ezeket a terheket áthárítani a proletariátusra – és a kispolgárságra; hogyan fogja a francia tőkések profitja mellett a saját hasznát is kisajtolni a német dolgozókból.  E tekintetben mindig élesebben lepleződik le a német nagytőke, a Stinnesék politikája. Stinnes és Loucheur egyszerűen összejátszanak: Stinnes és Loucheur – ha magukra hagynák őket, vagyis ha az üzlet „demokratikus”, „közérdekű”  politikai leplezgetése feleseges lenne, ha korlátlan lenne a nagytőke diktatúrája – huszonnégy óra alatt meg tudnának egyezni egymással. Ebbe az irányba viszi, ha óvatosan is, Stinnesék sajtója a „közvélemény” irányítását. Csak a főorgánum,. a „Vossiche Zeitung”  szólta el magát a minap, amikor egy körlevélben azzal dicsekedett, hogy éppen ő az, ami a legteljesebb mértékben megérdemli a franca megszálló hatóságok jóindulatát és támogatását.

A német nagytőke tehát már beállította magát az összes követelések teljesítésére – legyenek azok anyagi teljesítmények vagy_. német területek megszállása. Ez azt jelenti, hogy a nagytőke most leszámolt a háború elvesztésének tényével. Az eddigi politika szakadatlan kísérlet volt elkerülni a háború elvesztésének végső gazdasági következményeit: nyitva tartani Németország számára az utat egy esetleges újabb imperialista fejlődés felé. Ma a német nagytőke leszámolt azzal, hogy elvesztette a háborút, hogy Németország gazdasági önállósága es terjeszkedési lehetősége megsemmisült. Most kísérletet tesz arra, hogyan tud a francia fennhatóság alatt elhelyezkedni és boldogulni. Ez persze „áldozattal” jár. Ezeket az áldozatokat elsősorban a proletariátusnak kell hoznia; a növekvő munkanélküliség, a munkabérek leszállítására, a munkaidő felemelésére irányuló tendenciák már ma is éreztetik hatásukat. De a munkásság teljesítőképessége – még ha meg is lenne benne erre a hajlandóság – erre nem elegendő: a kispolgári tömegek „áldozatkészségét” is igénybe kell venni. És ezen a két ponton fognak – hosszabb vagy rövidebb idő múltán –  a béke belső következményei megnyilvánulni: egyfelől az osztályharc kiélesedésében a proletariátus felé, másfelől a nagytőke és a kisburzsoázia folyton növekvő érdekellentétében. Az ellenforradalom egységfrontjának napjai alighanem meg vannak számlálva.

De még egy ponton jelent lényeges tisztázódást az így alakult helyzet a német belső osztályharc számára. Az a tény, hogy a háború így fejeződött be – mert Németország most fogja csak igazán megérezni a háború és a béke gazdasági következményeit – végleges csődbe vitte a kispolgári szociálpacifisták politikáját, még pedig úgy az SPD, mint az USPD részéről. Kiderült, hogy az ő nyugat felé, a békés megegyezés felé orientált politikájuk, melynek kedvéért a munkásság minden forradalmi megmozdulását megakadályozták, melyért az Oroszországgal való kapcsolatot feláldozták, csak a nagytőkének hozott gyümölcsöt. Az uszítóan nacionalista és imperialista német nagytőkének sikerült halálos ellenségével, a francia nagytőkével megegyeznie. Az általa elbolondított és járószalagon vezetett kispolgári „szocializmus” pedig elérte a német munkásságnak gazdasági fehér terror, a német és francia tőke közös, dupla kizsákmányolás[a] alá jutását. A kommunisták igaza, hogy ebből a helyzetből csak a proletariátus forradalma jelenthet kivezető utat a dolgozók számára, rövidesen a félrevezetettek előtt is világossá kell hogy váljék.

A világpolitika szempontjából a mai helyzet Franciaország teljes győzelmét jelenti Anglia felett. Lloyd George „híres” diplomáciai ügyessége nem tudott más eredményt elérni, mint a Ruhr-vidék megszállásának rövid terminusra való elhalasztását, de nem bírta megakadályozni azt, hogy a franciáknak bármikor, a nem teljes teljesítmény ürügye alatt^. joguk legyen kezüket a szénvidékre rátenni. Mert a válság kiélesedése ma már nem is annyira a kárpótlás és a jóvátétel körül forog – amiben közvetlenül az antant országok kispolgári rétegei vannak érdekelve –, hanem az európai szénmonopólium és azzal összefüggésben a nehézipari monopólium körül. A francia nagytőke a béke révén megszerezte már a Saar-medencét és a lotharingiai ércbanyákat. Ha a Ruhr-vidék közvetlenül (és Szilézia a lengyel hűbéres révén) francia gazdasági fennhatóság alá kerül, akkor ezen a téren a francia monopólium megdönthetetlen.  És mivel Németország így kikapcsolódik a versenytársak közül, mivel az orosz szénexport ma még nem jön tekintetbe, Franciaország, Amerika mellett, Anglia legkomolyabb versenytársa lesz. Tegyük hozzá, olyan versenytársa, akivel – valutáris és szállítási okokból – Anglia nem igen lesz képes konkurálni. Ha most már meggondoljuk, hogy a mostani angol bányászmozgalmat a széntúlprodukció előzte meg, hogy az általános munkabér-leszállítás elleni proletárdefenzíva első nagy csatája volt, akkor világos lesz előttünk, mit jelent a Ruhr-vidék francia megszállása az angol gazdasági élet, a belső angol osztályharc szempontjából.

Franciaország, mely hosszú ideig csupán mint az ellenforradalom politikai vezére szerepelt, most, úgy látszik, a gazdasági vezetést is kezébe igyekszik venni. Lehet, hogy Sziléziában is arra fog kényszerülni, amire Magyarországon a Károly-féle dunai monarchia tervével kapcsolatban kényszerült: dezavuálni Korfanty urat és a lengyel nacionalistákat; lehet, hogy a Ruhr-vidék megszállását is el kell odázni. Mindenesetre ennek a politikának a körvonalai mindig élesebben rajzolódnak ki – és mindig világosabb lesz a konkurensnek, Angliának tehetetlensége vele szemben.

Anglia Amerikával való érdekellentétei miatt mindig erősebben jut vele szemben igen veszedelmes elszigeteltségbe. Nem mondhat le a Franciaországgal való szövetségről, noha ezért mindig nagyobb és nagyobb ár[a]t kell fizetnie. Ma a Rajna mellett, holnap valószínűleg Sziléziában – holnapután esetleg, ha Kemal pasa győzelmei tovább tartanak, Kis-Ázsiában is. És ebből a szövetségből nehezen lehet kiugrani. A Japánnal való szövetség Kanada és Ausztrália miatt veszedelmes számára; Németország és Oroszország belpolitikai okokból nem jönnek tekintetbe. Az antant fennmaradása tehát létkérdés az ő számára. Annál is inkább, mert az újabb időben Amerika mindig erősebben avatkozik be az európai és a világpolitikába, és egy francia–amerikai közeledés (bár Viviani[4] amerikai útjának eredményei még nem ismeretesek) egyáltalában nincsen kizárva. Ezért kénytelen – legégetőbb gazdasági érdekei ellenére – lépésről lépésre meghátrálni Franciaország követelései előtt, áldozatokat hozni, hogy az antant összetartozásának látszatát megőrizze. Ez az ellentét az antanton belül persze nem támogatja a német kispolgárok bárgyú reményét, hogy ebből az ellentétből nekik hasznuk lehet. Németországgal szemben az antant még sokáig össze fog tartani. De ez az ellentét igenis a világválság közeljövőben várható kiélesedését jelenti, és akkor nincs kizárva, hogy már Anglia fog a válság középpontjában állani.

 

[1] Proletár, Wien 1921. május 12.  (II. évf., 19. [46.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 16. skk. o. – A szerk.

[2] Konstantin Fehrenbach (1852–1926) német centrumpárti politikus, teológus, jogász. 1903–1918-ig birodalmi parlamenti képviselő volt, 1918-ban a weimari nemzetgyűlés elnöke. 1920–21-ben a polgári középpártokból alakult kisebbségi kormány birodalmi kancellárja volt, e minőségében Németország képviselője a spai (1920) és londoni konferencián. Az antant hatalmak által Németországra eredetileg kirótt 226 milliárd aranymárkás összeggel szemben a londoni konferencián a német kormány 30 milliárd aranymárkát ajánlott föl. A német ajánlatot az antant-kormányok elutasították, és figyelmeztetésképpen megszállták Düsseldorfot és a Ruhr-vidék egy részét. A jóvátételi összeget május 5-én 132 milliárd márkára mérsékelték, Fehrenbach azonban május 10-én lemondott. – Walther Simons (1861–1937) német jogász és politikus. 1920 júniusától 1921 májusáig a Fehrenbach-kabinet  birodalmi külügyminisztere, Németország képviseletében jelen volt a spai és londoni jóvátételi tárgyalásokon. 1922–29-ig a birodalmi bíróság elnöke, Friedrich Ebert halála (1925) után Hindenburg megválasztásáig ő viszi a birodalmi elnöki ügyeket. 1927-től a lipcsei egyetem tanára volt. – A szerk.

[3] A korábban Poroszországhoz tartozó Felső-Sziléziát a nyelvi megoszlás alapján és a 13. wilsoni  pont értelmében létrehozandó Lengyelország szénbányászatának biztosítása érdekében a Lengyel Nemzeti Bizottság már 1918-ban Lengyelországnak követelte Párizsban. A versailles-i szerződés a terület jelentős részének hovatartozása tárgyában népszavazást írt elő (angol és amerikai javaslatra, amely Franciaország közép-európai súlyát kívánta csökkenteni). A német befolyás biztosítására egy 1919. október 14-i törvény Oppelni kormányzati körzetet tartománnyá nyilvánította, és német szabadcsapatok szállták meg a területet; ezeknek azonban a versailles-i szerződés értelmében ki kellett  vonulniuk, és 1920 februárjában francia és olasz ellenőrző csapatok vették át a helyüket. 1920. augusztus 18-án kitört, a sikertelen 1919. augusztusi kísérletet követő második lengyel felkelés, amely ugyan nem érte el célját, hogy tudniillik még a népszavazás előtt döntést csikarjon ki, de hatására feloszlatták a biztonsági erőket, és helyükre új, a vidéki területeken túlnyomórészt lengyelek alkotta biztonsági alakulatok kerültek. A népszavazás során 707 ezren voksoltak a Németországhoz, 478 ezren a Lengyelországhoz való csatlakozás mellett. Az antant-bizottság a terület felosztását latolgatta, közben azonban 1921. május 3-án Wojciech Korfanty vezetésével előbb általános sztrájk kezdődött, majd kirobbant a harmadik lengyel fölkelés, amelyet német szabadcsapatok fékeznek meg. Franciaország követelésére Friedrich Ebert betiltotta a szabadcsapatok tevékenységét, és 1921 októberében, népszövetségi döntés nyomán, kivonulnak Felső-Sziléziából. A terület hovatartozásáról (felosztásáról) az 1922. május 15-én  elfogadott genfi konvenció döntött.  – Wojciech Korfanty (Adalbert Korfanty, 1873–1939) jogász, közgazdász. 1903-tól 1918-ig a birodalmi gyűlés és a porosz  Landtag kereszténydemokrata képviselője. 1919-ben Felső-Szilézia népszavazási biztosaként tevékenykedett, 1923-tól a lengyel kormány elnökhelyettese. 1926 után ellenfele volt Pilsudski diktatórikus törekvéseinek, 1930-ban letartóztatták, a későbbiekben emigrációba kényszerült. – A szerk.

[4] René Viviani (1863–1925) francia politikus, jogász. 1893–1902 és 1906–1922 között parlamenti képviselő, 1922–23-ban szenátor, 1906-tól 1910-ig munkaügyi, 1913-ban oktatásügyi miniszter, 1914-15-ben miniszterelnök, 1915-től 1917-ig igazságügyi miniszter. 1920–21-ben Franciaország képviselője volt a Népszövetségben, 1921-ben a washingtoni leszerelési tárgyalásokon. – A szerk.