A német „válság”[1]
A német delegáció csakugyan hazautazott Londonból. Az antant-csapatok csakugyan bevonultak a Rajna-vidék egyes városaiba, és katonai megszállás alá vették őket. A londoni tárgyalások tehát csakugyan „katasztrófá”-val végződtek: beállott a szakítás; a versailles-i békeszerződés végrehajthatósága kétségessé vált. A gazdasági kényszereszközök alkalmazása pedig fenyegető közelben van.
Mindeme riasztó hírek és tények ellenére sem a Rajnán innen, sem a Rajnán túl nem igen akaródzik beállani az, amit vártak: az ujjongó lelkesedés a gyűlölt ellenség végleges letiprása fölött, a nemzeti egység, a nemzeti ellentállás a „haza” veszélyeztetésével szemben. A márka kurzusa ugyan valamivel esett, de az esés egyáltalában nem mutatja ezt, mintha a világpiac a német gazdaság krízisszerű katasztrófáját várná, akár a behódolástól, akár a szakítástól. A londoni tőzsdén (és főleg a semleges államok tőzsdéin) bizonyos depresszió állott ugyan be a szakítás következtében, úgyhogy Lloyd George jónak látta az angol közönséget figyelmeztetni, hogy Németországnak Anglia számára legfontosabb iparcikkei (anilin) éppen a megszállott területeken állíttatnak elő. Azonban ez a nyomott hangulat sem hasonlítható egy komoly válság komolyan kritikus napjaihoz. Ez a zavar, ez a fejetlenség és kapkodás, ez a lázas törekvése a győztesnek, hogy hogyan likvidálhatja baj nélkül dicsőségét, ez az aggódó gondja a legyőzöttnek, hogy hogyan zsarolhat ki nyereségrészesedést a rá rótt kártalanításból: világosan mutatja a világháború következtében beállott végzetes válságot. Már mindegyik fél kezdi látni a lábai előtt nyitva álló szakadékot. Látja, hogy az útja – melyről nincs visszafordulás, melyen nincs megállás – folyton közelebb viszi hozzá. De a kapitalista politika szükségszerű vakságával egyik sem látja, hogy minden kísérlet kikerülni a szakadékot csak közelebb viszi hozzá – és hogy minden romantikus kísérletnek átugrani rajta katasztrófa lesz a vége.
Ilyen módon az antant és Németország között a válság jelenlegi kiélesedése mégis csak látszólagos. Ma is csak azt lehet mondani, amit a tárgyalások folyamán kellett megállapítanunk: a megegyezés biztos – ha egyelőre bizonytalanok is a feltételek; ha jelenleg bizonytalan is, hogy a válság jelenlegi szakasza meddig tart még, és nem ölt-e átmenetileg még élesebb formákat.
Egy tekintetben jelentékeny tisztázódás állott be az utolsó napokban: Németország kívánságai kezdenek határozottabb formákat ölteni, kezdenek túlmenni a puszta alkudozás keretein. Ez a határozottabb kívánság kikristályosodási pontja: Felső-Szilézia hovatartozása. Az utolsó napok ide-oda nyilatkozataiból mindig világosabban kiderül, hogy Németország azon feltétel alatt hajlandó teljesíteni a london–párizsi rendeleteket (az összegek nagyságáról, a fizetések módjáról majd „szakértők” fognak tárgyalni – és majd csak megállapodnak valahogy), ha az antant neki Felső-Szilézia birtokát biztosítja. Ez a feltétel a német kapitalizmus részéről nagyon is érthető. Mert a kártalanítási összeget – ezt előre tudja – majd csak behajtja valahogy a német proletariátuson; majd csak talál olyan adókat, vámokat, munkabér-leszállításokat és munkaidő-felemeléseket stb., melyek segítségével az antantkecske is jóllakik, és a német tőkések profitkáposztája is megmarad. Ellenben a felső-sziléziai kőszénvidék német érdekszférában maradása létérdeke a német kapitalizmusnak; létfeltétele újjáépülésének és szanálódásának.
A válság ilyen határozott irányba terelődése persze nem könnyíti meg az antant, kiváltképpen Franciaország helyzetét. Mert hiszen Felső-Szilézia birtoka döntő szerepet játszik abban, hogy Lengyelországnak mennyire sikerül magát imperialista „nagyhatalomként”, a francia kelet- és közép-európai politika csatlósaként tartani. A lengyel gazdaság mai rettentő krízise mellett a felső-sziléziai kőszénbányák birtoka – talán – valami ideiglenes javulást, vagy legalább is a végzetes lejtőn való lassúbb lecsúszást jelenthet. Viszont természetesen nem szabad szem elől téveszteni, hogy a francia kispolgárság szemében, melynek számára készült nagyrészt a háborús színház, a könyörtelenség színpadias beállítása, aránylag könnyebben menne bele egy Lengyelország kárára tett engedménybe – ha megmarad az az illúziója, hogy ennek fejében most már Németország „mindent megfizet”. És azt sem lehet egészen elhanyagolni, hogy Anglia ma egy szén-túlprodukció-válságban van; tehát az érdekeltsége abban, hogy ez a szénterület semmiképpen se legyen az – esetleg versenytárs – német tőkések kezében, ma jelentékenyen kisebb, mint akár néhány hónappal ezelőtt vagy, pláne közvetlenül e háború befejezte után volt.
Úgy látszik, valahonnan errefelől akarják Németországban is kiépíteni a „nemzeti egység”-et. A junkerek és megvadult kispolgárok ujjongása, hogy a londoni tárgyalások megszakadásával Németország „szabad kezet” nyert, mert megszűnt a versailles-i szerződés érvénye, alig tartott pár napig. A vezetés újból a reálisabb érdekek képviselőinek, a nagytőkéseknek, Stinneséknek kezében van. És ők biztos, hogy nem akarnak kalandokba bocsátkozni. Az ő számukra a „nemzeti egység” valami igen kézzelfoghatót jelent. Azt jelenti, hogy a német dolgozók nagy tömegei, proletárok és kispolgárok egyaránt, ismét a nagytőke uszályhordozóivá legyenek, ismét az „egységes nemzet” „közös” érdekeiért hozzanak áldozatokat. Úgy, ahogy 1914–1918-ig vérüket hullajtották azért, hogy a német nagytőke győzelmesen hághasson az angol nagytőke nyakára, úgy hullassák mostantól fogva verejtéküket, hogy a német nagytőke – mint az antanttőke hajcsárja a német gyarmatokon – újból konszolidálódjék, örökre biztosíthassa busás profitjait.
A junkerek kardcsörtetése ebben a tervükben aligha fogja őket komolyan meggátolni. A nemzeti fellángolás tüze. ma igazán csak ártatlan tűzijáték, görögtűz, melynek veszélytelen voltáról mindenki meg van győződve. De egészen bizonyos, hogy hűséges szövetségesekre, lakájokra fognak találni a szociálpatrióták között. Ebert úr, a köztársaság elnöke[2] már ilyen hangon beszélt is kiáltványaiban. Hilferding úr lapja pedig, a Freiheit, szakadatlanul azon siránkozik, hogy az antanttőkéseknek nincsen „belátásuk”. Ha Loucheur[3] és Stinnes megegyeznek – akkor lényegileg nem. történik más, mint hogy Hilferdingék „forradalmi” programja megvalósul.
A burzsoázia értelmes rétege tisztában is van ezzel a helyzettel. A „Berliner Tagblatt” március 9-iki esti lapjának vezércikke például boldog büszkeséggel állapítja meg a német proletariátus „egységes” állásfoglalását. Megállapítja azonban azt is, hogy a II. Internacionálé hét év óta harmadik válságát éli át. Első volt szerinte a világháború kitörése; második a kommunisták „robbantási kísérlete”; harmadik az egységes nemzetközi állásfoglalás hiánya a Németországgal szemben való antantkövetelések tekintetében .
Mert például Vandervelde úr, belga miniszter őkegyelmessége[4] igen helyesnek tartja nemcsak a követeléseket, hanem Németország egyes városainak katonai megszállását is. A „Berliner Tagblatt” szükségét érzi ezzel szemben a proletariátus szolidaritásának, egységes fellépésének: lényegében a bécsi Internacionálé álláspontjára helyezkedik. Persze elfelejti, hogy ott viszont Renaudel úr foglalt állást a francia imperializmus védelmére. A polgári sajtó ilyen felfogása élesen tükrözi vissza úgy a II., mint a 2 ½-es Internacionálé csődjét. Mindegyik a saját kapitalizmusát óhajtja megmenteni és megszilárdítani – hol van azonban akkor tere a nemzetközi szolidaritásnak? A német szociálpatrióták Stinnes, a franciák Loucheur mögött állanak. Az Internacionálé megvan, de mint Kautsky bölcsen kifejtette, a „béke eszköze, nem háborúé”. Ha konfliktus van, akkor minden kapitalizmus szeretne maga mögött egy kis házi lakáj-Internacionálét látni. De az Internacionálé ilyenkor elhúzódik az egyes pártok autonómiájának kuckójába, és majd csak akkor jelentkezik újból, ha a válság elsimult, ha lehet – minden gyakorlati következmény nélkül járó.– kongresszusi határozatokat hozni.
A helyzet ilyen állása világosan meghatározza a proletariátus vezető pártjának, a kommunista pártnak álláspontját. Az első és legfőbb feladata: a nemzeti egységfront felbomlasztása. Az antantállamokban a feladat egyszerűbb: tiltakozás, harc az imperialista követelésekkel szemben. A francia párt hivatalos lapja ki is adta a jelszót: egy fillért sem, egy katonát sem. A német kommunisták. helyzete nehezebb. Nekik egyformán kell küzdeniök a „nemzeti egység” militarisztikus és megalkuvó, kispolgári és nagytőkés formája ellen.
Le kell leplezniök a proletártömegek előtt mindkét út egyforma hazugságát (a Vorwärts és a Freiheit beállanak a nagytőke támogatói közé). Erre való a német kommunista párt mai jelszava: szövetség Szovjet-Oroszországgal. Erre való a sziléziai népszavazásnál kiadott jelszó, hogy ne szavazzanak se a németekre, se a lengyelekre. A német proletariátusnak meg kell értenie, hogy csak saját elnyomóinak, csak a német burzsoáziának testén keresztül vezet az út a felszabaduláshoz. Akkor, ha a német proletariátus igazán leszakad elnyomóiról, ha igazán – osztályháborúban – szembekerül vele, és a harcban győzött, akkor, de csak akkor lehet majd szó a proletariátus önálló, sajátos külpolitikájáról. Akkor a Szovjet-Oroszországgal kötendő szövetség nemcsak jelszó lesz, hanem valóság. Addig minden „reális külpolitika” csak a burzsoázia lakájává teszi a proletariátust. A szövetség jelszava (éppen úgy, mint a sziléziai szavazási jelszó) még egyelőre csak negatív, destruktív jelszó. Arra való, hogy megbontsa a burzsoázia mögé sorakozó tömegek egységét, hogy megakadályozzon úgy egy újabb 1914 augusztust, mint egy nacionál-bolsevizmust. És mert negatív jelszó, csak előkészítője az igazi akcióknak – de mint ilyen, egyszersmind múlhatatlan előfeltétele azoknak. Ha a mostani látszatválság mégis valóságos válsággá válnék, minden azon múlik: megvan-e a proletariátusnak kezdeményezési szabadsága? Ennek előkészítését szándékolja a párt mostani politikája; a proletariátus akcióképességét, ha bekövetkezik: az igazán forradalmi helyzet.
[1] Proletár, Wien 1921. március 17. (VIII. évf., 11. [38.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die deutsche „Krise”, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 251. skk. o – A szerk.
[2] Friedrich Ebert (1871–1926) német szociáldemokrata politikus, nyerges, 1905-től az SPD berlini vezetőségének titkára, 1913-tól August Bebel utódaként a két pártelnök egyike volt. 1912-től képviselő, 1916-tól Philip Scheidemann mellett a szociáldemokrata parlamenti frakció vezetője. 1918. november 9-én Max von Baden herceg, birodalmi kancellár neki adta át a kancellári tisztet, november 12-én Hugo Haaséval együtt elnöke lett a Népbiztosok Tanácsának. 1919. február 11-től haláláig birodalmi elnök volt. – A szerk.
[3] Louis Loucheur (1872–1931) francia gazdaságpolitikus, gyáros. 1914-ben a haditermelés megszervezője, 1918 novemberétől 1921 januárjáig a gazdasági újjáépítésért felelős miniszter. 1919-től volt parlamenti képviselő, az elsősorban a munkaadók gazdasági érdekeinek hangot adó Gauche radicale vezető figurája; haláláig különböző gazdasági miniszteri pozíciókat töltött be. – A szerk.
[4] Emil Vandervelde (1866–1938) belga szocialista író és politikus, ügyvéd. 16 éves korában tagja lett kerülete Ligue Ouvrière-jének, 1885-ben egyik alapítója volt a belga szocialista pártnak, 1894-től szocialista programmal parlamenti képviselő. Tanára volt a brüsszeli szocialista Új Egyetemnek, 1900–1914-ig elnöke volt a II. Internacionálé végrehajtó bizottságának, a revizionizmus vezető alakja, az I. világháború idején a honvédő politika képviselője. 1914-ben államminiszteri, a világháború után igazságügy-miniszteri tisztet viselt. 1924-ben a brüsszeli egyetemen a nemzetgazdaságtan tanára, a belga akadémia tagja lett. 1925-ben külügyminiszter, 1929–36-ig a Szocialista Munkásinternacionálé elnöke, 1935–36-ban tárca nélküli miniszter, 1936–37-ben egészségügy-miniszter volt. – A szerk.