A nevelőmunka kérdéséről[1]

 

Előreláthatólag a módszer és az alapok kérdése uralkodik majd a nevelőmunka kérdését érintő eljövendő vitákban. A magyar elvtársak tézisei[2] a társadalmi és történelmi tudományok elsőbbségét[3] hirdették a természetadományokkal szemben; nézeteik (a Jugend-Internationale II. évfolyamának 6. számában) egyetértésre találtak Röbig elvtársnál, ugyanakkor előreláthatólag jelentős ellenállásba is fognak ütközni. Ezért talán nem lesz fölösleges, ha néhány rövid megjegyzés erejéig a kérdés módszertani oldalával is foglalkozunk.[4]

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk: ha értelmes vitát akarunk folytatni, akkor az csak a módszer tekintetében való elsőbbség körül foroghat, nem a tárgyterületek [Stoffgebiete] elsőbbsége körül. Nincs olyan értelmes ember, aki ne volna tisztában azzal, hogy ha a proletariátus diktatúrája átvészelte a közvetlen veszélyeztetettség időszakát, akkor a természettudomány és technika újabb virágkorát fogja elhozni. Világos ugyanis, hogy a technika előtt a profit által emelt korlátok eltűnése ma még alig elgondolható lehetőségeket nyit. Mindezt elismerve is adódik a kérdés: a nevelésben, a gondolkodásban és az érzelmekben, a tudományban és a filozófiában ugyanazt a meghatározó és mindent eldöntő szerepet fogja-e játszani a természettudományos módszer, és azt kell-e játszania, mint amelyet a polgári társadalomban játszott? Mert egyvalamivel legyünk tisztában: a polgári társadalomban élő emberek minden egyes életmegnyilvánulásán ez a módszer uralkodott. Már maga az a tény is bizonyítja ezt, hogy – leszámítva néhány, s mint később látni fogjuk, reakciós kivételt – a természettudományos megismerés számított megismerésnek általában, vagy legalábbis a megismerés ideáltípusának; bizonyítéka ennek, hogy e tekintetben a polgári filozófia fő irányzatai (a Büchner-féle materializmus, a kantianizmus és az empiriokriticizmus) egyek voltak (hely hiányában nem tudjuk és nem is szeretnénk a bizonyítékok számát szaporítani). Mindez nem véletlen. A természettudományok a polgári társadalom számára nemcsak a termelés stb. – tőkés – racionalizálását tették lehetővé; módszerük kitűnő ideológiai fegyvernek bizonyult mind a halódó feudalizmussal, mind pedig a feltörekvő proletariátussal szemben.

A természettörvény első funkciója (az egyszerűség kedvéért erre a pontra összpontosítunk minden kérdést) általánosan ismert és könnyen belátható. A feudalizmus személyes, mindig ember és ember között érvényesülő elnyomásának és kizsákmányolásának ugyanis ideológiai védelemként az isteni kinyilatkoztatásra és tekintélyre volt szüksége; a feltörekvő kapitalizmusnak ahhoz, hogy a munkást saját céljai számára „szabaddá” tegye, nemcsak a gazdasági és politikai kötelékeket kellett megsemmisítenie, hanem a régi társadalom ideológiai alapzatát is meg kellett rendítenie. A személyes isten helyébe tehát a személytelen természettörvényt állította; szétzúzta a régi tekintélyt, a helyére azonban új tekintélyt kellett a trónra ültetnie. Ez az új tekintély a természettörvény. És a természettörvény funkciója kettős. Egyfelől szétzúzza a régi tekintélyt, megrendíti a tömegekben azt a hitet, hogy az elnyomás és kizsákmányolás feudális módja öröktől fogva szükségszerű, isten akarta rend. Másfelől viszont azt a hitet támasztja bennük, hogy a személytelen, „természettörvény-szerűen” ható tőkés termelési rend az emberi ész „örök” törvényeihez igazodván független az emberi akarattól, emberi erőfeszítések nem zúzhatják szét – mintha csak valamiféle második természet volna (a polgári nemzetgazdaságtan és a természettudományos módszer összefüggése). Hogy milyen szoros ez az összefüggés, azt az is bizonyítja, hogy mikor a XIX. század végén elkezdődött a marxizmus politikai felvizezése, az kéz a kézben járt a polgári „tudományosságnak” a történelmi materializmusba való behatolásával. Bernstein kezdte meg a harcot a „tudománytalan” dialektikus módszer ellen; a szociológia mint „tiszta” természettudomány, a kantianizmus, machizmus stb. léptek a nyomába. Céljukat el is érték: a proletariátus vezető rétegeiben és széles tömegeiben létrejött a kapitalizmus megrendíthetetlenségébe, „természettörvény-szerű” szükségszerűségébe vetett hit; eluralkodott az ökonómiai fatalizmus világnézete, amely kalandorságnak, „tudománytalannak”, sőt nem-marxistának tüntetett fel minden, a gyökeresen új társadalmi rendről vagy a forradalmi átalakulásról szőtt elképzelést. (Itt még utalásszerűen sem mutathatom be, hogy milyen mélyek ennek a módszertani beállítottságnak a gyökerei az opportunizmus elméletében. Csak arra utalok, hogy mivel az opportunisták „időtlenül és természettörvény-szerűen”, tehát történelmietlenül egy általában vett kapitalizmus vagy válság stb. kutatására törekedtek, teljességgel képtelenek voltak arra, hogy a maguk újdonságában ragadjanak meg olyan történelmileg új jelenségeket, mint például az imperializmus.)

Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell: a proletariátus módszere történeti. Marx a kapitalizmus mint történelmi jelenség lényegét történetileg ragadta meg, hogy így történetileg mutathassa fel szükségszerű bukását is. Ha tehát a proletariátus forradalmi tudománnyal akarja alátámasztani osztályharcát, akkor a történelmi materializmus hagyományait, a marxi módszert kell követnie. Mégis, mikor itt előtérbe állítjuk a történelmi-társadalmi módszert, akkor súlyos – és érthető – előítéleteket kell legyőznünk. A kapitalizmuson belül ugyanis a természettudományos módszer volt a haladó,  a történelmi pedig a reakciós módszer. Míg az előbbi a feltörekvő polgári osztály ideológiai kifejeződése volt, addig a kétségbeesetten védekező feudalizmus a történelemben kereste a hagyomány és legitimitás megőrzésének ideológiai fegyverét.[5] A burzsoázia dekadenciájának időszakában pedig a belső fáradtság, közömbösség, szenzációhajhászás és fatalizmus ideológiai kifejeződéseként újra terjedőben volt egyfajta historizmus. Ahogy a dekadens rómaiak a vallási eklekticizmusig jutottak, úgy jött létre a XIX. század végén egyfajta tanácstalan relativizmus, egyfajta historizmus. A tőkés társadalom ideológiai védelmét, szükségszerűségének és észszerűségének bebizonyítását a burzsoázia mindinkább lakájainak, a szociáldemokratáknak engedte át, akik hamarosan a polgári „tudományosság” örököseivé váltak.

A mi történelemfelfogásunknak mindezzel semmi dolga. Alapvetően leszámol minden (akár történelmi, akár természettudományos) fatalizmussal. „Az emberek maguk csinálják történelmüket” – mondja Engels a Feuerbachban,[6] és aforizmáiban Marx még jobban kiélezi ezt gondolatot, mikor hangsúlyozza, hogy nem a világ értelmezése, hanem megváltoztatása a feladat.[7] Ha azonban ebben ragadjuk meg a proletártudomány célját és módszerét, akkor ebből következik, hogy a megismerés lényegi tárgya az emberi társadalom totalitása, a tudomány rendeltetése pedig annak tudatosítása, amit e totalitás fejlődése feladatként, cselekvésként ró a proletariátusra. Csak a marxizmus, a forradalmi dialektika, a történelmi materializmus kínálja ezt a fajta megismerést, az egésznek s az egésznek mint folyamatnak a megismerését, amely csak a cselekvés előjátéka.

Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal is, hogy a megismerés minden területének effajta átitatása a forradalmi marxizmus szellemével ma még csak a tudománnyal szemben támasztott követelmény: követelmény, amely csak a forradalomban és a forradalom által teljesülhet. Bármilyen jelentős is Marx és Engels, valamint egyes követőik teljesítménye, bármennyire is kikényszerített vagy legalábbis előkészített már a polgári társadalom történelmi fejlődése is néhányat e változások közül (például a földrajz mint társadalomtudomány, mint antropológiai földrajz, gazdasági földrajzi összefüggésben) – azért jelenleg mégis csak az út kezdetén állunk. Az pedig még a távoli jövőben fekszik, hogy az összes tudományt a szabad és szabad közösségben élő ember önmegismerésének nézőpontja egyesítse. Az egyes tudományok feltehetően még sokáig meg fogják őrizni a kapitalista munkamegosztásból és eldologiasodásból, a polgári individualizmusból származó elvont elkülönülésüket, specializálódásukat és összefüggésnélküliségüket. Átalakulásuk egy mindent átfogó totalitás tagjaivá (amely ekkor a természettudományokat is magába fogja foglalni) maga is folyamat, amelynek most még csak a kezdeteinél tartunk. Annak lehetetlensége azonban, hogy az egyes megismerési területek anyagából éppen azt adjuk át a harcoló proletariátusnak, amire szüksége van, és aminek ismeretére szomjazik, nem akadályozhat meg abban, hogy már ma is megpróbáljuk tudatosítani benne ezt a követelményt. Épp mert ma még nem vagyunk képesek a megismerhető tartalmak egészének módszerünkkel való földolgozására, kell legalább magát a  módszert nevelőmunkánk középpontjába állítanunk. Csak ily módon érhető el ugyanis a nap követelményének és a jövő előmozdításának egysége. Csak így törhető meg a proletariátusban a burzsoá képzetek és előítéletek ideológiai igézete, csak így engedheti át helyét a gyümölcsöző, tettekre vezető kritikának. A polgári társadalomnak ez a kritikája, melyet egyedül és kizárólagosan csak a dialektikus materializmus képes nyújtani, egyben az az eszköz, amely a dolgokat mozgásra bírja a jövő birodalma felé.[8]

 

[1] Zur Frage der Bildungsarbeit, Jugend-Internationale (Deutsche Ausgabe), Berlin 1921. március (2. évf., 7. sz.), 181–182. o. – Kötetben németül in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 233. skk o. – Berényi Gábor fordítását (Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 152–157. o.) kisebb javításokkal közöljük.  – A szerk.

[2] Az utalást a „magyar elvtársak téziseire” nem sikerült megfejtenünk; a Die Jugend­-Internationalénak voltak ugyan magyar szerzői, Káldor György például (Kommunistische Jugend-Erziehung vor der Diktatur des Proletariats, a Lukács-cikket követő oldalakon), a tézisekre csak a Lukács által is hivatkozott cikk (Viktor Röbig: Zum Ausbau der Bildungsarbeit der kommunistischen Jugendorganisation, Jugend-Internationale, Berlin 1921. február [2. évf.  6. sz.], 149–150. o.) utal: „Ezen a helyen – írja Röbig – hadd térjünk ki még egy fontos kérdésre, mely a közeljövőben várhatólag éppoly heves vitákat fog kiváltani, mint az ifjúmunkások tömegszervezeteinek és munkájuknak az újjászervezése. Arról van szó, mely tudományt kell a kommunista ifjúság elméleti nevelésének alapjává tenni. Az összorosz ifjúmunkás kongresszuson elfogadott tézisek a nevelőmunkáról első helyen a természettudományokat említik, és csak második helyen a társadalomtudományokat. Oroszországgal csaknem egy időben a németausztriai és a magyar ifjúsági szövetségben is vita indult erről a kérdésről. Ott az ifjúmunkások külföldi bizottsága olyan téziseket fogalmazott meg a nevelőmunkáról, amelyek a természettudományokat mint a szocialista nevelési munka alapjait kifejezetten elvetették. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a fiatal munkásokat ne kellene megismertetni a tudományok egyik vagy másik ágával, hanem hogy milyen tudomány határozza meg a nevelőmunka alapjait és rendszerét. Ez olyan kérdés, amelynél a »hatalomátvétel előtt vagy után?«  nem játszik szerepet. – Úgy tűnik, a magyar ifjúmunkás elvtársak döntése helyes volt. Ha feltesszük a materialista történelemfelfogás megértésének és alapvető elfogadásának a fontosságát, akkor már eleve a természettudományokkal szemben kell állást foglalnunk. Mert ahol történelemről van szó, ott emberekről van szó, és a fejlődési folyamatok, amelyek az emberi céltételezés befolyása alatt zajlanak, alapvetően különböznek a »természeti eseményektől«. Ezt a különbséget világossá tenni és azt, azaz az emberről és a természetben betöltött szerepéről való tudást a világnézet középpontjába helyezni voltaképpen a kommunista szellemi nevelés alapvető föladata. Csak ez az emberből és a természeti erőkkel szembeszegezett magatartásmódjából való kiindulás biztosítja az igazi »tudományosságot«.  Mert csak így kerülhetők el azok a metafizikus, a túlvilágiba tévelyedő gondolatmenetek, amelyek a természettudományokkal való foglalkozás során, minden »egzaktság« ellenére, újra és újra fölbukkannak. De, mint mondtuk, ez a kérdés külön részletes tárgyalást érdemelne.” – A szerk.

[3] A lapban „a társadalmi és történelmi tudományok kérdésének prioritása”, a tollhibát a fordítás javította. – A szerk.

[4] Az, hogy materialisztikus, nem az idealisztikus ellentéte, ahogy azt a marxizmus szokásos értelmezései hamisan ábrázolják, hanem formalisztikus korrelátuma; a proletár történelemfelfogás szempontjából ennek mély jelentősége van. Itt sajnos nem bonthatjuk ki ennek a nagyon fontos tézisnek a következményeit.

[5] Például: a történelmi jogi iskola, lásd erről Marx, Mehring-féle Nachlass-kiadás, I. 268. [MEM I., 78–85. o.]

[6] Friedrich Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége, MEM XXI., 284. o. – A szerk.

[7] Karl Marx: Tézisek Feuerbachról, MEM III., 10. o. – A szerk.

[8] Esetleg: a mozgalmat mozgásra bírja…: „die Bewegung in die Richtung auf das Zukunftsreich in Gang zu setzen imstande sein wird.” – A szerk.