A „párt és ifjúság” kérdéséhez^[1]

 

Cikkemre (Párt és ifjúsági mozgalom Magyarországon)[2] válaszolva B. Ziegler elvtárs[3] olyan szemet szúró módon magyarázza félre valamennyi állításomat, hogy azt csakis a kérdésben tanúsított elvi elfogultságnak tudhatom be. Ez az elfogultság – röviden – abban áll, hogy Ziegler elvtárs a párt és az ifjúság kapcsolatából levonható oroszországi tapasztalatokat változatlanul és minden megkötés nélkül kívánja alkalmazni a párt és az ifjúság általános szervezeti viszonyára. Ezért minden más nézet, mint az enyém is például, amely a kérdésre úgy próbál válaszolni, hogy a különböző országok forradalmi fejlődésének eltérő állásából indul ki, „merő relativizmusnak”, sőt „csődbejelentésnek” tűnik fel előtte. Ha  most, Ziegler elvtárssal vitatkozva, ismét magamhoz ragadom a szót, nem az a célom, hogy megvédjem írásomat, hanem hogy rámutassak  Ziegler elvtárs kiindulópontjának és érvelésének teljességgel hamis voltára, arra ugyanis, hogy érvei és a tények vizsgálata álláspontjából, eleve kialakult véleményéből fakadnak, és nem – ahogy kellene – megfordítva.

Ziegler elvtárs kiindulópontja a forradalmi élcsapat tökéletes egysége. E tekintetben odáig megy, hogy szerinte előfeltevésem, mely szerint két csoport (ifjúság és párt) létezik, „korántsem magától értetődő”, jóllehet két sorral alább ő maga is elismeri: „az ifjúság és a pártszervezet elválasztottsága történelmi tény.” Itt azért mégiscsak komolyan meg kell kérdenem Ziegler elvtárstól, hogy egy általa is elismert történelmi tényben mi az ördög lehet „korántsem magától értetődő”. Valóban  vissza akar esni a premarxista-történelmietlen-apriorisztikus metafizikába?

És Ziegler elvtárs fejtegetései olykor csakugyan ebbe az irányba látszanak mutatni. Mert jóllehet nagyon helyesen hangsúlyozza, hogy a kommunisták a forradalmi osztály avantgárdja, és hogy „rajtuk kívül nem létezhet az osztálynak más, a többihez képest kitüntetett helyzetű csoportja”. Csakhogy először is senki sem állította (én a legkevésbé) ennek az ellenkezőjét. Másodszor pedig nem arról van szó, hogy a kommunista párton túl valami még-kommunistábbat, az „avantgárd avantgárdját” keresnénk, hanem hogy az avantgárd létrejöttét és fejlődését folyamatnak, nem pedig megmásíthatatlan ténynek tekintjük. Ha mármost a dolgot folyamatnak látjuk, jogunk és kötelességünk megvizsgálni e folyamat menetét és azokat a rétegződéseket, amelyeket a proletáriátuson belül és az élcsapaton belül ez a folyamat létrehoz.

Ezt Ziegler elvtárs már-már dogmatikusnak tetsző makacssággal utasítja vissza. Igaza van ugyan, amikor vitatja „a kommunizmusra való különös predesztinációt, amely lényegi összefüggésben állna valamiféle, az osztálytudatrendező-folyamaton [Klassenbewußtordnungsprozeß] kívül álló tulajdonságokkal vagy előfeltételekkel”. Mindazonáltal saját állítását teszi dogmatikussá, és ő maga esik merő relativizmusba, sőt egyfajta individuálpszichológiába, amikor a kommunizmushoz vezető folyamatban nem látja meg a proletariátus ideológiai válságát. Amely válság a forradalom különböző szakaszaiban különböző intenzitással ragadja meg a proletariátus különböző rétegeit. Hogy Ziegler elvtárs ezt nem akarja meglátni, két alapjában hamis állítást szül. Egyrészt minden átmenetet kizár a „nem-tudatosan forradalmi” rétegek (ipari proletariátus) és a „tudatosan forradalmiak” (kommunisták) között, másrészt mindkét szintet magában egységesen rétegzettnek fogja fel. Holott ha csak egy pillantást is vetünk a kommunista pártok létrejöttére, adódik a tanulság, hogy itt egy átmenetekben, fokozatokban (és mindenekelőtt: visszaesésekben) bővelkedő folyamatról van szó; egy hullámzó mozgásról az osztályon és az élcsapaton belül. Úgyhogy az élcsapat kemény magját sem „organikus” növekedés, sem mechanikus vonzás és szervezés nem teremtheti meg. Az csakis az objektív, forradalmi gazdasági válság [és] a proletariátuson belül zajló ideológiai fejlődés kölcsönhatásának konzekvenciája lehet. Ahol is mind döntőbbé válik, hogy a párt szellemileg és szervezetileg miképpen aknázza ki ezt a két tényezőt. Másodszor ehhez hozzá kell tenni, hogy a proletárok fejlődése a kommunizmus felé korántsem pusztán individuális pszichológiai folyamat. Zieglernek igaza van az egyes munkást illetően; igaza van, amikor kiemeli, hogy ennek a folyamatnak minden egyes munkásban le kell játszódnia – és hogy ez a folyamat minden munkásban egyaránt le is játszódhat. De a marxizmus legfontosabb vívmányairól mondanánk le, ha itt megállnánk. Ami az egyes munkásban lejátszódik, nem más, mint individuális-pszichológiai tükröződése annak az általános ideológiai válságnak, amely a forradalom korszakában az egész proletariátust hatalmába keríti. És ha igaz is, hogy ezt a válságot mindenkinek a maga módján és magamagának kell megoldania, hogy mindenkinek önállóan kell kommunistává fejlődnie, ez még semmi esetre sem jelenti azt, hogy a proletariátusnak erről az ideológiai válságáról ne lehetne semmiféle  objektív-marxista kijelentést tenni. Ha eltekintünk is attól, hogy a proletariátuson belül gazdaságilag különböző rétegek (munkásarisztokrácia, munkanélküliek stb.) léteznek, amelyek gazdasági helyzetüknek megfelelően különbözőképpen reagálnak erre a válságra, a proletariátus, gazdasági differenciálódásának megfelelően, ha azzal nem is mechanikus párhuzamban, ideológiailag akkor is rétegzett. És a Kommunista Internacionálénak és szekcióinak, taktikailag és szervezetileg egyaránt megkülönböztetett figyelmet kell fordítaniuk ezekre a mozzanatokra, ha egyrészt valóban ki akarják használni az összes erőt, amely a forradalom számára most van fel-szabadulóban, és másrészt nem akarják, hogy a sokasodó, ám ideológiailag még éretlen elemek túlértékelése miatt a pártok felhíguljanak. Levi és Gorter az efféle – más-más módon szélsőséges – mechanikus felfogások jellemző és intő példái. Tudom, hogy Ziegler elvtárstól mi sem áll távolabb, mint hogy egy követ fújjon velük. Nyomatékosan hangsúlyozott tétele, hogy ti. „a kommunisták szerepére nem fognak igényt tartani az osztály egyes, más ismertetőjegyek alapján is felismerhető részei”, mégis aggasztó módon azt sejteti, hogy mechanikusan egységesnek látja az osztály egészét, és ennélfogva hajlamos szem elől téveszteni a kommunista pártok létrejöttének, létezésének és működésének folyamatszerűségét. Ha azonban ezt a folyamatot folyamatnak fogadjuk el, akkor figyelembe kell vennünk a proletariátuson belül lejátszódó ideológiai válságot is, amely – legalábbis részben – a magva ennek a folyamatnak. A kommunista elmélet, minthogy túlnyomórészt a gazdasági válság elemzésére koncentrál, ezt sokszor elhanyagolta, holott voltaképpen mi másból lehetne megérteni a mensevizmus egész problémakörét? A Ziegler elvtárs által „ifjúszindikalistának” bélyegzett tanulmányban ennek a problémának egy részét próbáltam – kérdésfeltevés formájában – felvetni.

A kérdésfeltevésen ezúttal sem tudok túllépni. Ziegler elvtársnak címzett ellenvetéseim csupán azt kívánták megmutatni, hogy kérdésfeltevésem helyes volt, az ő „helyreigazítása” ellenben azzal fenyeget, hogy a kérdés tökéletesen zavarossá válik. És hogy nem csupán elméleti szőrszálhasogatásról van szó, arra Ziegler elvtárs legutóbbi írásainak gyakorlati következtetései utalnak, amelyek lényege, hogy Ziegler elvtárs az ifjúság és a párt viszonyát, ahogy az Oroszországban létezik, mechanikusan kiterjeszti a mozgalom egészére. Ziegler elvtárs ezenközben mindössze arról feledkezik meg, hogy Közép- és Nyugat-Európában egyáltalán nincsenek meg azok a döntő feltételek, amelyek ehhez Oroszországban megvannak (az ideológiai válság messze előrehaladottabb megoldása a proletariátus egészének a részéről). Nem véletlen, hogy Oroszországban a forradalom előtti időszakban az ifjúságra nem hárult döntő szerep, és hogy nyomban csatlakozni tudott egy tisztánlátó és tudatos kommunista párthoz. Ezalatt Közép- és Nyugat-Európában – a forradalmi élcsapat olyan maroknyi csoportjaival karöltve, amelyeknek szervezetileg az ifjúság autonómiájára kellett támaszkodniuk – az ifjúság játszotta, és részben még ma is az ifjúságnak kell játszania ezt az avantgárd szerepet. Végzetes illúzió volna ugyanis feltennünk, hogy a III. Internacionálé minden szekciója máris az OKP értelmében vett kommunista párt. Az SPJ példája mutatja a legélesebben, hogy a csatlakozás önmagában milyen kevés. Ezért az ifjúság forradalmi kezdeményező szerepe még korántsem ért véget. Igaz, az ifjúságnak a forradalmi korszak kezdetére eső elszigeteltsége már a múlté, és a felé a pont felé tartunk, amelyet Ziegler elvtárs szerint már elértünk. Magától értetődő, hogy az új helyzet minden konzekvenciáját le kell vonnunk; a célt nem szabad szem elől tévesztenünk – és fel kell készülnünk rá, hogy a forradalom (és mindenekelőtt a kommunista párt) fejlődésének mértékében leépítsük az ifjúság „autonómiáját”. Észrevételeim erről szerettek volna vitát indítani. Ziegler elvtárs azonban befejezettnek tartja azt a folyamatot, amely szerintem csak most kezdődött, sőt egyáltalában nem ismeri el, hogy itt egy folyamatról van szó; s így a fürdővízzel a gyereket is kiönti, és újabb zűrzavart okoz. A megfelelő szervezet rendkívüli mértékben meggyorsíthatja a fejlődést. De csak akkor, ha egy lépéssel előtte jár. Ha ellenben utópikus távolság választja el a valóságos fejlődéstől, akkor a legjobb esetben is megvalósíthatatlan; többnyire azonban nagyfokú szervezetlenség, szükségtelen visszaesés forrása lesz.

 

[1] Zur Frage von „Partei und Jugend”, Jugend-Internationale, Berlin 1921. július (II. évf., 11. sz.), 313–314. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 50. skk. o. –  Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Partei und Jugendbewegung in Ungarn, Jugend-Internationale, Berlin 1921. május (II. évf., 9. sz.), 231–233. o., ld. itt. – A szerk.

[3] Bernhard Ziegler (Alfred Kurella, 1895–1975) német író, műfordító, politikus; 1918-ban egyik alapítója a Szabad Szocialista Ifjúság müncheni csoportjának, itt, Münchenben lép be a KP-ba is; 1919 áprilisában, a bajor tanácsköztársaság idején Moszkvába megy, és (Ziegler néven) részt vesz a KII megalakításának előkészületeiben, majd a KII küldötteként a közép-európai országok kommunista ifjúmunkás mozgalmainak megszervezésén dolgozott. Az orosz ifjúsági szövetség képviseletében részt vett a KII 1919. novemberi alakuló kongresszusán, a továbbiakban hivatásos forradalmárként a moszkvai központi apparátus megbízásából dolgozott. 1924-ig a KII VB tagja volt, a KII. IV. kongresszusán kilépett az apparátusból, és a Komintern megbízásából Franciaországban a francia KP bobignyi iskoláját vezette. 1929–30-ban Moszkvában működött, megírta a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé történetéről szóló könyvét. 1932-ben visszatért Párizsba, és a Le Monde című lap kiadója, a háború és a fasizmus elleni harc bizottságának titkára lett. 1934-től 1954-ig, amikor hazatért az NDK-ba, a Szovjetunióban élt, elkerülve a sztálini tisztogatásokat, melyeknek Heinrich nevű bátyja, az Inprekorr egyik szerkesztője, áldozatul esett. 1955-ben kinevezték a lipcsei irodalmi intézet igazgatójává, 1957-ben a Német Szocialista Egységpárt kulturális bizottságának titkára, 1958-ban a párt KB tagja, képviselő lett. Számtalan könyv szerzője: Mussolini ohne Maske (Berlin, 1931), Ich lebe in Moskau (Berlin, 1947), Ost oder/und West (Berlin, 1948). – A részben, de vélhetőleg csak részben Lukács Párt és ifjúság Magyarországonjára válaszként írt Doch Jugendsyndikalismus? című Kurella-írást ld. itt. – A szerk.