A polgári materializmus két korszaka^[1]

Moleschott születésének 100. évfordulójára

 

Brumaire-jének elején Hegel szavait idézi Marx: „hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.”[2] Úgy tűnik, hogy ez a politikai-társadalmi forradalom történetére szabott mondás a gondolati forradalmak történetére is ráillik. Hiszen míg a XVIII. század – polgári – materializmusa, Holbach és Helvétius materializmusa a szó igazi értelmében forradalmi tett volt, a XIX. század „materialista” kavalkádja (Büchner, Vogt, Moleschott stb.) ezzel szemben csupán ennek a nagy mozgalomnak az üres utánzata, a megvadult kispolgár üres gesztusa. Már e tanítások legelső, felszínes szemrevételezéséből kiderül: nincs bennük egyetlen olyan lényeges tétel sem, amelyet az előző század materialistái ne mondtak volna már ki. Csakhogy időközben roppant fejlődés ment végbe az emberi gondolkodás területén, felfedezték a dialektikus módszert, és e módszer talpra állításának eredményeként létrejött a forradalmi-materialista dialektika: olyan fejlemény ez, amelyről ez a felmelegített materializmus egyáltalán nem vett tudomást, vagy ha igen, ellenségesen-értetlenül állt vele szemben. Ezért is nem fordult a korabeli, társadalmi fejlődés már akkor leghaladóbb rétegéhez: a proletariátushoz. A XVIII. századi materializmus az – akkoriban – forradalmi polgári rétegek gondolkodásmódja volt. XIX. századi, felújított formája már csak az – időközben reakcióssá vált – polgársághoz kapcsolódhatott.

Ez nem véletlen. Hisz egy tanítás történelmi aktualitása, illetve társadalmi hatékonysága szempontjából nem annyira az elvont igazságtartalom, vagy a „végső dolgokat” érintő kijelentések eredetisége számít, mint inkább az, hogy a szóban forgó tan mennyire képes megértetni az emberekkel önnön társadalmi-történelmi létezésük alapjait, és hogy ez a magyarázat mennyiben és milyen irányban befolyásolja társadalmi cselekedeteiket. Egy tan ún. igazságtartalma, az Istenről, a természetről stb. tett kijelentések a teljes tartalmi azonosság esetén is nagyon eltérő szerepet játszhatnak a fejlődés különböző fokain. Hatását tekintve ugyanaz a tanítás egyszer forradalmi, másszor reakciós is lehet.

Ez lett a sorsa a materializmus XIX. századi megújításának is. Azzal, hogy Feuerbach Hegeltől és a német idealizmustól a materializmus felé fordult, az egész korszak gondolkodásának fejlődése válaszút elé került. Vagy felhasználták ezt a materializmust, és – ennek segítségével – tovább építették a klasszikus német filozófia vívmányait, a dialektikus módszert mint a történelem megismerésének eszközét, mígnem eljutottak a társadalmi-történelmi fejlődés igazi, eleven és hatékony megismeréséhez (ezt tette Marx és Engels), vagy megálltak e puszta materializmusnál, s ezzel letettek az ember társadalmi-történelmi létezésének megismeréséről. Ezen az úton járt a polgári materializmus, Büchner, Moleschott és mások materializmusa.

Ezzel eldőlt, hogy mihelyt a társadalom és a történelem problémáival kerülnek szembe, gondolatilag csődöt kell, hogy mondjanak. A materializmus történetéről írott kiváló könyvében Plehanov pontosan kimutatja azokat a korlátokat_; amelyeken Holbach és Helvétius gondolkodása nem tudott túllépni: hogy nem voltak képesek a történelem dinamikus felfogására, nem tudták megérteni az emberi cselekvések és a társadalmi történés közti összefüggést. Vagy a társadalmat tekintették az emberi gondolkodás, a „közvélemény” stb. merő termékének, vagy az embert fogták fel úgy, mint társadalmi környezetének termékét. Képtelenek voltak dialektikus egységet teremteni, fölismerve, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket, ám ugyanakkor cselekedeteiken át a fejlődés objektív, társadalmi hajtóerői hatnak.

Ennek ellenére a XVIII. században ez a tanítás forradalmi tett volt. Elvégre akkor az volt a feladat, hogy ledöntsék a feudális korlátokat, mert útjában álltak a polgári-tőkés termelési rendnek. A feudális termelési formákat pedig gondolatilag mindig vallási formák fejezik ki. Azaz a feudális függőség hűbérúr és a hűbéres, a céhmester és a céhlegény között lévén az egyik ember konkrét és közvetlen függése a másiktól, nem pedig elvont, eldologiasodott, közvetett viszony, mint a kapitalizmusban, úgy tükröződik az emberek fejében, mint Istentől való rend, mint az isteni kegyelemből fakadó tekintély, mint az engedelmesség és az alávetettség vallási kötelessége. Amikor tehát megkezdődött a feudális gazdasági formák reális-gazdasági bomlásfolyamata, akkor ezzel párhuzamosan a vallási formák gondolati bomlásfolyamata is szükségképpen megindult. Még ha a feudális termelési mód felbomlása, a tőkés haszonbérleti rendszerre, a manufaktúrákra stb. való áttérés következtében ezek a formák egyre job­ban kiüresedtek és egyre elvontabbakká váltak is (gondoljunk csak arra a folyamatra, ahogy a középkori vallásosságból kialakult a teizmus és a deizmus), ahhoz, hogy a haladóbb termelési rendet az ideológia területén is diadalra vigyék, ezekkel a formákkal világosan és közvetlenül is szembe kellett állítani az új gazdasági rend gondolati formáját. Ez pedig nem más, mint a történések belső szükségszerűségének gondolata. Ez a tanítás azt hirdette, hogy az ember minden életmegnyilvánulását észszerűen szabályozzák – Isten és az isteni tekintély, de egyszersmind az emberi önkény közbeavatkozása nélkül – a benne rejlő örök törvények; hogy tehát elég, ha ezt a folyamatot – a kapitalizmus gazdasági fejlődését – hagyják önmagától kibontakozni, elég, ha a feudalizmus nem gördít észszerűtlen akadályokat az útjába, és hamarosan megvalósul az észt és az összes ember boldogságát szolgáló világrend: a kapitalizmus.

Csakhogy a kapitalizmus azon nyugszik, hogy az emberek fatalisták azokkal a társadalmi erőkkel szemben, amelyeknek „ellenőrzése alatt állanak, ahelyett, hogy ők ellenőriznék [azokat]”;[3] ez a fatalizmus olyan „természettörvényben” fejeződik ki, amely „részeseinek tudattalanságán alapszik” (Engels).[4] Ez az oka, hogy ezek a törvények a természettörvények formáját öltik, és nem úgy jelennek meg, mint a társadalmi fejlődés tendenciái. A polgári materializmus, mondja Engels, „a keresztény Isten helyett a természetet állította szembe az emberrel.”[5] Ez a felfogás tehát, amelynek forradalmi szerepe volt mindaddig, amíg a feudális gondolkodási formák megszüntetése volt a cél, szükségképpen reakcióssá vált abban a pillanatban, amikor az emberiség – a proletariátus gondolkodásában – kezdett tudatára ébredni önnön társadalmi létének. Mert ha a létezés egésze fölött örök természettörvények uralkodnak, akkor ez kiküszöböli a fölöslegessé vált keresztény Istent és a vele járó tekintélyelvet. Másrészt viszont az Isten akaratából való régi rendet egy új – szintén örök – renddel  helyettesíti: a kapitalizmus törvényszerű és ésszerű rendjével.

Mivel a természettudományos materializmus nem más, mint a kapitalista fejlődés ideológiai formája (vö. Marx szellemes megjegyzéseit Descartes és Bacon mechanizmusának, illetve a manufaktúra korszakának kapcsolatáról: A tőke I., 354. o.),[6] szükségszerű, hogy ugyanott mond csődöt, ahol a burzsoázia legközvetlenebb ideológiai formája, a klasszikus gazdaságtan is csődöt mondott, éspedig amikor a történelem problémájával kerül szembe. Nem képes megmagyarázni azt a történelmi folyamatot, amelynek során a kapitalizmus – minden ideológiai formájával egyetemben – létrejött, mert nem akarja levonni azt a következtetést, amely szükségszerűen adódik történelmi létrejöttének felismeréséből: a kapitalizmus szükségszerű történelmi mulandóságát. Mihelyt tehát a fejlődés kezdi túlhaladni a kapitalizmust, ez a materializmus éppúgy ideológiai gátjává válik a történelmi folyamatnak, ahogy a fejlődés gátja volt a XVIII. században az istenhit, amelyet leküzdött. A materializmus XIX. századi megújításának történelmi  komikuma tehát abban van, hogy eltúlozva átveszi a XVIII. század valóban forradalmi materializmusának minden forradalmi külsőségét, holott ő maga – célját és hatását tekintve – időközben mindenestül reakcióssá vált.

 

[1] Die zwei Epochen des bürgerlichen Materialismus. Zum hundersten Geburtstag Moleschotts, Die Rote Fahne für Brandenburg und Lausitz, 1922. augusztus 28. (2. évf., 196. sz.), 5. o. – A berlini Die Rote Fahnét 1922. augusztus 8-án (366. sz.) betiltották, és csak augusztus 29-én jelent meg újra; a betiltások idején általában, s így ekkor is a Brandenburg és Lausitz számára készült kiadás lépett a KPD központi lapjának a helyére. – Kötetben: György Lukács: Littérature, philosophie, marxisme. 1922–1923, textes réunis et préséntés par Michael Löwy, Presses Universitaires de France, Paris 1978, 123. skk. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 105. o. – A szerk.

[3] Uő: A tőke, I., MEM XXIII., 77. o. – A szerk.

[4] Friedrich Engels:  A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata, MEM I., 512. o. – A szerk.

[5] Uo. 498. o. – A szerk.

[6] Karl Marx: A tőke, I., 363. o. – A szerk.