A szakszervezetek a forradalom útján[1]
A szociáldemokrácia és a polgári sajtó nagy részének minden reklámja ellenére tagadhatatlan, hogy a Szakszervezeti Internacionálé[2] kongresszusa a régi szakszervezeti mozgalom súlyos válsága közepett ülésezett. És ha az ott egybegyűlt szakszervezeti vezetők – a tőlük megszokott kongresszusi rutinnal és ügyességgel – igyekeztek is eltitkolni a nyilvánosság számára a válság meglétét, csak azt érhetik el vele, hogy a munkásság osztálytudatlan rétegei előtt ideig-óráig eltakarhatják a szakszervezeti mozgalmon belül egyre szélesedő és mélyülő szakadékokat. De rövid idő kérdése csak, hogy ezek mikor lesznek mindenki előtt láthatókká.
A válság megnyilvánulási jeleit könnyű felsorolni. Egyfelől a moszkvai vörös Internacionále puszta megalakulása. A Jouhaux–Appleton–Fimmen–Legien szövetség már kezdettől fogva nem egyesítette a világ szervezett forradalmi proletariátusának egészét. Hogy csak egy példát emeljünk ki, az amerikai munkások forradalmi szervezete, a Világ Ipari Munkásai (IWW), tudni sem akart soha a szakszervezeti bürokrácia eme szövetségéről. A moszkvai vörös szakszervezeti Internacionálé eddig – főképpen rövid fennállása miatt – ugyan szintén nem volt képes a forradalmi proletariátus ilyen egységét létrehozni, de kétségkívül útban van feléje. Az IWW ugyan még nem csatlakozott, de az angol Shop-Steward-mozgalom már igen – és az olasz szindikalisták mellett az orosz, olasz, spanyol, jugoszláv és bolgár szakszervezetek. És minden ország szakszervezeti mozgalmában erők áramlatok indulnak meg az Amszterdamtól való elszakadás érdekében. (Így a Szajna-kerület szakszervezeteinek uniója nemrég ilyen irányban foglalt állást.) Ezzel párhuzamban magából a sárga Internacionáléból kezdenek kiválni a teljesen jobboldali elemek. Gompers[3] és az általa képviselt amerikai szakszervezetek már részt se vettek a londoni kongresszuson, mert az Internacionálé állásfoglalását pl. a Magyarország elleni bojkott kérdésében „túl radikálisnak” találták. Appleton pedig a kongresszuson ugyanilyen megokolással lemondott állásáról.
Pedig még mind a két folyamat csak megindult, és minden eddigi előjel szerint a jövőben csak erősödhetik. Hogy a vörös Internacionálé mozgalmáról most ne is beszéljünk, magának a kongresszusnak határozatai olyanok, amelyek a jobboldal gyors vagy lassabb lejáratását és kiszorítását elkerülhetetlenné teszik. A kongresszus ugyanis elfogadott egy határozatot, mely a bojkottot és a tömegsztrájkot mint a „reakció” elleni hatályos fegyvereket elfogadja, és alkalmazni óhajtja. Bármilyen homályos is ez a határozat, bármennyire kerüli is – még a határozat szövegében is – a kapitalizmus szót, hogy csak a „demokráciát” veszélyeztető reakció ellen ígérje be harcot, ez a puszta elhatározás (csakúgy, mint az amszterdami Internacionálénak az utolsó időben folytatott taktikája) mélyreható változásnak a jele. Mélyreható változásnak, melyre az események ereje és a tömeg nyomása – akarata ellenére – kényszerítette szakszervezeti bürokraták szövetségét.
A szakszervezetek kénytelenek feladni politikai „semlegességüket”: ez a változásnak legfőbb általános vonása. De a szakszervezetek politizálódása nem áll meg, nem állhat meg ezen a ponton. Hiábavaló Jouhaux, Legien és Fimmen minden mesterkedése: a szakszervezetek politikailag a centrum, a függetlenek álláspontjára szorulnak, és hovatovább kénytelenek lesznek ennek minden következményét viselni. Ez a következmény végső fokon a biztos belső felbomlást és feloszlást jelenti. Mert a centrum álláspontját a jobboldaltól az választja el, hogy benne nincsen meg a szégyenteljes bátorság elméletben és tettekben nyíltan szembehelyezkedni a forradalmi munkásmozgalommal. A centrum a tömegek balrafordulásának hatása alatt magáévá teszi a forradalom jelszavát. Teszi azt persze azzal a tudatos vagy öntudatlan szándékkal, hogy ha tettre kerül a sor, az ellenkező irányba vezesse a munkásságot. Ámde forradalmi időben nagyon nehéz a szavak és tettek ellentétét sokáig elleplezni. A szavak csak a munkásvezérek, a „teoretikusok” és a bürokraták agyában maradnak puszta szavak. A munkások gondolkodásában a szó – akár akarják a szó hirdetői, akár nem – múlhatatlanul tettre való felszólítást és ennek megfelelően előbb-utóbb tettet is jelent. Így a centrum, éppen „ravaszabb” politikájával, maga válik önmagának sírásójává: tömegei komolyan veszik azt, amit hirdet. És mihelyt komolyan veszik, mihelyt vérré válik bennük – el kell fordulniok a centrumtól.
Appleton a szélső jobboldali politikusok kicsinyes, de gyakorlati tapasztalatokban gazdag éleslátásával felismerte ezt a veszedelmet: „nem akarja a munkásmozgalom sorsát mindenféle elméletekkel való kísérletezéshez kötni”. Ez végeredményként annyit jelent, hogy a szakszervezeteket nem akarja belevinni a „politikai” küzdelembe, és tiszta gazdasági harcra akarja az erőket egyesíteni. A kapitalizmus mai válságában azonban a puszta gazdasági harc – minden komoly küzdelem feladását, a kapitalizmus újjászerveződésének aktív támogatását jelenti. (Csakúgy, mint például a „diktatúra” elleni küzdelem egyértelmű a burzsoádiktatúra támogatásával.) Mert a szakszervezetek szerepe a kapitalizmus úgynevezett normális korszakában is csak védekező jellegű lehetett. Marx szerint „a szakszervezetek hatályosan működhetnek mint a tőke túlkapásaival szemben való ellentállás központjai”. Helyreállíthatják a munkabér, munkaidő stb. olyan viszonylatát, mely a piac tényleges helyzetének megfelel, melyet azonban a tőkések előnyösebb helyzete, ha a munkások nem szervezkednének, a munkások kárára eltolna.
Minden olyan illúzió azonban, mintha a szakszervezetek gazdasági küzdelme a termelés tényleges ellenőrzése, a munkásosztály érdekében való – lassú – átalakulás felé vezetne, hiú és ezért veszedelmes illúzió; és mint Luxemburg Róza már 1899-ben Bernsteinnel szemben kimutatta, reakciós utópia.[4] Mert ez az ellenőrzés vagy nem nyúlt tettleg bele a termelés kapitalisztikus irányzatába – ez esetben kompromisszum jön létre a tőkések és a munkásarisztokrácia között, mely kompromisszum múlhatatlanul elárulása lesz nemcsak a szocializmus ügyének, hanem a széles munkástömegek közvetlen napi érdekeinek is. Vagy megtörténik a kísérlet a termelés tényleges, a munkásosztály érdekeinek megfelelő ellenőrzésére. Ez esetben azonban a proletariátus, akármilyen célkitűzéssel és ideológiával fogott is hozzá a küzdelemhez, elkerülhetetlenül szembekerül a tőkés társadalom erőszakszervezetével: az állammal. Ez a harc pedig – ismételjük: bármilyenek lettek légyen is jelszavai és kitűzött céljai – politikai harccá kell, hogy váljék. Az angol bányamunkások és az olasz vasasok küzdelmei élesen mutatják ezt e kétfajta lehetőséget. Mind a két esetben a szakszervezeti vezérek mereven ragaszkodtak a mozgalom tisztán gazdasági jellegéhez. Az előbbi esetben sikerült is nekik gazdasági kereteken belül maradni: a sztrájkot leszerelni. Mert az angol kapitalizmus tisztábban látta a helyzetet, mint a munkásság: a szénbányák hosszabb üzemképtelensége Anglia számára a lét vagy nemlét kérdése; akármiért folyik a sztrájk, politikai tény, melyre az államhatalom teljes erejével kell, hogy ráfeküdjék. A „gazdasági” mozgalom abban a pillanatban, amelyben tényleges mozgalommá válik, megszűnik gazdasági mozgalom lenni. Ilyen csak akkor marad, ha e sztrájkkal való fenyegetődzés segítségével, tárgyalások útján ér el „engedményeket”, melyek – ha szervezetiek – papíron kell, hogy maradjanak; ha bérkövetelések, az árak alakulása következtében rövidesen értéktelenekké válnak. Olaszországban, mint köztudomású, gyárak elfoglalására vezetett a mozgalom. Mivel azonban a szakszervezeti bürokrácia által félrevezetett munkásság nem látta át, hogy az államhatalmat kell meghódítania, ha meg akarja tartani a gyárakat, vereséget szenvedett, melyben csak az olasz burzsoázia ingadozása mentette meg egy nagyobb katasztrófától.
A kapitalizmus válsága megszüntette a tisztán gazdasági küzdelmeket. A tőke jelenlegi általános szabotázsa, az óriásian növekvő munkanélküliség, az árak naponkénti emelkedése mellett lehetetlen a munkásság életszínvonalának szakadatlan süllyedését „gazdasági” úton feltartóztatni. Ha a tőkés termelési rend helyre akar állani, ha újra akkumulálni akar, azt nem érheti el másként, mint a munkásosztálynak teljes rabszolgaságba taszítása, a jelenlegi nyomor mértéktelen fokozása által. A proletariátus, ha nem akar elpusztulni, offenzívára kényszerül a kapitalizmus ellen, és ebben a harcban a szakszervezeti elszigetelt, csupán gazdasági harc védekező jellegű fegyverét egyedül nem használhatja.
Erre a megismerésre a viszonyok logikája mindjobban megtanítja a munkástömegeket. Ma már mindenütt érzik a proletárok, hogy Szovjet-Oroszország fennmaradása közvetlen érdeke, hogy Horthy-ország puszta léte közvetlen veszélyeztetése minden ország munkásainak. Ebből a megismerésből fakadtak a Hands off Russia (le a kezet Oroszországról) mozgalom Angliában és a Magyarország elleni bojkott; ez a megismerés eredményezte a fent említett határozatot a tömegsztrájkról és a bojkottról mint a „reakció” elleni fegyverekről.
Ámde a „reakció” ellen – mint azt a magyar bojkott világosan mutatta – nem lehet küzdeni anélkül hogy a „demokratikus” állam, anélkül, hogy a kapitalizmus ellen ne küzdenénk. És a tömegsztrájk és a bojkott – bármilyen céllal – ma lehetetlen anélkül, hogy az állammal összeütközésbe ne kerüljön. A tömegsztrájknak puszta léte már politikai tény. Ezt érzik a munkások is. És az amszterdami sárga Internacionálé vezetői abban a reményben adják ki ezeket a jelszavakat – hogy jelszavak maradnak csupán; hogy éppen az ő segítségükkel el lehet szabotálni a munkásság politikai öntudatra ébredését, a forradalmat.
Ez a helyzet pedig világosan megszabja a hozzá való taktikánkat. Meg kell értetni a munkássággal, hogy mit jelentenek ezek a jelszavak és határozatok. Rá kell bírni a munkásokat, hogy ezeknek tettel való végrehajtását követeljék. Az amszterdami Internacionále léte a szavak és a tettek kettősségén alapszik. Ahogy a német független párt tönkrement abban, hogy a forradalmat, a Moszkvához való csatlakozást „hirdette” – és tömegei csakugyan csatlakoztak Moszkvához. Így fog a sárga Internacionálé tönkremenni azon, ha a munkástömegek a „reakció” elleni tömegsztrájkból és bojkottból igazi tömegsztrájkot és bojkottot csinálnak.
[1] Proletár, Wien 1920. december 23. (I. évf., 26. sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die Gewerkschaften auf dem Wege der Revolution, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 189. skk. o. – A szerk.
[2] A nemzetközi Szakszervezeti Szövetségből 1919-ben alakult úgynevezett Amszterdami Internacionáléról van szó. – A szerk.
[3] A Samuel Gompers (1850–1924) által alapított American Federation of Laborről van szó, amely az amerikai szakmunkás-szakszervezetek gyűjtőszervezeteként jött létre. – A szerk.
[4] Az utalás vélhetőleg Rosa Luxemburg Társadalmi reform vagy forradalmára vonatkozik, magyarul in: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat, Budapest 1983, 104–195. o. – A szerk.