Anarchista kongresszus^[1]

 

A forradalom és az ellenforradalom harci jelentései között szerényen meghúzódik egy kis hír: az anarchisták Saint-Innerben, Svájcban kongresszust tartottak. A kongresszus elvi és gyakorlati jelentősége ugyan nem érdemel többet egy ilyen kis hírnél, de annál a ténynél, hogy egy mozgalom, mely (lényegében) oka volt az I. Internacionálé fölbomlásának, melynek elvi harcai fontos szerepet játszottak a II. Internacionálé első időszakában, mely éppen „forradalmi” mivoltában helyezkedett szembe a szociáldemokráciával, ilyen jelentéktelenségbe süllyedt, talán mégis érdemes egy percre megállni. (Annál is inkább, mert ha az anarchizmus mint szervezet megszűnt is fontos szerepet játszani, anarchista gondolatok még mindig kísértenek a fejletlenebb kommunista pártokban, és nagy szerepet játszanak egyes ellenforradalmi ideológiák kialakulásában.)

Luxemburg Róza már az első orosz forradalom tanulságai között leszögezte, hogy abban a pillanatban, amikor forradalmi nagy tömegsztrájkok komoly szerepet kezdtek játszani a történelemben, a tömegsztrájkok régi hirdetői, az anarchisták szinte nyomtalanul eltűntek a cselekvés színpadáról. Az első orosz forradalomban szinte nem is hallunk az anarchisták szerepéről. A második orosz forradalomban már több szó esik róluk; Moszkvában a szovjetnek fegyverrel kellett levernie az anarchisták lázadásait, és később az uzsorás zsíros parasztok egy része az anarchizmus fekete lobogója alatt küzd a munkások és szegény parasztok tanácsköztársasága ellen. És az anarchizmusnak ez az ellenforradalmi serege nem szorítkozik Oroszországra. Mindenütt, ahol anarchista vagy félanarchista szervezetek vannak (főleg Romániában), azok legalább akkora akadályai a munkásság forradalmi egyesülésének, mint a 2-es és a 2 és feles Internacionále hívei. Az anarchizmus világszerte – folyton növekvő mértékben – nyílt ellenforradalmi irányzatot mutat.

De ez a fejlődés egyúttal az anarchista szervezetek megsemmisülését jelenti. Lenin írta egyszer: az anarchizmus mint a kommunista pártok opportunizmusának következménye szokott jelentkezni. Ahol azonban a forradalmi helyzetnek megfelelő kommunista pártalakulás és pártpolitika fejlődik ki, ott az anarchizmus rohamosan közeledik a likvidáció felé. Maga a Saint Inner-i kongresszus is megállapítja a hívek számának erős csökkenését, aminek okát – ott is – abban keresték, hogy nagyszámú anarchista a kommunista párthoz csatlakozott. És ha a folyamat, egyes kommunista pártok szellemi és szervezeti erőtlensége ellenére, ily erősen megindult, bizonyos, hogy azok kifejlődése megteremti az anarchizmus teljes likvidációját.

Mert arra, hagy az anarchizmus vezetői megváltozzanak, nincs semmi kilátás. Ők dogmatikusan kitartanak régi álláspontjuk mellett: az állam megszűntének és az osztály- és uralomnélküli társadalom közvetlen megvalósításának követelése mellett. De ebből[2] gyakorlatilag nem a mai, imperialista állam elleni, késhegyig menő harc szükségszerűségét vezetik le elsősorban (hiszen akkor egy fronton kellene harcolniok a kommunistákkal), hanem az az elméletük, hogy Szovjet-Oroszország is állam, hogy mint ilyen, semmiben sem különbözik a polgári államoktól, hogy tehát ellene is éppen úgy kell küzdeni, mint a polgári államok ellen. Ezzel pedig az anarchizmus, melyről régebben azt állították jóhiszemű védelmezői, hogy csak az utat illetőleg különbözik a forradalmi szocializmustól, beállott a nyílt ellenforradalom soraiba. Éspedig nemcsak azért, mert a forradalmi Oroszország ma a forradalom első védelmi állása, aki tehát azt támadja, az a forradalmat magát támadja (ma persze az anarchista Malatestától és Machnótól[3] a francia zsoldban álló orosz eszereken keresztül le egészen a magyar októbristákig, számos áramlat azon a címen küzd Oroszország ellen, hogy a „forradalmat” védi a szovjetek „reakciója” ellen), hanem egyrészt azért, mert a föltétlen államellenségnek, az osztály- és főleg államnélküli társadalom direkt megvalósításának Oroszországban van konkrét (ellenforradalmi) osztálytartalma: a zsíros parasztság élelmiszeruzsorája és szabotázsa. Nem véletlen, hogy ezek anarchista lobogó alatt harcoltak. Rövidlátó és csak a napot tekintő osztályérdekeiket ez a tanítás látszott legjobban kifejezni. Másrészt azonban – Európában – a kettős front mind a két állam (úgy a polgári, mint a proletárállam) ellen gyakorlatilag a polgári államot és annak előőrseit, a különféle szocdemeket erősíti, éppen úgy, mint a szocdemek ideológiája a demokratikus „osztályfölötti” államról. Nem csoda, hogy az anarchista ideológia most mindig gyakrabban szerepel a polgári intellektuelek politikai szótárában.

De evvel az anarchizmus mint forradalmi irányzat máris likvidálódott, máris a történelemé, ha egyes – folyton csökkenő jelentőségű – anarchista szervezetek léteznek is, ha az anarchista irányzatok ellen folytatnunk kell is az éles, a tisztázódás felé vezető küzdelmet. Az anarchizmus mint (látszólag) a kommunizmussal konkuráló forradalmi irányzat, megszűnt létezni. Azokat a nagy eszmei ás gyakorlati harcokat, melyeket Marx, Engels és híveik Bakunin és hívei ellen folytattak, már teljesen a történelem távlatából szemlélhetjük. De ebből persze csak annyi „revízió” következik Bakunint illetőleg, amennyit már Mehring követelt: szubjektív jóhiszeműségének elismerését. De minél inkább történik ez meg, annál megsemmisítőbb lesz az ítélet Bakunin elméletének és taktikájának objektív értéke fölött. A történelmi objektivitás nem föltámadást, hanem végleges temetést jelent az anarchizmus számára.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. november 12. (XIII. évf., 195. sz.), 1. o. – A szerk.

[2] A lapban tévesen: „előbb”. – A szerk.

[3] Nesztor Ivanovics Machno (1889–1934) orosz anarchista, földmunkás. Mint anarchistát már 1908-ban több évi kényszermunkára ítélték. 1917-ben az ukrajnai parasztmozgalmak („machnovcsina”) élére állt, és sikerrel harcolt Wrangel és Gyenyikin fehér tábornokok ellen, a bolsevikokkal kiéleződő ellentétei miatt azonban 1921-ben el kellett hagynia Szovjet-Oroszországot. A forradalmi anarchisták ábécéje c. munkája 1926-ban jelent meg németül. – A szerk.