Az ateizmus kérdéséről^[1]

 

A Kommunistische Internationale új (21.) száma Lenin elvtárs egy rendkívül érdekes cikkét közli a marxista módszer különböző kérdéseiről. A cikk néhány fontos kérdésére még szándékunkban áll visszatérni, most azonban egyetlen problémát szeretnénk kiragadni és a többitől függetlenül tárgyalni: az ateizmus propagandájának összefüggését a mi elméletünkkel és propagandánkkal. Lenin elvtárs erről így ír: „Igen nagy hiba lenne, s a legsúlyosabb hiba, melyet marxista elkövethet, ha azt hinnénk, hogy a sokmilliós néptömegek (különösen a parasztok és kisiparosok tömege), amelyeket az egész modern társadalom sötétségre, tudatlanságra és előítéletekre kárhoztatott, csak a tisztán marxista felvilágosítás egyenes útján emelkedhetnek ki ebből a sötétségből.”[2] Azt hiszem, senki sem vitathatja ennek a megjegyzésnek a tárgyi helyességét. Annál is kevésbé, hisz mindenkinek, aki komolyan foglalkozott a hamisítatlan marxizmus propagandájával, az igazi dialektikus módszerrel, észre kellett vennie, hogy még a munkások körében is milyen akadályok nehezítették a megértést. Ugyanakkor a két esetben módszertanilag más-más kérdésről van szó. Végtére is a marxizmus csupán gondolatilag mondja ki azt, ami benne foglaltatik minden egyes proletár társadalmi létében. A kellő megértés útjában álló akadályok tehát részben a dialektikus módszer tárgyi nehézségeiből adódnak (hogy tudniillik annak szellemében túl kell lépni a „természetes” beállítottságon, a társadalmi környezethez fűződő „közvetlen” viszonyon, el kell jutni a dolog lényegéhez), részben pedig abból, hogy a burzsoázia ideológiai formái éppen a legműveltebb munkásrétegeket fertőzik meg. De azoknak a rétegeknek a körében, amelyekről Lenin elvtárs beszél, ezek a nehézségek még nagyobbak, még inkább elvi természetűek. Mert ezeknél a rétegeknél nincs meg az a társadalmi lét, melynek talajáról a marxizmus fakadt, ugyanakkor viszont elképzelhetetlen a proletariátus osztályának tartós és maradandó győzelme, ha nem kap tőlük segítséget, vagy legalábbis ha azok nem tartják magukat messzemenően távol az ellenforradalomtól. Igaz ugyan, hogy ezek a rétegek – ha megértik saját érdekeiket – a forradalmi proletariátus természetes szövetségesei, hiszen a proletariátus az egyetlen osztály, amely akarja is és képes is rá, hogy kiharcolja és megvalósítsa igazi felszabadításukat. Forradalmuk azonban – önmagában véve – „polgári” forradalom, amelyet csak a proletariátus felszabadító harcának társadalmi miliője ruház fel azzal a karakterrel, amely egészen más, mint e rétegek emancipációs törekvéseinek karaktere volt a polgári forradalom korában. Mindenfajta elméleti dogmatizmus szembetalálja tehát magát azzal a paradox helyzettel, hogy a polgári forradalom végigvitele csak a burzsoázia ellenében, csak a proletárforradalom végigvitele révén lehetséges. (Klasszikus példa erre az 1917-es orosz agrárforradalom.)

Ha azonban figyelmesen nyomon követjük a polgárt forradalmak ideológiatörténetét, olyan lényegi ideológiai sajátosságra lelünk, amely pontosan megfelel ennek a gazdasági-társadalmi struktúrának. A materialista ateizmus volt a feltörekvő polgárság legjobb és leghatékonyabb ideológiai fegyvere. Mi több, az egyetlen olyan fegyver, amellyel egyáltalán meg lehetett törni a feudális abszolutizmus szellemi hatalmát. Ugyanakkor rendkívül jellemző, hogy még a forradalmi polgárság legtudatosabb szószólói is óvakodtak attól, éspedig még a polgárság „heroikus korszakában”, a nagy francia forradalom idején is, hogy ateista propagandát folytassanak a széles tömegek körében. (Gondoljunk arra, hogy viszonyult Robespierre a párizsi községtanács ateista értelmiségieihez.) A polgárság szemében az ateizmus virágkorában sem volt több értelmiségi mozgalomnál, amelyet nem volt szabad az egész népre kiterjeszteni. És ez a tendencia az idők folyamán természetszerűleg csak tovább erősödött, részint mert a burzsoázia egyezségre lépett az államhatalmat részben vagy még teljes egészben birtokló junkerokkal, részint mert – amilyen mértékben egyre reakciósabb lett – ideológiailag behódolt azoknak az osztályoknak, amelyeket gazdaságilag már legyőzött. A polgári állam ma csaknem ugyanúgy törvényen kívül helyezi az ateizmust, mint annak idején a feudális-abszolutista állam tette. Ez persze korántsem zárja ki, hogy léteznek az ateizmus mellett állást foglaló kispolgári-radikális, értelmiségi mozgalmak. Ám ezek nem tudnak számottevő hatást gyakorolni a széles tömegek szellemi emancipációjára. Az ideológia területén tehát ugyanaz a kép tárul elénk, mint a társadalomban: a proletáriátusnak kell kiharcolnia és végigvinnie minden, a polgári társadalomban elnyomott és kizsákmányolt réteg felszabadítását. A forradalom történelmi, tapasztalatai fényesen igazolják azt, amit Lenin 1916-ban mondott: „Aki tiszta szociális forradalmat vár, sohasem fogja megérni.”[3] És megjegyzései, amelyek a legerőteljesebb ateista propaganda szükségességét hirdetik, ugyanerre a problémára vonatkoznak, csak épp az ideológia szférájában. Mindez azonban mit sem változtat a polgári ateizmusról „mint dogmáról” vallott elméleti álláspontunkon (ezt a „dogmát” Bakunyinnal vitázva Marx is élesen elutasította), azon, hogy ragaszkodunk a polgári, a „szemléleti” materializmus módszertani, végérvényes leküzdéséhez. Ez a materializmus úgy jelenik meg, mint a „polgári társadalom” szükségszerű szemléleti formája, amely éppúgy társadalmilag meghatározott, mint az általa elvetett istenképzetek voltak. A dogmatikus hitet (avagy hitetlenséget) kiszorítja a dialektikus materializmus történeti-kritikai álláspontja.

De ahogy az elnyomott rétegek felszabadító harcának nyújtott támogatás nem jelent beolvadást, szervezeti egyesülést, nem jelenti, hogy feladjuk önállóságunkat és lemondunk a bírálatról, illetve arról a szándékunkról, hogy az adott mozgalmat, ha lehet, túllendítsük eredeti célkitűzésén, úgy a Lenin által helyesen hangsúlyozott ateista propaganda sem jelenti azt, hogy fel kellene adnunk Feuerbach és a polgári materializmus marxi kritikáját. Mindazonáltal e módszer szellemének mondana ellent, ha azt hinnénk, hogy azt a szellemi hatalmat, melyet a proletariátus élcsapata már leküzdött, ezzel egyúttal mindazoknak a dolgozóknak a szempontjából is elintézettnek tekinthetjük, akiket szellemi téren nekünk kell megszabadítanunk az ellenforradalmi burzsoáziától. Végzetes politika, szellemi KAPD-izmus volna, ha nem törődnénk ezekkel a rétegekkel. Ugyanakkor azonban végképp helytelen, dogmatikus és utópikus volna azt képzelnünk, hogy ezeket a rétegeket a „hamisítatlan” marxizmussal megnyerhetjük magunknak – hisz társadalmi létük ugyan a proletariátus szövetségesévé teszi őket (ha ezt ők maguk sokszor nem ismerik is fel), de nem proletárokká a tulajdonképpeni marxista értelemben. Látszólag paradox helyzet előtt állunk tehát, amely azonban a dialektikus módszer szempontjából korántsem olyan meglepő: „ugyanaz” a polgári materializmus, amely (teszem azt, „fatalista” jellegénél fogva) részben már fékezi a forradalmi osztálytudat kialakulását a proletariátus tudatos elemeinek a körében, ugyanakkor nélkülözhetetlen eszköz az elmaradott proletárrétegek és a dolgozók félproletár stb. rétegeinek forradalmasításában. A polgári forradalmat – mert csak a proletariátus képes rá – ideológiai területen is neki kell végigvinnie.

 

[1] Zur Frage des Atheismus, Die Rote Fahne, Berlin 1922. október 1. (5. évf., 435. sz., Feuilleton), 1. o.; megjelent még a Vorwärts (Reichenberg), 1922. október 28-i számában (34. évf., 254. sz.). – Kötetben: György Lukács: Littérature, philosophie, marxisme. 1922–1923, textes réunis et préséntés par Michael Löwy, Presses Universitaires de France, Paris 1978, 134. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] V. I. Lenin: A harcos materializmus jelentőségéről, LÖM 45., 26. o. – A szerk.

[3] Uő: Az önrendelkezés körül folyó vita eredményei, LÖM 30., 52. o. – A szerk.