Az olasz forradalom válsága^[1]

 

Nem múlik el nap, hogy a lelkes, hősies forradalmi tűzben égő olasz munkások meg ne szállnának egy-egy gyárat, hogy azt a proletariátus nevében birtokba vegyék. Az olasz vasasok bérmozgalma rövidesen átcsapott általános politikai, forradalmi mozgalomba, és gyors tempóban terjed egész Olaszországban. Miért beszélünk akkor a forradalom válságáról, éppen mi, akik semmi válságosat nem láttunk a forradalom számára az orosz hadsereg vereségében és visszavonulásában? Jól értsük meg a dolgot: ha válságról, a forradalom válságáról beszélünk, e megállapításunknak semmi köze sincs ahhoz a sopánkodáshoz, melyet a különböző árnyalatú reformisták az olasz munkásmozgalom újabb forradalmi nekilendülésével szemben produkálnak. Mi sem az esetleg beálló szénhiányról nem beszélünk, sem a kapitalisták esetleges bojkottjáról Szovjet-Olaszországgal szemben, sem a munkásosztály[nak] vagy a termelésnek a forradalomhoz való „érettségéről”. Igenis, hisszük és látjuk, hogy Olaszország érett a forradalomra. Tudjuk – mint ezt moszkvai elvtársaink[2] az olasz proletariátushoz intézett kiáltványukban hangsúlyozzák –, a nyugati kapitalista államok képtelenek hatályosan, akár fegyveresen, akár gazdaságilag fellépni egy esetleges Szovjet-Olaszország ellen. Ha mégis megkísérelnék: saját országukban katasztrofálisan élesednék ki az osztályharc. Minden körülmény az olasz forradalom sikere mellett beszól. Az olasz proletariátus maga pedig igazi forradalmi hősiességgel vívja osztályharcát, és a gyárak birtokbavételével már forradalmi „eredményeket” ért el. Miért tekintjük ezt a helyzetet mégis válságosnak?

Egy szóval előlegezzük fejtegetéseink eredményét. Az olasz forradalom helyzete válságos, mert a tömegek forradalmi mozgalmát nem vezeti egy tudatos kommunista párt. Az olasz forradalom mai helyzete szinte iskolapéldája annak a veszedelemnek, melyet a pártban való szervezkedés hiánya, a forradalmi párt nemléte a proletariátus felszabadulása számára jelent. És minél jelentősebb ez példa, annál fontosabb, hogy a proletariátus gyorsan és gyökeresen levonja belőle az összes tanulságokat, mert több mint valószínű, hogy ez a nyugati államok forradalmi mozgalmaiban tragikus eset lesz.

A Kommunista Internacionálé második kongresszusa pontosan meghatározta a párt szerepét a forradalomban. Egyhangúlag tette, és egy olyan bizottság által, melyben nemcsak a kommunista pártok, hanem a nyugati forradalmi szindikalista és félig szindikalista egyesülések (az amerikai IWW és az angol Shop-Steward-mozgalom[3]) küldöttei is részt vettek. Ámde a legkitűnőbb határozat is üres papiros marad, ha tartalma nem megy át a munkások vérébe, ha értelme és jelentősége nem képes cselekvésüket hatékonyan irányítani. Ez pedig Olaszországban nem történt meg. Az olasz munkások jelenlegi forradalmi mozgalma tipikus szindikalista mozgalom. Az a válság, melybe ily módon az olasz proletariátus került, a szindikalizmus válsága, mely ha megoldódik, döntő módon tisztázhatja az összes nyugati államok forradalmi munkásmozgalmait, és ily módon nagy lépéssel viheti előre a világforradalmat.

A forradalmi szindikalista mozgalom a régi pártokban és főleg azok parlamenti tevékenységében való csalódásból származott. A nyugati államok széles munkástömegei, legkivált azok igazán forradalmi elemei jóval a háború előtt rájöttek arra, hogy pártjaik „politikai^”, parlamenti tevékenysége nem viszi előre a proletariátus osztályharcát. A fecsegéssel szemben tetteket, a megalkuvásokkal szemben kíméletlen harcot hirdettek és akartak. De ahelyett, hogy a pártot alakították volna át a forradalom aktív tényezőjévé, vezetőjévé, elvetették a pártot egyáltalában. Ahelyett, hogy a burzsoá állammal való parlamenti megalkuvás helyett késhegyig menő harcba állottak volna a burzsoá állammal, (tudatosan vagy öntudatlanul) kikapcsolták az államot az osztályharcból, és közvetlen, direkt akcióban akarták a tőkét magát tönkretenni, megsemmisíteni.

Ennek az álláspontnak elméleti és gyakorlati veszedelmei kézenfekvők. A kapitalizmus fizikai és szellemi ereje az államban van összpontosítva. Ennek összetörése és meghódítása nélkül semmiféle részleteredmény nem jelenthet igazi eredményt a munkásosztály számára. Amíg a proletariátus lelkileg nem szakított az osztályfeletti állam tévhitével, mellyel a burzsoázia őt állandóan félrevezeti, amíg nem veszi fel az állam ellen a harcot, addig igazi eredményt elérni nem lehet. Márpedig az állam ellen csak pártszervezetben lehet harcolni. A szindikalista szervezetek az üzemeken belül képesek harcba vinni a munkásokat az egyes tőkések vagy tőkés csoportok. ellen. De még ha az összes üzemek összes munkásai együtt és szolidárisan lépnének fel az összes tőkésekkel szemben (ami gyakorlatilag aligha lesz valaha kivihető), akkor is érintetlenül maradnak az állami erőszak összes szervezetei, melyek minden itt kivívott győzelmet újból vereséggé változtathatnak.

Hozzájárul ehhez, hogy az osztályharc egységes és szervezett vezetésére egyedül a párt alkalmas. Az osztályharc mai éles, forradalmi szakában minden gazdasági harc egyúttal politikai, és megfordítva; egyedül a párba tömörülő tudatosan forradalmi munkásrétegben lehet meg a forradalmi áttekintésnek az a foka, mely a gazdasági és politikai osztályharc ilyen, életbevágóan fontos szerves egységét megóvni és fejleszteni hivatva van. Ennek feltétele természetesen az, hogy a párt igazán forradalmi párt legyen. A szindikalizmus betegségével pusztán elméleti úton elbánni nem lehet. Ott kell meggyógyítani, ahol keletkezett. A munkásság helyes ösztönével fordult el az opportunista politikai pártoktól. Forradalmi pártba tömöríteni csak úgy lehet, ha visszanyeri bizalmát a politikai párthoz, ha saját testén tapasztalja, hogy a párt mint tudatos vezetője a forradalomnak csakugyan élén halad a mozgalomnak, nem kullog utána, nem igyekszik annak élét letompítani és békés megoldások felé vezetni. Ez azonban ez ideig Olaszországban még nem következett be. A harmadik Internacionáléhoz tartozó olasz szocialista párt nemcsak megtűrte soraiban Turatit, Trevest és a többi reformistát, hanem a nagy parlamenti frakció működésében döntő befolyást engedett nekik. Ezért a forradalmibb balszárny tevékenysége is nagyobbára forradalmi szavalatokban merült ki. A munkásság egyes forradalmi cselekedetei vezetés nélkül maradtak. A párt tűrte, hogy ellanyhuljanak, sőt olykor segített abban, hogy leszerelődjenek. Nem használta fel őket a munkásság forradalmi tudatosítására. Nem oltotta bele a munkásságba azt a bizalmat, hogy az ő vezérlete alatt kell forradalmi harcát végigküzdenie. Elmulasztotta – hogy csak egy példát ragadjunk ki a sok közül –­ felhasználni az olasz államgépezet súlyos zavarait és dekomponáltságát, mely közvetlenül a háború után megvolt. Ellenállás nélkül tűrte, hogy az ellenforradalom megbízható karhatalma, a fehér gárda (a guarda regia) megszerveződjék. Ily módon érthető, hogy az olasz munkásság széles, igazán forradalmi elszántságú tömegei továbbra is szindikalista ideológiák hatása alatt maradtak, és azok értelmében cselekedtek. És a párt szinte teljesen kikapcsolódott a forradalom vezetéséből.

Az így létrejött veszedelmet nagyban növeli az olasz burzsoázia fejlett osztályöntudata, mely legerősebben Nitti és Giolitti miniszterelnökök politikájában nyert kifejezést. Amikor az olasz munkásságban a Szovjet-Oroszországgal való együttérzés erős hullámokat kezdett verni, a kormány semmitmondó semlegességi nyilatkozatokkal tért ki az elől, hogy ez a kérdés a belső osztályharc tudatos élesedése felé vezethessen. A párt pedig ahelyett, hogy tettekre kényszerítve a kormányt annak szolidaritását a nemzetközi ellenforradalommal leleplezte volna, „nagypolitikát” csinált, és „vívmányoknak” tekintett olyan kormánynyilatkozatokat, melyek, mint Giolitti és Millerand[4] utolsó megbeszélései bizonyítják, semmi lényeges pontban sem kötötték meg az olasz kormány ellenforradalmi tevékenységét. Így jár el Giolitti és munkaügyi minisztere, az egykori „forradalmi” szindikalista Labriola[5] a jelen mozgalommal szemben is. Semlegesen viselkedik. Nem állít tényleges katonai erőszakot a gyárak megszállásával szembe. Tárgyal, és a háttérből dolgozik azon, hogy a forradalmi mozgalom önmagában összeomoljék. Ezáltal eléri azt, hogy még a forradalmi munkásság sem látja tisztán, hogy előbb szét kell törnie az államhatalmat, mielőtt igazán birtokba vehetné a gyárakat, hanem esetleg kifárad az eredménytelen részletcsatákban, és az állam ott és akkor veheti fel vele a küzdelmet, amikor ez rá nézve kedvezőbb. A forradalom válsága ily módon abban csúcsosodik ki: fog-e sikerülni a pártnak a burzsoá állammal szembeállítani a forradalmi munkásságot? Sikerül-e neki a forradalmi proletariátust kivezetni az elszigetelt spontán akciók szakaszából és egységes, szervezett forradalmi cselekvésbe belevinni?

Mert a gyárak elfoglalása magában véve még nem vezethet győzelmes forradalom felé. Nemcsak azért nem, mert a bankok még a kapitalisták kezei között maradtak, és a birtokbavételnek így előbb-utóbb – a pénzhiány miatt – össze kell omolnia. Még ha a bankok is a proletariátus kezén volnának, az államnak akkor is módjában állana azoknak működését szintén megbénítani. Még ha a mozgalom kiterjedne a gazdasági élet egészére, a proletariátus akkor is a töretlen államhatalommal állana szemben – és kedvezőtlenebb körülmények között állana szembe, mintha mindjárt kezdetben vele került volna összeütközésbe. Így félő, hogy a munkáshadsereg legbátrabb és ezért a legbátrabban előrenyomuló osztagai szinte ellentállás nélkül haladnak előre, megszállanak olyan pozíciókat, melyeket erős ellentállás esetén (elszigeteltségük miatt) tartaniok nem lehet, és ami a legfőbb veszedelem, akkor fognak csak az igazi ellenféllel szemben állani, akkor lesznek csak az igazi ellentámadásnak kitéve, amikor már győzteseknek érzik magukat. Nem az az igazi veszedelem tehát, hogy az olasz munkásságnak ez az akciója esetleg vereséggel fog végződni. Egyes vereségek elkerülhetetlenek a forradalomban. Hanem az, hogy a vereség esetleg demoralizációt, a harci kedv csökkenését, a forradalomba vetett hit megingását eredményezheti.

Itt csak kíméletlen őszinteség és önkritika segíthet. Az olasz pártnak be kell látnia, hogy az ő hibája, ha az olasz munkásság még tele van szindikalista előítéletekkel, ha a forradalom vezetése kicsúszott kezei közül. Meg kell indulnia a tisztulási folyamatnak a párton belül. Nemcsak a reformistákat kell kidobni a pártból, hanem az opportunizmus utolsó maradványait a lelkekből. Az olasz párt vezetői részt vettek a moszkvai konferencián. Megkapták az Internacionálé ultimátumszerű felhívását a párt megtisztítására. Lehetetlen, hogy ez hatás nélkül maradjon rájuk. De lehetetlen az is, hogy egy annyira ízig-vérig forradalmi munkásság, mint az olasz, ne legyen képes forradalmi pártot is teremteni. És ha ez sikerül, akkor ez a krízis a biztos győzelmet jelenti az olasz proletariátusnak, és áldást hozó lesz az egész nyugat munkássága számára is.

 

[1] Proletár, Wien 1920. szeptember 23. (I. évf., 13. sz.), 5–6. o. Megjelent még az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. október 7-i száma (XVI. évf., 2966. sz.) vasárnapi mellékletében, 2. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Die Krise der italienischen Revolution, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 96. skk. o. – A szerk.

[2] „Moszkvai elvtársaink” – a III. Internacionálé Végrehajtó Bizottsága – az olasz proletariátushoz intézett kiáltványát a Kommunismus 1920. október 26-i száma (I. évf., 41–42. sz., 1481–1483. o.) közölte. A kiáltvány maga az 1920. szeptember 10-i dátumot viseli, és többek között a következőket tartalmazza: „Semmi sem volna jelenleg nagyobb hiba, mint a más országának forradalmára való várakozás taktikája. Némely olasz elvtárs azt állítja, ki kellene várni Anglia vagy Németország forradalmát, mert Olaszország más államok segítsége nélkül nem maradhat fenn. Kézenfekvő, hogy e felfogás a nemzetközi forradalommal szemben adott biztosíték a kapitalistáknak, éspedig olyan pillanatban, amikor az aktív föllépés volna helyénvaló… Néhány olasz vezető az antant rémének a fölidézésével kelt zavart a munkásság körében. Az antant azonban nem lesz képes a csapatait az olasz proletariátus ellen küldeni. Azok az események, melyek a fehér-Lengyelország támogatására irányuló angol imperialista kísérlet nyomán játszódnak le Angliában, ezt érzékletesen bizonyítják… Egészen bizonyos, hogy bárhol vívja is meg a proletariátus a maga forradalmát, kezdetben mindenütt szenvedéssel és nélkülözéssel kell számolnia. A három éve blokád alatt álló Oroszország a példa erre. Ha a forradalom menete más országokban nem gyorsul föl, lehetséges, hogy az olasz proletariátusnak is azt a tövises utat kell járnia, melyen az 1917-es nagy forradalom óta az orosz proletariátus jár. De az olasz forradalom mindenképpen sokkal kedvezőbb körülmények között fog lezajlani, mert  Szovjet-Oroszországnak az egész világ burzsoáziájával kellett a harcot fölvennie, míg az olasz proletariátus segítőkre talál.” – A továbbiakban a kiáltvány bírálta az olasz szocialista párt parlamenti frakciójának a működését, a reformista szakszervezeti vezetőket, hangsúlyozta a szindikalizmus „valóban forradalmi és proletár elemeihez” való közeledés fontosságát, és követelte a reformisták eltávolítását a pártból, emlékeztetve rá, hogy „a német Független Szociáldemokrata párt, amelyik egymillió tagot számlál, a francia szocialista párt és más pártok is kérték felvételüket a III. Internacionáléba. Mi a fölvételt egy sor föltételhez kötöttük. Csak akkor vesszük föl őket, ha eleget tettek e föltételeknek. Számunkra a számok közömbösek, nincs szükségünk lumpenekre, megtagadjuk a csatlakozás lehetőségét azoktól, akik nem azonosulnak velünk teljesen. A föltételek mindannyiunkra nézve kötelezők, kötelezők az olasz pártra nézve is.” – A szerk.

[3] A shop stewardok a munkások választott képviselői voltak az angliai és skóciai üzemekben; a meglehetősen radikális shop steward mozgalom az I. világháború időszakában tett szert nagyobb jelentőségre; 1916-ban a shop stewardok kerületi és városi bizottságokban egyesültek. 1918–20-ban fölléptek a Szovjet-Oroszország elleni intervencióval szemben, 1921-ben egy részük, William Gallacher vezetésével belépett Nagy-Britannia Kommunista Pártjába. – A szerk.

[4] Alexandre Millerand (1859–1943) francia politikus, jogász, újságíró. 1885-től előbb radikális, majd szocialista képviselő volt, 1899–1902-ig kereskedelmi miniszter Waldeck-Rousseau kabinetjében (első szocialistaként egy polgári kabinetben). 1904-ben kizárták a szocialista pártból. 1909–10-ben közmunka- és postaügyi miniszter volt (nevéhez fűződött a vasutassztrájk elfojtása), 1912–13-ban Elzász-Lotharingia főbiztosaként működött. Clemenceau utódaként 1920 januárjától szeptemberig miniszterelnök, majd 1924-ig köztársasági elnök, a Bloc nationalnak és  Poincaré németországi megszállási politikájának a támogatója. A baloldali kartell sikerei nyomán 1924-ben lemondott, és megalapította az Union repuclicaine nationale-t. – A szerk.

[5] Arturo Labriola (1873–1959) olasz szocialista politikus, közgazdász. A forradalmi szindikalizmus teoretikusaként 1904-ben megalapította a L’Avanguardia Socialista című lapot. 1908-ban kizárták az olasz szocialista pártból. Az olasz–török háború, illetve az I. világháború idején nacionalista álláspontra helyezkedett. 1920–21-ben munkaügyi miniszter volt. 1922-ben csatlakozott a PSI-ből kizárt reformistákhoz. 1926-ban emigrációba kényszerült; 1939-ben engedélyezték a hazatérését, politikai tevékenységet azonban nem folytatott. 1948–53-ig szenátor, 1950-től a Béke-világtanács tagja. – A szerk.