Balzac emlékezete^[1]

 

1922-ben van száz éve annak, hogy Balzac első (névtelen és értéktelen) művei megjelentek. Miután sokáig az évszázad legolvasottabb és legünnepeltebb költői közé tartozott, apránként – különösen Németországban – feledésbe merült. A nagy „naturalisták”, Flaubert és Zola, Daudet és Maupassant hírneve majdnem teljesen elhomályosította az övét. Csak a legutóbbi időben tértek hozzá vissza a „legkifinomultabb elmék”. Hofmannsthal például túláradó szavakkal ünnepelte őt, az Insel kiadó új fordításban adta ki újra összegyűjtött írásait.

Semmi esetre sem véletlen Balzac hírnevének ez az elhomályosodása, ez a feledésbe merülése olyan költők mellett, akik – legyen akármilyen nagy is formai-művészi fölényük vele szemben – a szellemi horizont, a képzelet, az emberábrázolás szélessége és mélysége tekintetében messze alatta álltak. Nem vezethető vissza azonban egyszerű „ízlésváltozásra” vagy akár a balzaci művészet művészi „túlhaladására” sem. E mögött az ízlésváltozás mögött sokkal inkább társadalmi elmozdulások és ennek következtében a XIX. század kulturális téren hangadó osztályának, a burzsoáziának ideológiájában (és ezért: ízlésében) végbemenő eltolódások állnak.

Marx a Tőke első kötetének második kiadásához írott előszavában leírja ezt az ideológiai átcsapást – igaz, csak a közgazdaságtant illetően. Kiemeli, hogy a kutatás amaz elfogulatlanságának, amely Adam Smith vagy Ricardo tudományos nagyságának előfeltétele volt, mindinkább el kellett tűnnie. „Most már nem arról volt szó, hogy vajon ez vagy az az elméleti megállapítás igaz-e, hanem arról, hogy a tőkének hasznos-e vagy káros, kellemes-e vagy kellemetlen, rendőrileg tilos-e vagy sem. […] az elfogulatlan tudományos vizsgálódást az apologetika rossz lelkiismerete és gonosz szándéka váltotta fel.”[2] Ez a folyamat – melyet az ideológiai fejlődés szempontjából a burzsoázia saját elhivatottságába vetett ama naiv hitének elvesztéseként határozhatnánk meg, hogy a társadalmat önnön érdekeinek megfelelően alakíthatja át – az irodalomban természetesen sokkal kevésbé világosan és egyértelműen fejeződik ki, mint a közgazdaságtanban, ahol az érdekproblémát kendőzetlenül mint problémát kell felvetni, ahol minden kitérés a világos problémafelvetés elől szükségszerűen a tisztességtelen apologetika alakját ölti. Az irodalomban ez a változás a polgári társadalom jelenségeiért való lelkesedésnek, sőt magának a velük szemben tanúsított elfogulatlanságnak az eltűnésében nyilvánul meg. Kialakulhat a menekülés a múltba, az – utópikus – jövőbe, a romantikus-távoli társadalmakba. A kiábrándultság az élet „tisztán” művészi ábrázolásának vagy ugyancsak „tisztán” tudományos leírásának formáját öltheti. Persze, keletkezhetnek a közgazdaságtani apologetikának pontosan megfelelő, a polgári fejlődést (jóhiszeműség nélkül) dicsőítő költemények – és keletkeznek is tömegesen. Irodalom és osztályideológia közvetett és rejtettebb összefüggéseinek lényegéből következik azonban, hogy bár az irodalomnak ez a fajtája nagy napi jelentőségre tehet szert, de nem válik – még a polgári irodalmi fejlődés szempontjából sem – tartós jelentőségűvé. (Jellemző példa erre a háborús irodalom.)

Egyszóval: a „kiábrándultság” irodalmi megjelenési formái nagyon különbözők, és egyazon költő életművében keresztezhetik is egymást és halmozódhatnak is (különösen tisztán látható ez Flaubert-nál), de az osztály még töretlen irodalmi produktumaival összevetve nagyon világosan megmutatkozik – társadalmi – egységességük. Azok immár naivnak tűnnek; sőt nyersnek, művészietlennek, kaotikusnak a modern művészet haladottabb és kifinomult termékeivel szemben. Így jártak a XIX. század folyamán a XVIII. század nagy angoljai. Ez volt Balzac irodalmi sorsa, ami a Flaubert-nemzedék lekezelő kritikájában mutatkozott meg, és ennek az ítéletnek általános érvényesülésében.

Hiszen Balzac – ugyanúgy, mint a XVIII. század nagy angoljai (Sterne, Smollett, Fielding), csak az időközben jelentősen előrehaladott fejlődésnek megfelelően – a feltörekvő, haladó burzsoázia irodalmi kifejezője volt. A polgári társadalmat nemcsak nagyszerű – Marx által is csodált – rettenthetetlenséggel és elfogulatlansággal ábrázolta, hanem képes volt arra is, hogy világosan és egyértelműen, igenlően és mégsem képmutatóan foglaljon állást vele szemben. Balzac nemcsak az emberi szenvedélyek ábrázolásához értett egyszerűen, nemcsak azok pszichológiai elemzéséhez, hanem ahhoz is, hogy ezeket a szenvedélyeket a maguk mivoltában, a társadalmi élet egészéhez való viszonyukban, ezekkel a viszonyokkal való kölcsönhatásukban ragadja meg. Stilizálása, melyet a rákövetkező nemzedék túlzottnak, romantikusnak, karikatúraszerűnek talált, a szenvedély, jellem és sors, az ember, osztály és társadalom olyan vízióján nyugszik, mely távolról a Marx által leirt „gazdasági karaktermaszkok” züllöttségére emlékeztet.

Ezzel semmi esetre sem azt akarom állítani, hogy az Emberi színjáték a történelmi materializmus költői előlegezése volna. Ez nemcsak a költészet lényegének mondana ellent, hanem Balzac lényegét is tökéletesen eltorzítaná. Bár nem szabad elfelejtenünk, hogy Balzac életműve abban a korban keletkezett, amikor éppen a polgári. történészek (Mignet, Guizot stb.) bizonyos tekintetben felfedezték az osztályharcot mint a történelem hajtóerejét. Balzac csupán költő volt, alkalomszerű filozófiai stb. kiruccanásai ellenére. Ráadásul teljesen osztozott a kortárs burzsoázia valamennyi előítéletében. Mivel azonban egy feltörekvő réteg irodalmi kifejezője volt, ezért nála a társadalom teljessége és az egyéni sors, világkép és költészet nem vált ketté, mint az (ideológiailag) hanyatló burzsoázia költőinél, akik költészetük összetartó elemét nem voltak képesek – mint Balzac – a társadalom életében, a költészet anyagában magában megtalálni, hanem ennek az összetartó elemnek a pótlását az elmélet segítségével, kívülről kellett megkísérelniük.

Így az elutasítás, mely Balzacot a negyvennyolc utáni nemzedék részéről érte, érthető volt – ha elszomorító jele is a polgári ideológia fejlődésének. Az ünneplés azonban, melyben most Balzacot egyes irodalmárok újra részesítik, semmi esetre sem belső gyógyulásról, a polgárság nagy hagyományaihoz való kapcsolódásról tanúskodik. Ellenkezőleg. Balzac korszaka még a polgárság számára is végérvényesen történelemmé lett. Ha most Balzac újra „divatba” jönne, úgy egy sorba kerülne az Ezeregyéjszakával, a kínai mesékkel, a középkori elbeszélésekkel. A felbomló polgári kultúra számára minden jelentőségét elveszítette: az elutasítás volt rá az utolsó eleven reagálás.

Hogy a proletariátus milyen álláspontot fog elfoglalni az immár teljesen történelmi jelenséggé lett Balzackal szemben, ma még nem tudható. Ha lesz szabad ideje és lehetősége, hogy tudatosan újra átélje saját belső történetét, akkor Balzac életműve – egy egész korszak sajátos összefoglaló ábrázolása – valószínűleg mélyebb megértésre fog találni nála, mint amilyenre Balzac saját osztályánál, amely még önmaga megértésétől is egyre fokozottabb mértékben elmenekült, valaha találhatott.

 

[1] Der Nachruhm Balzacs, Die Rote Fahne, Berlin 1922. április 26. (V. évf., 193. sz.), 3. o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 114. skk. o. – Vörös T. Károly fordítása. – A szerk.

[2] Karl Marx: A tőke, I. Utószó a második kiadáshoz, MEM XXIII., 13. o. – A szerk.