Bernard Shaw halála^[1]

 

Bernard Shaw új drámája (Vissza Matuzsálemhez) sem művészileg, sem gondolatilag nem érdemelné meg, hogy akár csak tudomást is vegyünk róla, ha nem épp Shaw írta volna, s nem azzal az igénnyel, hogy legmélyebb gondolatait nyújtsa át benne. Így azonban, tanúbizonyságként a kor értelmiségének szellemi állapotáról, nem érdektelen. Mert Shaw némely tekintetben reprezentatív jelenség, nem csak angol, de európai értelemben is. Hosszú ideig meglehetősen közel állt a szocializmushoz; tagja volt a Fabiánus Társaságnak; tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban; meghitt viszony fűzte a Webb házaspárhoz, a szakszervezeti mozgalom angol történetíróihoz és teoretikusaihoz; tanulmányozta Marxot – ez utóbbit persze angol mértékkel kell mérnünk. Mindennél fontosabb azonban, hogy világnézetét, azt, ahogy a világot szemlélte, ahogy az élet tragikumát és komikumát ábrázolta, erősen átszínezte a marxizmus. Sőt, azt mondhatnánk, hogy nemzedékének egyetlen olyan neves írója volt, akinek művére, arra a módra, ahogy a polgárt társadalmat bírálta, a marxizmus döntő befolyással volt.

Persze ennek a befolyásnak az értékét – tudatosságát – nem szabad túlbecsülnünk. Minden igazi komédiának, hiszen egy társadalom képmutató voltát leplezi le és gúnyolja ki, szükségképpen közel kell kerülnie ilyesfajta nézetekhez. Amikor a komédia ábrázolja azt a szakadékot, amely a szót a tettől, a meggyőződést a cselekvésektől elválasztja, amikor fölmutatja, miféle valóság rejtőzik a szavak mögött, elkerülhetetlenül kritikus megvilágításba kell, hogy állítsa a cselekvések mögött álló igazi indítékokat, az emberek egzisztenciájának gazdasági-osztályszerű alapját. Shaw azonban ebben összehasonlíthatatlanul tudatosabban járt el, és messzebbre jutott kortársainál. Csak össze kell vetnünk első komédiáit, mondjuk, Gerhart Hauptmann Bundájával, hogy ezzel tisztába jöhessünk. Mert Shaw nem „általános emberi^”, sőt, még csak nem is „általános társadalmi” csalárdságokat leplez le, hanem a tőkés társadalom sajátos csalárdságait. Ahogy ábrázol, az nem pusztán a miliő valódiságának köszönheti aktualitását (mint a Bunda), hanem hogy abban világosan megfogalmazódik azoknak a lelepleződő valódi motívumoknak a kapitalista-osztályszerű meghatározottsága, melyek alakjait mozgatják.

Shaw „marxizmusából azonban csak a társadalom szatirikus ábrázolására tellett. Amint pozitív céljait és szándékait nyilvánította ki, megmutatkozott mélységes értetlensége a fejlődést illetően. A polgári ideológiák modorában teljességgel képtelen volt arra, hogy megértse a történelem lényegét, azt, hogy egyrészt az emberek – mint Engels mondja – maguk csinálják a történelmet, ám másrészt a történelemre mégiscsak törvények érvényesek, és hogy a két tétel nem csak, hogy nem mond ellent egymásnak, hanem éppen hogy csak így együtt, egymást kiegészítve lesznek igazsággá. Amiért képtelen volt a fejlődés emeltyűjét látni a munkásmozgalomban, s ahogy egyre világosabban látta a mai társadalom rontásait, ahogy mindinkább tudatára ébredt e helyzet kiúttalanságának, egyre mélyebbre süllyedt egyfajta romantikus utópizmusba. Képtelen lévén arra, hogy a munkásosztályban meglássa a társadalmi fejlődés magát fáradságos munkával kialakító tudatát, be kellett érnie azzal, hogy kiokoskodjon valamiféle teóriát, amely a jelen egyre vigasztalanabb káoszában megmenthetné az ész megváltó szerepét, és kivezethetné az emberiséget e zsákutcából. Új drámájában, melyet, az Ember és felsőbbrendű ember mellett ő maga legmélyebb meggyőződése voltaképpeni ábrázolásának, vallomásos költészete megnyilatkozásának tart – az ész történelembeli kudarcának okát az emberek éretlenségében keresi és találja meg. Túl rövid az emberi élet ahhoz, hogysem az emberek megérhetnének a társadalom észszerű irányítására. Ebből a helyzetből vagy annak az „életerőnek” kellene kivezetnie az embereket, amely metafizikai mozgatóként ott munkálkodik minden emberi tett és gondolat mögött, vagy pedig az ember teret kell, hogy nyisson egy másfajta lénynek (a felsőbbrendű embernek). Shaw új, utópikus vallomás-drámája ez utóbbi utat mutatja meg: az emberek szert tesznek ama képességre, hogy 300 évig^. éljenek. Ez megváltoztatja az élethez való viszonyukat. A mi problémáinkat ők már születésük előtt vagy első életéveikben elintézik, ahogy az emberi embrió is túljut fiziológiailag az állati fajoktól az emberig tartó fejlődésén. Shaw ezt a fejlődést Ádám és Éva Édenétől a 31920-as évig mutatja be, addig, „amíg a gondolat elér”. S az eredmény? A kérdések, amelyek Shaw polgári kortársait foglalkoztatják, mint az emberiség gyermekkorának kérdései itt többé-kevésbé nevetségessé válnak. A „felnőttek”, túl az effajta hívságokon, egy oly állapot felé törekszenek, melyben saját testük puszta léte csak a cél, ti. az igazság, saját énjük megragadása („csak önmagunk alkothatjuk meg magunkat” – hirdeti Shaw egyik „felnőttje”) előtt tornyosuló akadály, melyet le kell küzdeni. Ezzel a perspektívával – melyhez, mellesleg szólva, már az újplatonikusok eljutottak – zárul a darab.

Ez a tanulság, mint hangsúlyoztuk, csak szimptómaként érdekes. Bernard Shaw pályájának végeként – aki tevékeny szocialistaként, a társadalom marxista kritikusaként kezdte, s most effajta, Schopenhauerből, Nietzschéből, Wagnerból és Bergsonból (teremtő fejlődés) kikevert kotyvalékkal végzi. És, egyfelől, igen jellemző, miféle abszurd fantazmagóriának kell, hogy egy amúgy okos, becsületes és bátor értelmiségi bedőljön, ha a szeme előtt lejátszódó történelmi folyamatot nem akarja vagy nem tudja megérteni. Másfelől azonban még jellemzőbb, hogy Shawnak ezt az esztelen, biologista romantikáját (már az  Ember és felsőbbrendű ember megjelentekor így volt) széles körben komolyan veszik, míg a kapitalista társadalomról írt keserű szatíráinak időszakában paradoxonhajhász tréfamesternek tartották. Fordítanunk kell ezen: Shaw tréfáját komolyan kell vennünk, az igazi művészet volt (ha nem is jelentős); komoly vallomását csak szánakozó mosollyal fogadhatjuk.

 

[1] Bernard Shaws Ende, Die Rote Fahne, Berlin 1922. május 19. (V. évf., 231. sz.), 2. o. – Kötetben: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 131. skk. – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.