Botcsinálta vértanúk^[1]

 

Budapesten jelenleg Károlyi Mihály vagyonelkobzási pöre folyik. A pernek politikai érdekességet az ad, hogy a védekezés módja az októbrizmus politikájának pörét csinálja belőle. Míg Horthy-Magyarország ügyésze azt igyekszik bizonyítani, hogy Károlyi és társai okozták az osztrák–magyar front felbomlását, addig a védelem – szerintünk teljes sikerrel – bizonyítja, hogy Károlyi és az összes októbristák ezekben az eseményekben olyan ártatlanok, mint a ma született bárányok, hogy ezek az események tőlük teljesen függetlenül jöttek létre, hogy ők mindig loyális ellenzéke voltak a Habsburg-monarchia háborús politikájának.

Kétségtelen: Károlyi Mihálynak és társainak joguk van így védekezni. Akármi okból keresnék a felmentést, mi, kommunisták lennénk az utolsók, akik szemrehányást tennénk nekik, ha valótlant állítanak a fehér terror bírósága előtt. (Hiszen az egyszerűen ellenség, akivel szemben csak a politikai okosság szabja meg a fellépés módozatait.) Még az ellen sem lehetne kifogást emelni, ha Károlyiék jövendő posszibilitásuk kedvéért mossák el háborús „pacifizmusuk” nyomait. Ez is lehetne – helyes vagy helytelen – reális politika. Azonban a dolog úgy áll, hogy Károlyiék a legjobb meggyőződéssel és igazságuk teljes tudatában állítják, hogy semmi közük a front összeomlásához. És – itt kell megállni! – mindezért egy cseppet sem szégyellik magukat, egy csepp lelkiismeret-furdalást sem éreznek, amikor ezt magukról megállapítják.

Ez az állásfoglalás azért leszögezendő, mert magában foglalja a polgári pacifizmus egész nyomorúságát, félszegségét és gyávaságát. Most, hogy az új világháború veszedelme kezd ismét határozottabb körvonalakban kibontakozni, ismét hallunk nagy számmal pacifista szólamokat, úgy kispolgári radikális, mint szociáldemokrata részről, és tekintettel arra, hogy a munkásság, mely a maga testén érezte az elmúlt világháború (és következményeinek) összes borzalmait, nagyon hajlandó mindenkire hallgatni, aki a háború ellen küzdelembe vezeti, meg kell vizsgálni ennek a pacifizmusnak az értékét.

Ha teljesen kikapcsoljuk azt a kérdést, hogy amíg kapitalizmus van, háború is lesz, hogy tehát minden polgári pacifista utópista álláspontot foglal el, és így egy pillanatra az ő saját szempontjukból nézzük állásfoglalásukat, akkor a következőket kell megállapítanunk: Ezek az emberek „háborúellenesek” (sokan közülük egyénileg jóhiszeműek). Azt hiszik és hirdetik, hogy a háború minden körülmények között rossz (amit mi, kommunisták nem fogadunk el). Helyes. De mit tesznek azért, hogy ne legyen háború, és ha már kitörését nem lehetett megakadályozni, hogy legalább minél előbb véget érjen? Ha a polgári pacifisták csak egy pillanatra önmagukhoz következetesek lennének, azt kellene mondaniok: akcióképtelenekké kell tenni a hadseregeket. Ha lehet, már a békében, hogy ne lehessen megindítani a háborút. Ha pedig kitört a háború, föl kell bomlasztani a frontokat. Aki békét prédikál, és nem dolgozik a hadseregek felbomlasztásán, az nem veszi, nem veheti komolyan a saját pacifizmusát.

Most már mit látunk? 1918 őszén felbomlottak a középhatalmi frontok. A háború haszonélvezői a pacifistákat vádolják ezért. Létrejön a „tőrdöfés” legendája. És a pacifisták ahelyett, hogy mellüket vernék szégyenletükben, hogy csakugyan nem ők bomlasztották fel a frontokat, védekeznek. És védekezésükből gyakorlatilag az imperialisták, a Ludendorffok, Horthyak és a többiek álláspontjára helyezkednek. Csak az a különbség marad köztük, hogy míg azok lelkesednek a háborúért, a pacifisták ökölbe szorítják a kezüket – a zsebükben. Hogy ez a Ludendorffokat nem elégíti ki, hogy ők még a zsebek lelki tartalmát is megvizsgálják, az más kérdés, és nem miránk tartozik, hogy egy ilyen politika – Ludendorff szempontjából okos-e.

De igenis ránk tartozik az, hogy mit ér az olyan pacifizmus, ha valakinek véletlenül kifordítják a zsebét, és óvatosan elrejtett ökle napfényre kerül. Még a Károlyi eseténél is világosabban látszik egy Heldmann nevű hallei tanárnak esetében, melyet a Frankfurter Zeitung dec. 4-iki számában énekelt meg. A professzor úr teljesen loyális volt a háborús Németországgal szemben. Még az 1800-as háborúról szóló előadásait sem tartotta meg, nehogy valahogy háborúellenes álláspontja a deákságra átragadjon. De egy magánlevélben mégis közölte véleményét; a levelet a cenzúra felbontotta; a professzor urat megrendszabályozták; a professzor úrból „pacifista mártír” lett. Károlyi Mihály esete – elismerjük – nem ilyen groteszken komikus. De mondom, elfogulatlan szemlélő meg kell hogy állapítsa: ennek a pacifizmusnak a gyakorlati értéke ugyanabban az irányban mozog, mint a hallei professzor úré.

Mert most nem a múlt „bűneinek” megállapításáról van szó. Nem arról, hogy ki mit hibázott az elmúlt világháború alatt. Hanem arról: ki mit tanult az elmúlt világháborúból? Ki mit hajlandó cselekedni az eljövendő világháború ellen? És itt válnak gyakorlatilag fontosabbá a „tőrdöfés”-legenda vitái. Mert itt arról van szó: ki milyen eszközöket tart helyesnek és alkalmazandónak a háború ellen. És itt Károlyi Mihály és társai bebizonyítják, hogy semmit se tanultak a világháborúból, hogy semmit se hajlandók tenni az eljövendő ellen. Azzal, hogy lojalitásukat igazolják a Habsburg-monarchia hadseregével szemben, előre hűségesküt tesznek Horthy–Masaryk és társainak hadserege számára az eljövendő világháborúban.

Minek a mártírjai akkor Heldmann, Károlyi és a többiek? Annak, hogy ők egy olyan polgári társadalmat szeretnének, amelyben teljes az érdekharmónia kifelé és befelé. És azt a harmóniát ott kezdik, hogy a meglévő diszharmóniák ellen is csak harmonikus lojalitással „küzdenek”. Szegények, ők ugyanis nem tehetnek róla, hogy Ludendorffnak és Horthynak még ez az ellenzék is sok. Hogy erőszakkal mártírokat csinálnak belőlük. Holott ők igazán „ártatlanok”.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. december 17. (XIII. évf., 210. sz.), 1. o. – A szerk.