Céltudatos proletárpolitika^[1]

 

Helyes proletárpolitika csak az osztályerőviszonyok helyes felismerésén alapulhat. Minden proletárpolitikusnak  tehát elemi kötelessége a tények, az erőviszonyok komoly és elfogulatlan  mérlegelése, az így nyert megállapítások kíméletlen őszinteséggel való feltárása. Kétségtelen tény most már, és mint ilyen leszögezendő, hogy az ellenforradalom koncentrált támadása a forradalom centruma, Szovjet-Oroszország ellen csak idő kérdése.  Talán a tavaszra, talán még előbb készen lesz a közös támadó front, melynek megindulása bizonyára a legveszélyesebb küzdelmet fogja jelenteni Szovjet-Oroszország számára az összes eddigiek közül. De igaz-e – ennek az igazságnak a kiegészítéseképpen –, hogy a forradalom erői nem egyesülnek, sőt szétszóródnak, hogy a forradalom iránt a lelkesedés nem emelkedik, hanem hanyatlik, és bizonyos fáradtságnak, csüggetegségnek, ingadozásnak ad helyet?  Vétenénk az éppen ránk nézve kötelező nyíltsággal szemben, ha tagadnánk, hogy ebben van némi igazság. Persze sok jel, amelyet a burzsoázia és a szociálpatriotizmus az erők felbomlásaként érzékel (a pártszakadások különösen) inkább a megerősödésnek a jelei, kétségtelen azonban, hogy a munkásság nem egy akciójában, nevezetesen az Oroszországnak nyújtandó segítség  dolgában sok helyen egy bizonyos ellanyhulás észlelhető. Ezt azonban nemcsak mint tényt kell leszögeznünk,  hanem okaival is foglalkoznunk kell.  Annál is inkább, mert ezeknek az okoknak vizsgálata egyenes vonalban oda vezet a pártszakadások kérdéséhez, a moszkvai internacionálé  csatlakozási feltételeinek kérdéséhez és az ezek körül megindult vitákhoz, amely viták egyúttal megmutatják az utat, mely az ellanyhulás leküzdése, a harci kedv visszanyerése felé vezet.

Röviden: a pillanatnyi csüggetegség mint a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti bürokrácia taktikájának sikere érthető és értékelhető csak igazán. Az egész elmúlt évben szinte egész Európa munkássága forradalmi lázban égett: tavasszal és nyáron különösen.  És azt nemcsak a kapitalizmus válsága és a munkásosztály számára teremtett válságos helyzet okozta.  Eleinte ennek az elégületlenségnek forradalmi megnyilvánulása nemcsak a válságos helyezet jelei ellen való küzdelemben (gazdasági küzdelem) jelentkezett, hanem [a] Szovjet-Oroszország iránt érzett szimpátiában is. A munkásság segíteni akart a proletariátus orosz előcsapatán, meg akarta akadályozni, hogy a kapitalizmus zsoldosai vérbe fojtsák azt a forradalmat, melyről – ha nem is világos öntudattal – érezte, hogy az ő saját ügye, saját forradalmának előretolt előőrse. A „vezetők”, úgy a szakszervezetek, mint a pártok részéről minden megtettek ennek a mozgalomnak megbuktatására. Nem nyílt ellenállással. Ha ezt megpróbálták volna,  a munkásság bizton rövidesen elrántotta volna a leplet, és maga kergette volna el őket oda, ahová valók, a burzsoázia táborába. Ellenkezőleg. Azáltal, hogy élére álltak a mozgalomnak.  Élére álltak, és egyrészt a célkitűzésnek elvették minden forradalmi élét és erejét, pl. a muníciószállítások tényleges, direkt akciókkal való megakadályozása helyébe „ellenőrzőbizottságokat” alakítottak, melyeknek munkája mellett zavartalanul vagy csekély, alig számba vehető „üzemzavarokkal” küzdve folyhatott tovább Lengyelország ellenforradalmi felfegyverzése,[2] s így volt lehetséges a varsói győzelem. De élét vették ugyanilyen módon a harc forradalmi megvívásának, a forradalmi taktikának. Azáltal, hogy mindenáron „legális” keretek közé szorítottak minden mozgalmat, azáltal, hogy megakadályozták a kapitalista állammal való összeütközést (olasz mozgalom), azáltal, hogy végtelen és végtelenül aprólékos  tárgyalásokkal mindig kitolták a  munkásság akcióinak időpontját (angol bányászsztrájk), sikerült  elérniök, hogy a munkások egységes harci kedve a döntő pillanatban már lelohadt, hogy az alkudozások „eredményeibe” már hajlandó volt belenyugodni.

Ennek a céltudatos  és ügyes kifárasztási stratégiának következtében a munkásság széles rétegei – legalább a jelen pillanatban – a kiábrándultság állapotában van[nak]. Nem csoda. Egy éve már szinte, hogy Szovjet-Oroszországért „harcolnak” – és a harcnak nincs semmi komoly eredménye. Évek múltak el már, hogy a „szocializálás” állandóan „napirenden” van – és a társadalom  fejlődésén nem változik semmi, anyagi helyzetük edig napról-napra romlik. Mivel pedig a munkásosztály csak a harcban és a harc által tanulhat,  mivel a nyugat-európai munkásság ideológiája  még nem ismer más küzdelemformát, mint a vezetői által neki előírottakat, elkerülhetetlen, hogy kiábrándultság fogja el.  Ez a kiábrándultság még nem jutott el addig a pontig, hogy azt beláttassa a nyugat-európai proletariátussal: nem az ő harca általában kilátástalan a kapitalizmus ellen – hanem azért volt minden eddigi küzdelem eredménytelen, mert nem volt igazán küzdelem. De ahogy  a parlamenti küzdelemből való kiábrándulás a tiszta gazdasági akciók illúzióihoz vezetett, melyeknek előreláthatólag még nem egy sikertelen kísérletben kell lelepleződniök, hogy a munkásság a tanulságokat levonni képes legyen, úgy a „vezetők” vezette mozgalomnak sikertelensége egyelőre részben egyszerű csüggetegségben, részben a vezetők ellen általában  táplált bizalmatlanságban nyilvánul meg, abban a tévhitben, mintha a tömegek maguk, úgy, ahogy vannak, lennének a forradalom vezetői és hordozói, és így a forradalom kilátástalan, amíg a proletariátus egésze nem áll teljesen és fenntartás nélkül forradalmi alapon.

A moszkvai Kommunista Internacionálé csatlakozási feltételei éppen itt fogják meg a kérdést. Rövidlátók, akik azt hiszik, hogy itt kizárólag szervezeti, organizációs kérdésekről van szó. (Ezt mondták annak idején is, amikor a bolseviki-menseviki pártszakadás megtörtént.) Ez az organizációs kérdés: a forradalom vezetésének kérdése, a forradalom életkérdése. A forradalom életkérdése pedig nemcsak azért, mert a győzelem a kapitalista osztály még kríziseiben is igen fejlett szervezettsége és az ellenforradalmi erőknek  éppen a krízis következtében való összpontosítása mellet csakis egy ilyen harci szervezetben vívható ki. Hanem főleg azért, mert az elkerülhetetlen vereségek, a forradalmi küzdelem múlhatatlan  stagnációs szakaszai csakis így használhatók fel a tapasztalatokból[3] való okulás segítségével a forradalmi erők növelésére, ahelyett hogy demoralizációt vagy elcsüggedést keltenének.  A kiváló holland kommunista,  Gorter[4] Leninhez intézett levelében felveti a „vezetés” kérdését, és rámutat arra, hogy az Oroszországban egész mást jelentett, mint amit Közép- és Nyugat-Európában jelent. Ezt a levelet a német függetlenek opportunista jobbszárnya természetesen nagy lelkesedéssel teszi magáévá. Nagy lelkesedéssel, de még több ferdítéssel és rosszhiszeműséggel. Mert Gorter elvtárs, ha véleményünk szerint hamis okfejtéssel, de mindenképpen forradalmi alapon áll. Ha ő maguknak a tömegeknek forradalmi akcióit helyezi szembe a „vezetőkkel”, ha tagadja a „vezetők” jelentőségét a forradalomban, abban a most fennálló nyugat-európai pártokkal szemben egy – aránylag – haladottabb, forradalmibb álláspontot képvisel. Látja, hogy ezekkel a vezetőkkel végleg és gyökeresen le kell számolni. Csak a leszámolás mikéntjében téved. Az opportunista és áruló vezető rétegekkel a tömegek misztikus egységes cselekvését állítja szembe. A szociáldemokrata kuruzslás helyébe egy forradalmi mitológiát tesz ahelyett, hogy a tudományos forradalom orvosságát ajánlaná. A rossz vezetés helyére nem jó vezetést, hanem vezetésnélküliséget ajánl. Ha azonban német és egyéb függetlenek ezeket a terveket lelkesedéssel karolják fel, nyíltan rosszhiszeműek. Mert ők, ha Moszkvával szemben a tömegek „autonómiájára” hivatkoznak, arra számítanak, hogy a tömegek félrevezetésével saját – opportunista – vezetésüket továbbra is megtarthatják. Az ő „demokráciájuk”, mint annak példaképe, a burzsoá állam demokráciája, nem más, mint a vezetőréteg (a párt- és szakszervezeti bürokrácia) uralmának a tömegek naivitása segítségével való biztosítása: „demokratikusan” alkalmazkodnak a széles tömegek osztálytudatának magasságához, ideológiájának zavartságához, kispolgári gondolat- és életproblémáktól való megfertőzöttségéhez, avégből, hogy személyes vezető szerepüket megőrizhessék. Míg a moszkvai úgynevezett „diktatúra” azt jelenti, hogy a világos osztálytudatú proletártömegek a kommunista pártban tömörülve irányt adnak fejletlenebb testvéreiknek, cselekvésük és propagandájuk szemléltető oktatásával segítik elő a forradalmi folyamatot, azt, hogy az egész proletariátus úgy gondolkodjék és cselekedjék, ahogy azt osztályhelyzete és osztályérdekei igenis megkövetelik.

De úgy látszik, a történelem folyamatát még a legvilágosabb emberi öntudatnak, még a leghatározottabb, -céltudatosabb és -helyesebb cselekvésnek is csak igen korlátolt mértékbe[n] lehet meggyorsítani. A történelem folyamata a dialektikus ellentétek egymásba való átcsapásának útját járja. A vezérekben való csalódás krízist kell, hogy kiváltson az európai munkásságban. Az a krízis nyilvánul meg a ma észlelhető fáradtságban és csüggedésben. De a krízis nem végződhetik egyelőre azzal, hogy a régi vezetőiből kiábrándult munkásság rögtön megtalálja hivatott vezéreit, a Kommunista Internacionálét. Előbb túl kell esnie a pártszakadás, [a] vezetés nélküli akciók veszélyes szakaszán. Ahogy csak saját kárán ábrándulhatott ki régi vezéreiből (és ma még ez a folyamat sincs egészen befejezve), úgy csak saját kárán jöhet rá a másik vezetés szükségességeinek belátására. Ez a második krízis pedig az olasz sztrájkkal csak megkezdődött. A moszkvai Internacionálé feltételei lényegesen gyorsítják ezt a folyamatot. [Hogy a] függetlenek nagy tömege[i] a közbeeső állomás nélkül a kommunista pártba sietnek, jele annak, hogy a krízis megoldása közel van, és nem elérhetetlen távolban. Míg tehát sok helyen csakugyan krízisben kell, hogy lássuk a munkásmozgalmat, a pártszakadások nem a krízis, hanem ellenkezőleg, a krízis végének előjelei.

 

[1] Előre, New York (NY) 1920. november 16. (XVI. évf., 2999. sz.), 4. – A szerk.

[2] A lapban tévesen: lefegyverzése. – A szerk.

[3] A lapban: tapasztalatokban. – A szerk.

[4] Herman Gorter (1864–1927) holland költő és szocialista politikus. 1897-ben csatlakozik a holland Szociáldemokrata Munkáspárthoz, majd a pártszakadás után, 1909-ben a Szociáldemokrata Párthoz, amely 1918-ban fölvette a Hollandia Kommunista Pártja nevet, de amelyből 1919-ben kilépett. 1921-ben egyik alapítója a német Kommunista Munkáspártnak (KAPD). – A szerk.