Előszó Rosa Luxemburg Tömegsztrájkjához^[1]

 

Rosa Luxemburg nemcsak halálával vált a proletárforradalom vértanújává: egész élete nem volt egyéb, mint egy nagy, kálváriás harc a proletariátus forradalmasításáért. Azért, hogy az osztályharc állásának helyes felismerését, melyet a szociáldemokrata opportunisták tudatosan vagy öntudatlanul elhomályosítottak a munkásság előtt, belevigye a proletariátus öntudatába; azért, hogy az így kifejlesztett osztályöntudatból forradalmi cselekvések váljanak. Így Rosa Luxemburg nehéz életének nehéz küzdelmeit elsősorban a munkásmozgalom mai jobboldala és centruma ellen vívta meg. Nem csoda, hogy végül Ebert és Scheidemann zsoldosai gyilkolták meg: őellenük küzdött volt egész életében, a tudomány és az igazság nemes fegyverével; azok rágalommal, ferdítéssel, intrikával és hazugsággal igyekeztek lehetetlenné tenni befolyását a munkásságra. Végül, mikor már semmi sem használt, mikor Luxemburg forradalmi tömegek élén haladt a proletárosztályharc fegyveres megvívására – agyonverték.

Rosa Luxemburg igazi vezére volt a proletariátusnak. Lenin mellett talán az egyetlen méltó utódja Marxnak és Engelsnek. De ahogy a proletárforradalom lényegében különbözik a polgári forradalomtól – nem olyan ragyogó, mint az, de mélyebben járó, nem olyan heves ütemben előretörtető, de a társadalom lényegét alaposabban átalakító –, úgy a proletárforradalom vezére is lényegében különbözik a polgári forradalom vezértípusától. Nem a nagy demagóg, a mindenkit magával ragadó szónok és agitátor, a Dantonok és Kossuth Lajosok fatájából lesz ennek a forradalomnak igazi vezére, hanem az osztályharc tudományának, a forradalmi dialektikának, a marxizmusnak legmélyebb elméjű művelőjéből. Abból, aki a marxizmus segítségével a napi élet minden eseményét helyesen képes elemezni, értékelni és megítélni, és ennek segítségével a munkásságnak a cselekvés helyes útját megmutatni.

Ámde a helyzet megítélésének és a cselekvés ily módon megszabott irányának helyességéből még nem következik, hogy a proletariátus széles tömegei azonnal megértik, és ennek értelmében cselekszenek is. Az opportunisták a napi és egyéni érdekek rövidlátó és félrevezető előtérbe tolásával évtizedeken át megmérgezték a munkásosztály gondolatait és érzéseit. Hozzászoktatták őket ahhoz, hogy ne a munkásosztály egyetemes  osztályérdekének nézőpontjából szemléljék az eseményeket, hanem ki-ki egyéni vagy legfeljebb szűkebb gyári vagy szakmai érdekeltségét vegye elsősorban figyelembe. Ennek segítségével sikerült nekik a proletariátus öntudatát elhomályosítani, forradalmi készségét félrevezetni: a munkásságot kispolgári, opportunista irányba terelni és nevelni.

Ez ellen a kispolgári opportunizmus ellen vívta Rosa Luxemburg élete nehéz harcát. Mint agitátor és mint szervező, mint napi újságíró és mint teoretikus, népgyűléseken, lapokban, kongresszusokon, különböző fegyverekkel, de mindig egyforma erővel harcolt a marxizmus igazi értelmének védelméért: a proletariátus forradalmasításáért. Ez a küzdelem tette naggyá, a proletariátus igazi vértanújává Rosa Luxemburgot és küzdőtársait. Rosa Luxemburgot magát azonban a nagyok legnagyobbikává tette az a tény, hogy nemcsak helyes ösztönnel érezte meg az opportunizmusban rejlő veszedelmeket, hanem mély marxista tudással elemezte a jelen minden eseményét, látnoki hittel látta meg elsőnek a történelem lényegét és mindazt, ami ennek megismeréséből a proletariátus cselekvései számára következik. Ha ma végigtekintünk Rosa Luxemburg élete munkáján, meg kell állapítanunk: minden kérdésben ő látta meg – Nyugat-Európában – elsőnek a történelmi helyzet való mivoltát; ő látta meg először helyesen az imperializmust mint a kapitalizmus utolsó szakaszát és szükségszerű következményeit: a világháborút  és a világforradalmat; ő ismerte fel először az imperializmus veszedelmével szemben való egyetlen lehetséges és hatályos fegyvert: a forradalmi tömegmozgalmakat.

A burzsoázia és a proletariátus végső osztályharcának eljötte, ennek az osztályharcnak mikéntje, körülményei, lehetőségei és fegyverei: ez Rosa Luxemburg élete munkájának tartalma. Amikor az európai munkásmozgalom – és legkivált a német – már oly mélyre süllyedt az opportunizmusban, hogy az nemcsak a cselekedetek leplezett elszabotálásában, hanem nyíltan, elméletileg is megnyilvánulhatott, Rosa Luxemburg volt az első, aki a megalkuvás elméletével a proletariátus forradalmának elméletét szegezte szembe. Igaz, Bernsteinnel, a reformizmus elméletének megalkotójával akkor Kautsky is felvette az elméleti harcot. De a kétfajta küzdelmet ég és föld választotta el egymástól. Kautsky ti. rámutatott ugyan Bernstein számos ténybeli és elméleti tévedésére, de öntudatlan gondossággal óvakodott attól, hogy a kérdés velejét érintse. Lényegében mégis „taktikai eltérésnek” minősítette Bernstein elméletét, melyet a párton belül kell és lehet elintézni. Rosa Luxemburg éles és kíméletlen logikával mutatta ki, hogy itt választani kell. Választani kell aközött, hogy szocialista marad-e az ember, vagy sem.  Aki, mint Bernstein, azt tanítja, hogy a kapitalizmusban szakadatlanul nő az alkalmazkodási képesség a társadalom fejlődéséhez; hogy ezzel kapcsolatban a gazdasági válságok lehetősége és – ha mégis kitörnek – erejük és jelentőségük egyre csökken; aki szerint a munkásságnak módjában áll a puszta szakszervezeti „küzdelem” segítségével, forradalom nélkül, a termelés megszervezését kezébe kerítenie; aki szerint a társadalom békésen „belenő” a szocializmusba – az megszűnt szocialista  lenni, az elhagyta a forradalmi szocializmus elméleti talaját.

Ezt a küzdelmet Rosa Luxemburg még – látszólag – együtt vívta meg Kautskyékkal; azok legfeljebb vitatkozásának „hangját” bírálták, „túlzásaival” nem azonosították magukat, „lényegében” azonban – azt mondták – egyetértenek vele. És a párt hivatalos álláspontja csakugyan Bernstein és a nyílt opportunizmus elítélését jelentette. De amit Bernsteinék itt elvesztettek, megnyerték a gyakorlatban. Hiába mondta ki a német párt, hogy a forradalmi marxizmus álláspontján áll, gyakorlatban minél jobban közeledett a kapitalizmus végső válsága, annál közelebb jött Bernstein álláspontjához, annál opportunistább lett.

Rosa Luxemburg ezzel az opportunizmussal szemben minden területen felvette a küzdelmet – most már egyedül, kevés megértő, forradalmi elvtárstól támogatva (Liebknecht, Mehring, Radek, Zetkin stb., akik közül azonban nem egy hagyta cserben, pl. Pannekoek, nem értve meg az ő mély álláspontját). És Kautskyék eleinte „semlegesen”, az előkelő „tudományosság” tárgyilagosságával szemlélték Luxemburg törekvéseit – később nyíltan ellene fordultak.

Élete főművének (mely Tőkefelhalmozás címmel 1913-ban jelent meg) tartalma az imperializmusnak mint a kapitalista fejlődés új, végső szakaszának elemzése; visszatérés Marx igazi módszeréhez; kísérlet annak szelleme segítségével megérteni az új idő problémáját, amelyet az opportunisták Marx betűire támaszkodva nem tudtak és nem akartak meglátni. A tőke akkumulációjának kérdése ti. a kapitalizmus fejlődésének életkérdése. Akkumulálni annyi, mint a kapitalista osztály évenként termelt haszna egy részének a segélyével a kapitalista termelést megnagyobbítani. Ez a rész annyi, amennyi marad, ha a kapitalista osztály egyévi egész hasznából levonjuk azt, amit a maga szükségleteire elfogyaszt. A többivel az üzemét nagyobbítja, bővíti. Az akkumuláció tehát a tőkések fogyasztásán túlmenő profit gazdasági értékesítésének kérdése. Annak a kérdése, hogy az ilyen módon megnagyobbodó termelésben előállított árukat ki fogja  megvenni. Minden józan munkás számára azonnal világos a Rosa Luxemburg elmélete: a tőke akkumulációjából szükségszerűen következik a tőkének az a törekvése, hogy a piacot szakadatlanul és korlátlanul ki akarja terjeszteni. Mivel a belső piac felvevőképessége korlátolt, a tőke világméretekben való terjeszkedésre kényszerül (imperializmus). Mivel azonban előbb-utóbb be kell következnie egy olyan állapotnak, amikor az összes gyarmatok és érdekszférák az egyes imperialista-kapitalista érdekcsoportok biztos tulajdonában vannak, létre kell jönnie eme csoportok egymás között való élethalálharcának: a világháborúnak. A háború végső oka abban rejlik, hogy minden egyes imperialista-kapitalista csoport a másik rovására akar kitérni a számára végzetes válság elől; az elől, hogy a növekvő kapitalista termelés számára nincs elég nagy piaca. Mivel pedig a világháború csak kísérlet kitérni e végzetes válság elől, és semmiképpen sem oldja meg magát a válságot, legfeljebb újabb világháborúk csíráit hinti el, a világháború szükségképpen a kapitalizmus végső válsága, és így a világforradalom felé kell hogy vezessen.

Ez ellen a napnál világosabb megállapítás ellen az opportunizmus „tudománya” oly éles és elkeseredett harcot hirdetett, melynek nincs párja a szocialista gondolat történelmében. Otto Bauerral és Hilferdinggel élükön az opportunizmus összes kiválóságai „tudományos” érvekkel, gúnyolódással, statisztikai anyaggal igyekeztek bizonyítani, hogy Rosa Luxemburg nemcsak, hogy téved – hanem problémát lát ott, ahol nincs is probléma. A tőke akkumulációjának kérdése szerintük nem kérdés: a tőke maga teremti meg a maga piacát. Az imperializmus „múló kilengés”, a válságok „átmeneti” jellegűek, a kapitalizmus – gazdasági szempontból – akár örökéletű is lehet. Legalább bizonyos, hogy nem maga ássa meg korlátlan, mindent forradalmasító fejlődésével a maga sírját.

Minden osztályharc-elméletnek a gyakorlat a legigazibb mértéke. Ahogy az opportunisták éveken át nem akarták tudomásul venni az imperializmus létezését és vele a világháború szükségszerű közeledtét, úgy a világháború kitörésekor nem voltak hajlandók ebben a világválság megindultát meglátni és legkevésbé ennek következményeit cselekvésük számára levonni. A háborút csakúgy, mint az imperializmust, epizódnak tekintették, melynek elmúlta után visszatér a „normális” állapot: a szakszervezeti küzdelem, a parlamenti választások, a nemzetközi kongresszusok ideje. Természetes, hogy ilyen körülmények között az opportunisták Internacionáléja összeomlott. Ők ezt is epizódnak tekintették.  „Az Internacionálé a béke eszköze, nem a háborúé” – mondta a fő bölcs, Kautsky.

Rosa Luxemburg elméleti és gyakorlati küzdelme az opportunizmus ellen itt aratta legnehezebb és legragyogóbb diadalát. Bár a háború legnagyobb részét börtönben töltötte, mégis ő volt az, aki Mehringgel, Liebknechttel, Jogichesszel együtt megszervezte a földalatti háborúellenes küzdelmet. Mehringgel együtt megalapították az Internationale című folyóiratot; később, a megnagyobbodott csoporttal, illegálisan kiadták a híres Spartakus-leveleket, megteremtették a Spartakus-szövetséget. Ő volt az, aki az első napokban ingadozó Liebknechtet a helyes útra vitte, az ő elméleti tisztánlátásának köszönhető, hogy a háborúellenes küzdelem legnagyobb hősének ingadozása szinte csak napokig tartott. Ő vetette meg az egész küzdelem elméleti alapjait is. A szociáldemokrácia válsága című, gyönyörű röpiratában újból nagyszabású képét adja az imperializmus fejlődésének, a háború világtörténeti jelentőségének, a proletariátus kötelességének saját hivatásával szemben, mely kötelezettséget a szociáldemokrácia nem tudta és nem akarta teljesíteni. És követelte, hogy teremtsék meg a proletariátus küzdelmének a világkapitalizmussal szemben szükséges fegyverét: az új, forradalmi Internacionálét.

Mert Rosa Luxemburg az elmélet mellett sohasem felejtette el a gyakorlatot. Ahogy a legmélyebb és legigazibb elmélet az ő számára csak annyiban volt értékes, amennyiben a proletariátus előtt a cselekvés új útjait mutatta, úgy a kritika is csak eszköz volt neki pozitív harci eszközök feltárására. Rosa Luxemburg a forradalom közeledtét ugyanazzal a látnoki éleslátással figyelte, mint a felvonuló világháború veszedelmét. Az 1905–1907-es orosz forradalom egy időre felriasztotta elméleti tunyaságából az európai szociáldemokráciát. Az orosz forradalom hatása alatt még a centrum, Kautskyék is azt hitték, hogy a forradalmak korszaka eljött, és elemzés tárgyává tették annak ott, először nagy stílusban megnyilvánuló harci eszközét: a tömegsztrájkot.

Ámde mint a nyílt és leplezett opportunizmus minden elmélete, ez is hamis pontokról indult el, hogy hamis eredményekhez, a nem-cselekvéshez fusson. Rosa Luxemburg itt is élesen felismerte a kiindulási pont helytelenségét. Az opportunisták két árnyalata ti. azon vitatkozott: vajon helyes-e, és mikor helyes igénybe venni a tömegsztrájkot mint harci eszközt? Rosa Luxemburg ezzel szemben megállapította, hogy a kérdés helytelenül van feltéve. Mert nem arról van szó, hogy akarjuk-e, és mikor akarjuk a tömegsztrájkot (vagyis végső fokon: a forradalmat), hanem arról, hogy a gazdasági fejlődés következtében szükségszerűen létrejött tömegsztrájk tényével szemben milyen álláspontot foglalunk el, hogyan vezetjük a tömegsztrájkot a proletárforradalom irányába?

Ezzel gyökeresen megváltozik az organizáció kérdésében elfoglalt álláspont. A régi szociáldemokrata felfogás szerint az organizáció előfeltétele a forradalomnak: csak akkor lehet forradalomra gondolni, ha a munkásság annyira meg van szervezve, hogy ezt eredményesen keresztülviheti. Ezzel a felfogással szemben teljesen helytálló Engels kritikája az anarchista tömegsztrájkelméletről, mely szerint vagy a politikai viszonyok nem engedik meg ezt a tökéletes organizációt kifejlődni, akkor a tömegsztrájk lehetetlen, vagy megengedik, és akkor a proletariátus hatalma oly nagy, hogy a tömegsztrájk feleslegessé válik. Rosa Luxemburg mindenekelőtt szakít a tömegsztrájk merev, mechanikus felfogásával, mintha az egy egyszeri, jól előkészített, puccsszerű akció volna a politikai hatalom tudatos megragadására vagy valamely más politikai cél elérésére. Bő történelmi anyaggal kimutatja, hogy a tömegsztrájk folyamat. Nem eszköze a forradalomnak, hanem maga  a forradalom. Nem puszta felhasználása a munkásosztály gazdasági hatalmának bizonyos politikai célok kivívására, hanem a  gazdasági és a politikai harc elválaszthatatlan egysége. Fogalmilag elválaszthatatlanul csap át ilyenkor a bérmozgalom a politikai harcba. Sőt, a forradalmi idők jelenlétét éppen ez az elválaszthatatlan egység jellemzi. Ennek megfelelően a szervezés nem előfeltétele, hanem következménye a tömegsztrájknak, a forradalomnak. A Kommunista Kiáltvány szavainak: hogy a proletariátus a forradalomban szerveződik osztállyá, az orosz forradalom világos bizonyságát adta. Annál is inkább, mivel a proletariátus mint osztály távolról sem azonos azokkal a munkásarisztokrata rétegekkel, melyeknek megszervezését az opportunizmus egyetlen vagy legalábbis legfőbb céljának tekinti. Minden országban – nemcsak a „hátramaradt” Oroszországban – széles rétegei vannak a proletariátusnak, Luxemburg Németországot illetőleg a bányászokat, a textilmunkásokat, a földmunkásokat sorolja fel, akiknek megszervezése csak forradalomban, csak forradalmi úton lehetséges. És ezek a „hátramaradt”, végsőkig kiszipolyozott rétegek a forradalomban, éppen mert ők igazán csak láncaikat veszíthetik el, a forradalomnak legalább olyan megbízható harcosaivá válnak, mint a szakszervezetek régi büszkeségei.

Ezzel pedig új megvilágításba kerül a párt szerepe a forradalomban. Rosa Luxemburg elutasítja azt az álláspontot, mely különböző érvelések, különböző célok mellett közös az opportunistáknál és a puccsistáknál; mely szerint a párt szerepe a forradalom „megcsinálása”. De azáltal, hogy a forradalmi tömegsztrájkot mint a gazdasági fejlődés következtében létrejövő elementáris kitörést írja le, nem tagadja a párt jelentőségét. Sőt, ellenkezőleg. Ő az első – az oroszok kivételével –, aki a párt igazi szerepét a forradalomban: a spontánul létrejött tömegmozgalmak vezetését  és irányítását  felismeri, és helyesen beállítja.

Ezzel a helyes felismeréssel Rosa Luxemburg visszatér az osztályharc tudományának ősforrásához, melyet az opportunista áltudomány hínárja oly sokáig eltakart: Marxhoz. Marx már az ötvenes évek elején élesen megállapítja a proletárforradalom lényegét, szemben a polgári forradalommal. És Rosa Luxemburg, az önálló, zseniális és hű tanítvány, követi őt annak a megállapításában, hogy a proletárforradalom nem végződhetik az államhatalom egyszeri, szerencsés és sikeres megragadásával, hanem hosszú, fájdalmas, visszaesésekben gazdag folyamat. Az opportunista aggodalmaskodással szemben, hogy a proletariátus forradalma túl korán jön_; és nem találja „érett” állapotban a gazdasági viszonyokat és a proletariátust, már a kilencvenes években kimutatja, hogy a forradalom gazdaságilag nem is jöhet túl korán, mert a proletariátus forradalmi erejének puszta ténye^–már következménye a gazdasági viszonyok érettségének. A hatalom megtartásának szempontjából viszont túl korán kell jönnie a forradalomnak. Mert a  forradalmi érettséget csak a forradalmi cselekvéssel, csak a forradalomban magában szerezheti meg a proletariátus.

Rosa Luxemburg, a forradalom fanatikusa, fanatikusan tisztán látó, minden illúziótól mentes forradalmár volt. Amikor 1918 novemberében kinyíltak előtte a börtönajtók, amikor lázongó tömegek kezdtek szerveződni Spartacus zászlaja alá, Rosa Luxemburg egy pillanatra sem becsülte túl a német forradalom akkori fejlettségét. Tudta jól, hogy a német proletariátus széles tömegei még nincsenek igazán forradalmasítva, hogy a politikai (a polgári) forradalom még csak kezd átlendülni a gazdasági (a proletár) forradalomba. Tudta jól, hogy a Noske által kiprovokált januári felkelésnek vereséggel kell végződnie, hogy ez az összecsapás csak az első előőrsharcot jelenti a német forradalom számára. De amikor az osztálytudatos proletárok harcba indultak, Rosa Luxemburg tudta, hogy az igazi vezérnek a tömegek között a helye. Tudatában az akkori harc kilátástalanságának, de éppen olyan biztos tudatában az eljövendő végső győzelemnek, mint igazi hős és vértanú esett el Noske zsoldosainak kezétől.

 

[1] Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk, Verlag Arbeiter-Buchhandlung, Wien 1921, 3–9. o. – Kötetben: in: Lukács György: Történelem és osztálytudat, szerk. Vajda Mihály, Magvető, Budapest 1971, 178. skk. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Vorwort zu Rosa Luxemburg: Massenstreik, in: uő: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 87. skk. o – A szerk.