Forradalom és ellenforradalom Németországban^[1]

 

Fehér-Lengyelország összeomlásával Németország lett az európai forradalom döntő területe.[2] Nemcsak azért, mert a kommunista Oroszországot ő kapcsolja össze és választja el a nyugat-európai kapitalista államoktól. Hanem főképpen ezért, mert ez a földrajzi helyzet kikényszeríti a külpolitikai döntést a két hatalmi csoport között, és – ezzel a legszorosabb összefüggésben – kikényszeríti e döntést, a döntő küzdelmet német burzsoázia és a német proletariátus küzdelmében.

A jelen pillanatban ez a küzdelem még erősen a seregek felvonulásának jegyében áll. Hogy mikor fog kitörni, hogy melyik félnek milyenek a győzelmi kilátásai, ma még nem lehet pontosan előrelátni. Bár a helyzet olyan feszült, hogy akár belül, akár kívül bármely pillanat alkalmat adhat a kirobbanásra, mégis lehet, hogy a jelen válság egy darabig ebben e mai stádiumában fog maradni. Mert a nagy feszültség ellenére mindegyik fél táborában annyira megoszlott a hangulat, az orientáció, megoszlottak a vélemények, hogy a jelen pillanatban egyik sincs abban a helyzetben, hogy egyszerű, mindenki számára érthető és e saját kompetens széles tömegei számára elfogadható harci jelszavakat adhasson ki. A döntő harc szükségszerűsége inkább objektíve, a gazdasági és külpolitikai helyzetben van megadva, inkább az egymással szembenálló osztályok objektív viszonyaiban, mint a küzdő felek gondolkodásában, érzésében és elhatározásában. Azért valószínű, hogy a belső osztályharcnak a döntő küzdelem szakaszába való átlendülését külpolitikai döntések szükségessége fogja kikényszeríteni.

A német proletariátus szétdaraboltsága közismert. A négy proletárpárt egymással való küzdelme nem csökken, sőt napról napra élesedik. Természetesen, hiszen nem lehetséges olyan forradalmi helyzet, me1y az árulókat és ingadozókat komolyan a forradalom mellé állíthatná. Egyelőre a szociáldemokraták és a függetlenek kísérleteket tesznek arra, hogy a munkásság minden forradalmi mozgalmában részt vegyenek – és azt ezzel opportunista mederbe tereljék. Fenn akarják tartani, meg akarják óvni Németország semlegességét az antant és Oroszország között kitörni készülő konfliktusban. De mivel nem képesek belátni, hogy ezt a semlegességet nem lehet megóvni, a mozgalmat (a csapat-, a fegyver- és muníciószállítás bojkottját) mindenáron a legalitás keretei között igyekeznek tartani. Nem látják, hogy ez a háború nem két  „állam” háborúja, hanem fegyveres osztályharc. Nem tudják ennélfogva, hogy két állam, két nemzet harcában egy harmadik lehet  „semleges”; megóvhatja érdekeit a be nem avatkozás segítségével. De ha a nyugati kapitalizmus az orosz munkássággal Németország testén keresztül készül összecsapni, akkor ebben a harcban a német burzsoáziának és proletariátusnak – akár akarja, akár nem – állást kell foglalnia. Ezt a szükségszerűséget egyedül a kommunisták pártja ismeri fel. De ez a felismerés szükségképen élesen szembeállítja a kommunistákat a többi munkáspárttal. Leleplezteti velük azok illúzióit, opportunizmusát, árulását. Növeli a proletariátus szétszakadtságát.

Ezzel ellentétben a német burzsoázia szervezetileg meglehetősen egységes. A spaai egyezményekben foglalt lefegyverzést egyedül a munkásosztály lefegyverzésére használták és használják fel. A fegyveres burzsoázia (nemcsak a fehér gárdák, hanem az „Einwohnerwehrek”[3] és egyéb különalakulások) lefegyverzését eddig a legnagyobb eredménnyel szabotálják. Sőt nemcsak a lefegyverzést sikerült eddig megakadályozniok, hanem még e szervezetek kiépítése felé is jelentékeny lépéseket tesznek. Folyton egységesebb, összefogóbb szervezetekben egyesítik a helyi önkéntes fehér gárdákat (Orgesch),[4] mely szervezetek egysége ma már meghaladja a német birodalom határait, már Ausztria egyes részeit is magába foglalja, és a külföldi ellenforradalmakkal való kapcsolatai révén mind nemzetközibb mérveket ölt. De az ellenforradalomnak nemcsak fizikai felfegyverkezése halad előre, hanem a szellemi is. A legutolsó idők leplezései megmutatták, hogy a német ellenforradalom mily nagyarányú kém-, provokáció- és sajtószervezettel rendelkezik. Ha a magdeburgi spicliközpontot sikerült is leleplezni, csak egyet lepleztek le a sok közül – és kérdés, nem fog-e az a leleplezés ellenére is eredményes működést kifejteni. Kiderült pl. (mit persze minden marxistának adatok nélkül is tudnia kell), hogy a polgári sajtó, szinte kivétel nélkül, ezeknek a spicliszervezeteknek a szolgálatában áll. Kiderült ti., hogy a magdeburgi központ nemcsak kémkedéssel foglalkozott, nemcsak azzal, hogy tapasztalatlan forradalmárokat (különösen a KAPD soraiból)[5] elhamarkodott tettekre igyekezett beugratni, hanem azzal is, hogy tisztán kitalált puccsok tervszerű híresztelésével német és nemzetközi hangulatot teremtsen a német burzsoázia fegyverben tartására. A német polgári sajtó pedig tudva, hogy ezekből a hírekből semmi sem igaz, tudva, hogy milyen forrásból származnak, természetesen kész örömmel belement ebbe e hazuságterjesztésbe.

És mégis: a burzsoázia látszólag oly szilárd egységfrontja nagyon is ingatag alapokon nyugszik, főképen azért, mert a céljai nem egységesek. Nem lehetnek pedig egységesek azért, mert az a nemzetközi ellenforradalom, amelynek szolgálatában állanak, amely viszi őket, lényegében nem egységes. Az angol–francia ellentét a német burzsoáziát is részekre tagolja. Ez az ellentét látszólag kedvező a német burzsoázia részére. Kedvező, mert gyengíti az antant erejét – és ezzel növeli Németország értékét a világ ellenforradalmainak szemében. A német serlegesség a német burzsoázia számára csak átmenet az Oroszország ellen való fegyveres beavatkozás felé. Csak átmenet, hogy minél drágább áron adhassa el ennek a semlegességnek a feladását. Ámde már ezen ponton is meg kell, hogy oszoljék a német burzsoázia. Vannak rétegei, melyek azt remélik, hogy az antant nyilvánvaló gyengeségét a béke teljes revíziójára, a háború előtti világhatalmi pozíció visszaszerzésére lehet felhasználni. Ezek a körök az antanttal való szembefordulás, az Oroszországgal való „megegyezés” hívei. Abban reménykednek, hogy a szociális forradalmat el lehet kerülni, sőt Oroszországot a saját gyarmatukká tudják tenni és az antant tehetetlenségét a régi Németország visszahódítására felhasználni. De az angol–francia ellentét még ennél is mélyebb szakadékot vág a német burzsoáziába. Anglia nyugodtan támogatna egy egységes és erős Németországot. Amióta ennek nincsen hajóhada, és nincsenek gyarmatai, megszűnt számára veszélyes lenni. Sőt, mint Oroszország egyedüli komoly szárazföldi ellenfele, itt Európában megvédheti számára – az ázsiai gyarmatokat. Franciaország ellenben tudja, hogy az egységes Németország a Saarvidék, Elzász elvesztéséért revánsháborút jelent, és ezért Németország feldarabolására törekszik. És ennek a törekvésnek is vannak támogatói, legfőképpen a délnémet és Rajna-vidéki polgárságban, mely a különválásban nagyobb biztosítékát látja a kapitalizmus megmaradásának, mint a forradalmi Oroszországgal határos Észak- és Közép-Németországgal való egyesülésben.

Ezért nem fog a kitűnően és egységesen szervezett német burzsoázia egységesen cselekedni tudni, ha cselekedni kell. Mert nincsenek, nem lehetnek egységes céljai. Amíg a proletariátus ellen egységesen védekezett (és amikor ismét egységesen fog védekezni a proletariátus ellen), fel tudta használni ezt a szervezeti fölényét. Most a konfliktust egy külpolitikai állásfoglalás szükségessége, egy határozott irányban való döntés szükségessége fogja kikényszeríteni. Ez pedig darabokra kell, hogy tépje a burzsoázia kitűnően szervezett egységfrontját.

Ezzel ellentétben a döntés ilyetén formája meg kell, hogy szüntesse a proletariátus szétszakadtságát. Illetőleg meg kell, hogy teremtse a proletariátus forradalmi egységét – bizonyára éppen azáltal, hogy az opportunistákat nyíltan az ellenforradalom mellé állítja. Ez a forradalmi tisztulási folyamat már megindult. A két kommunista párt között, mely hetekkel ezelőtt még oly hevesen küzdött egymás ellen, ma cselekvésben kevésbé élesek a különb ségek. A parlamentarizmus, a szakszervezetek stb. elválasztó kérdései mindinkább háttérbe szorulnak a szükségképpen egységes cselekvés mellett, melyet az orosz forradalom mellett, az antant fegyveres ellenforradalma ellen való cselekvés szükségszerűsége kikényszerít. Ugyanígy hat ez a szükségszerűség a függetlenek forradalmi tömegeire, bár itt – a helyzet természeténél fogva – lassabban érik ez a folyamat. De előre halad ez is – és már a többségi szociáldemokraták tömegeit (nem a vezetőket) is kezdi elérni.

Így készíti elő az orosz forradalom fegyveres győzelme a német forradalmat. Németországot földrajzi helyzete az európai kapitalizmus keleti védőbástyájává teszi. Az pedig – a kapitalizmus felbomlási szakában – szét kell, hogy darabolja a burzsoáziát, egység felé kell, hogy vigye a proletariátust. A német forradalom közeledtének és sikerének záloga e két összefüggő tendencia erősödésében rejlik.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 26. (I. évf., 9. sz.), 7–8. o. – Megjelent még a Munkás (Kassa) 1920. szeptember 7-i számában (XI. évf., 175. sz., 1. o.) – Kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution in Deutschland, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 69. skk. o. – A szerk.

[2] Az 1918-ban megalakult lengyel köztársaság keleti határait a párizsi békekonferencia nem vonta meg. 1919-ben lengyel csapatok a Bugtól keletre jelentős területeket szálltak meg, melyeket Pilsudski marsall részben közvetlenül, részben föderatív formában (Ukrajna, Fehér-Oroszország) kívánt Lengyelországhoz kapcsolni. Elutasítva azt az ajánlatot, melyet Szovjet-oroszország 1920. január 28-án tett a demarkációs vonalat illetően, szövetségre lépett Petljura atamánnal, és 1920. április elején támadást indított Kijev ellen, melyet május 8-án, ellenállásba alig ütközve, el is foglalt. A Vörös Hadsereg májusi és júniusi offenzívája nyomán azonban a lengyel csapatok visszavonulni kényszerültek Ukrajnából, Volhiniából és Galíciából; a lengyel front összeomlott, a Vörös Hadsereg Varsót fenyegette. A nyugati szövetségesek támogatását Pilsudskinak a július 10-én tartott spai tárgyalásokon annak az ígéretnek a fejében sikerült elnyernie, hogy a továbbiakban tartja magát az antant által már 1919. december 8-án javasolt, a Bughoz igazodó demarkációs vonalhoz; ezt a javaslatot Curzon brit külügyminiszter most Szovjet-oroszországnak is megtette. Az augusztus közepén megindult lengyel ellentámadás néhány hét alatt visszavetette a szovjet hadsereget. A háborúban kimerült felek Rigában előzetes békemegállapodást kötöttek, amely Lengyelország számára kedvezőtlenebb határokat jelölt ki, mint amilyeneket az 1920. januári szovjet-orosz javaslat tartalmazott; a határokat az 1921. március 18-án megkötött rigai megállapodás rögzítette. Ezzel Lengyelország jelentős, a lakosságot tekintve ukrán és fehérorosz területekhez jutott, korábbi föderációs terveiről azonban le kellett mondania. – A szerk.

[3] Németországban az I. világháború után létrejött, többnyire jobboldali-nacionalista lakossági védelmi alakulatok, amelyek, némelykor nehéztüzérséggel is fölfegyverkezve, a Reichswehrrel és a szabadcsapatokkal együtt vettek részt a baloldali radikális megmozdulások leverésében. Tiszti karukról és szervezésükről a hadsereg gondoskodott, és bár fölállításuk ellenkezett a békeszerződés szellemével, élvezték a birodalmi védelmi minisztérium és a helyi hatóságok támogatását, és az állam legális hatalmi alakulatainak számítottak. Hosszabb belpolitikai viták után végül is az 1921. május 5-i londoni ultimátum tette lehetetlenné, hogy a német kormány továbbra is támogassa vagy megtűrje őket. – A szerk.

[4] Organisation Escherich, a Bajorországban különösen erős védelmi alakulatok szövetsége, amelynek célja egy független, köztársaság-ellenes katonai erő kiépítése volt. – A szerk.

[5] Németország Kommunista Munkáspártja. – Azok a baloldali-radikális kommunisták alapították meg 1920. április 4–5-én, akiknek a nézeteit Paul Levi korábban, a KPD II. kongresszusán (1919. október 20–24-én) elítéltette a kongresszussal (mire is válaszként az ultraradikális delegáltak elhagyták a kongresszus ülését (illetve akiket a III. kongresszus (1920. február 25–26-án) kizárt a KPD-ből. A megalakulásakor 38.000 tagot számláló kommunista munkáspárt, szemben a KPD-vel, határozottan elvetette a parlamentarizmust és a választási részvételt, elvetette továbbá a centralizált szervezet és a „vezérpárt” gondolatát, és új, kommunista szakszervezetek létrehozását követelte. A KAPD kérelmezte fölvételét a Kominternbe, és „szimpatizáló pártként” fölvételt is nyert (Paul Levi tiltakozása ellenére), az orosz munkásellenzékhez fűződő rokonszenvei miatt azonban 1921 nyarán kilépett a Kominternből. A pártban eleinte olyan, a KAPD-ról hamar leváló irányzatok is jelen voltak, mint a később kizárt Heinrich Laufenberg és Fritz Wolffheim vezette hamburgi nemzeti bolsevisták vagy az Otto Rühle körül szerveződő anarcho-szindikalisták. A pártnak 1921-ben (így a márciusi akció idején is) meglehetősen nagy tömegbefolyása volt, ezt azonban a háborút követő krízis végére, 1923-ra jórészt elvesztette. 1926–27-ben újabb, a KPD-ből kivált csoportok csatlakoztak hozzá (egy ideig Karl Korsch is a KAPD-hoz tartozott), a története során számtalan szakadáson keresztülment párt politikai súlya azonban ezzel nem növekedett. Lapjuk, a Kommunistische Arbeiter-Zeitung 1933-ig megjelent. – A szerk.