Hauptmann útja^[1]

 

Dicsérő és megrovó értelemben, forradalmi és ellenforradalmi oldalról egyaránt gyakorta hangsúlyozzák a különbséget Hauptmann két alkotói korszaka között – élesen elválasztva „forradalmi” ifjúságát későbbi „elpártolásától”, úgynevezett érett korszakától. Nekem az a gyanúm, hogy ez az éles választóvonal Hauptmann fejlődésének egyik korszakát tekintve sem érinti a dolog velejét. Hauptmann sohasem volt forradalmi költő (végképp nem proletárforradalmi értelemben), és költészetének azokat az elemeit, amelyek a kilencvenes években forradalminak hatottak, a későbbiekben is megőrizte.

Ha röviden jellemezni akarjuk Gerhart Hauptmann életszemléletének lényegét, akkor egyfelől azt látjuk, hogy az élet minden döntő kérdése előtt teljesen tanácstalanul és tehetetlenül állt. A műveiben szereplő emberek egymás közti kapcsolata, állásfoglalásaik saját életük problémáiban, viszonyuk a társadalomhoz és a természethez arról árulkodik, hogy tehetetlenül kiszolgáltatottak a külvilág minden hatalmának és önnön szenvedélyeiknek, és ez a kiszolgáltatottság a költészetben a „sorsnak” úgyszólván ellenállás nélkül való alávetettségben összegződik. És szellemi magatartásában maga a költő sem emelkedik e sors fölé. Látókörét csupán az különbözteti meg cselekvő alakjaitól, hogy kezdettől fogva tisztában van e helyzetek kilátástalanságával, míg alakjai ezt csak a vesztett harc után látják be. Mindazonáltal ez sem döntő különbség. A költő éppoly bizonytalanul, tétován és megadóan áll e sorssal szemben, mint alakjai. Ő is képtelen rá, hogy valóban megértse, hogy szellemileg – hát még gyakorlatilag – túllendüljön rajta. Sőt, Hauptmann „bölcsessége”, amely fejlődése folyamán mind érettebbé válik, végső soron nem egyéb, mint teljes rezignáció, az a tudás, hogy az ember nem láthatja át a sors útjait, hogy nincs lehetősége fellázadni saját sorsa ellen. Egyszerűen bele kell törődnünk, hogy az emberek reménytelenül idegenek egymásnak, hogy kiszolgáltatottak önnön esztelen szenvedélyeiknek és a társadalom értelmetlen és kegyetlen intézményeinek. Igaz, hőn vágyakoznak egy igazi, emberhez méltó életre. Igaz, ez a vágyakozásuk gyakran lázadásra készteti őket. De ez a vágyakozás örökre kielégítetlen marad. Nemcsak a külső körülményeket képtelen megváltoztatni, arra is képtelen, hogy világos, tartalmukban meghatározott célokat adjon az embereknek. Hauptmann „bölcsessége” itt is rezignációnak bizonyul: lemondásnak arról, hogy olyan tartalmat adjon az emberi életnek, amely túlmutatna a puszta vágyakozáson. És Hauptmann ráadásul értéknek, érettségnek és bölcsességnek kiáltja ki ezt a belsőleg üres vágyakozást a közönséges, sorsukkal küszködő emberek tehetetlen vakságához képest. „A harang többet ér, mint a templom, az asztalhoz szólítás, mint a kenyér” – mondja Michael Kramer, akinek alakjai közül Hauptmann a leginkább adta szájába saját nézeteit.

E komor tanítás és e búskomorság szép, megható és sokszor megindítóan emberi visszája az a mély együttérzés, amelyre Hauptmannt tehetetlen kreatúráinak sorsa indítja, és amelyet minden kapcsolatukban érzékelnünk enged. Merő passzivitásból, a tisztánlátásra és a bátor tettre való képtelenségből így lesz a magasrendű költői minőség. Hauptmann igazi együttérzéssel és roppant megjelenítő erővel ábrázolja az emberek elveszettségét és az ebből születő szánakozást, különállásukat és összetartozásuk fel-felderengő tudatát, a lázadást és a bukást. Mert passzivitása már-már a szenvedő ember legapróbb és legrejtettebb lelki megnyilvánulásainak látnokává teszi: szinte páratlan emberábrázolóvá (persze csak a maga korlátozott életkörében). És egyszersmind ennek köszönheti káprázatosan bensőséges nyelvi hajlékonyságát, eredetiségét és kifejezőkészségét: sokoldalú, a szó valódi – nem divatos, szemfényvesztő – értelmében vett nyelvművészetét.

A tehetetlenség ébresztette részvét késztette Hauptmannt úgynevezett forradalmi és szociális drámáinak megírására. Igaz, gyakran megindító módon ábrázolja az elnyomottak fizikai, erkölcsi és lelki nyomorúságát, de a nyomorban, ahogy Marx mondja a kispolgári utópistákról, „csak a nyomort látják, és nem látják meg annak forradalmi, felforgató oldalát, amely a régi társadalmat meg fogja dönteni.”[2] Ezért voltaképpeni forradalmi drámája, a Takácsok sem egyéb, mint ennek a komor, zavaros és tehetetlen vágyakozásnak a kifejezése. Csak témájában és kifejezési eszközeiben, nem pedig szellemében tér el a későbbi, az élet individuális nyomorúságait ábrázoló drámáktól (Henschel fuvaros, Rose Bernd, Patkányok). Nem csak a kortárs proletár felszabadító harcot nem érti meg, ábrázolása még a takácslázadás tényleges tudatossága és érettsége mögött is messze elmaradt. (Vö. Marx, Mehring-féle Nachlass-kiadás, II. 45.)[3] A „naturalista” Hauptmann tehát, ahol csak találkozik vele – a Florian Geyerben még szembeszökőbb ez – annak a kispolgárnak a szellemében stilizálja a forradalmat, aki képtelen egy történelmi folyamat lényegének gondolati megragadására.

Ily módon érintkezése a forradalmi munkásmozgalommal maradt életében és életművében szükségképpen csak epizód. Mégpedig nem azért, mert később eltávolodott ifjúságának „forradalmi” eszményeitől, hanem mert fejlődése folyamán mindinkább lelepleződött igazi valója. Ez pedig társadalmi értelemben nem egyéb, mint a kispolgárság gazdasági és politikai, intellektuális és morális tanácstalansága, mihelyt a fejlett kapitalizmus vagy a proletárforradalom jelenségeivel kerül szembe. Hauptmann egész biztos nem eszmélt rá erre az összefüggésre. Becsülettel küszködik, hogy saját individuális tudatából csiholjon elő valamiféle választ az élet őt gyötrő rejtélyeire, de eközben nem tud felülemelkedni a kispolgárság korlátain. Marx végleges egyértelműséggel írta erről az értelmiségi típusról: „Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtanak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet.”[4]

Ami Gerhart Hauptmannt – emberként és költőként – kiemeli azonos törekvésű kortársai közül, már említett költői képességei mellett, nagy és szép őszintesége. Sohasem leplezi belső bizonytalanságát. Nem csak egyes műveiben találkozhatunk gyakran megkapóan őszinte és igaz vallomásokkal tanácstalanságát és tehetetlen vergődését illetően, egész útjával folyamatos tántorgásával egyik irányzattól, egyik stilisztikai mintától a másikig, minden kertelés nélkül elismeri, hogy csupán megformálni képes a bennünket körülvevő sötétség okozta fájdalmat, de világosságot gyújtani nem tud. Ez az őszinteség művei szépségének forrása. És mert beismeri saját gyengeségét, megérdemelten reprezentálja művészetével azt a réteget, amely a polgári Németország intellektuális életében évtizedek óta meghatározó szerepet játszott, és játszik részben ma is.

 

[1] Über Hauptmanns Entwicklung, Die Rote Fahne, Berlin 1922. június 15. (V. évf., 274. sz.), 3. o. – Kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Schriften III.), szerk. Frank Benseler és Jörg Kammler, Luchterhand, Darmstadt und Neuwied 1977, 144. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, MEM IV., 137. o. – A szerk.

[3] Uő: Kritikai széljegyzetek „Egy porosz” cikkéhez, MEM I., 403–404. o. – A szerk.

[4] Uő: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, MEM VIII., 131–132. o. – A szerk.