Hol állunk?^[1]

 

A külső jelek arra mutatnak, mintha az idei tél, mint a tavalyi, az ellenforradalom erősödésének, a forradalmi erők ellanyhulásának jegyében indulna meg. Az orosz offenzíva kudarcot vallott, a lengyelek folyton előrenyomulnak, Wrangelnek helyi sikerei vannak, a franciák vezette közép-európai ellenforradalmi blokk, úgy látszik, meg fog alakulni! Ezzel szemben a nagy olasz forradalmi hullám, mely a gyárak egy részének a munkások által való elfoglalásában érte el csúcspontját – végső fokon eredménytelenül végződött; az angol bányászsztrájk pedig, az eddigi előjelek szerint, ki sem fog törni, és ha mégsem sikerülnek a vezetők és a kormány tárgyalásai, akkor is mint puszta bérharc fog megindulni, és a szocializálásnak (kispolgári) követelései eleve el fognak ejtődni. Közben – mint a polgári sajtó diadallal, az osztályharcdefétisták félelemtől reszketve állapítják meg – a nagy munkáspártokban (elsősorban a német függetlenek pártjában) gyors tempóban megy előre a felbomlás folyamata. Úgy látszik tehát, mintha új ellenforradalmi hullám előtt állnánk. Mintha a munkásság frontja gyengülne, és az ellenforradalomé erősödne. Mi igaz ebből?

Helyes proletárpolitika csak az osztályviszonyok helyes felismerésén alapulhat. Minden proletárpolitikusnak tehát elemi kötelessége a tények, az erőviszonyok komoly és elfogulatlan mérlegelése, az így nyert megállapítások kíméletlen őszinteséggel való feltárása. Kétségtelen tény most már, és mint ilyen leszögezendő, hogy ez ellenforradalom koncentrált támadása a forradalom centruma, Szovjet-Oroszország ellen csak idő kérdése. Talán a tavaszra, talán még előbb készen lesz a közös támadó front, melynek megindulása bizonyára a legveszélyesebb küzdelmet fogja jelenteni Szovjet-Oroszország számára az összes eddigiek közül. De igaz-e – ennek ez igazságnak kiegészítéseképpen –, hogy a forradalom erői nem egyesülnek, sőt szétszóródnak, hogy a forradalom iránt való lelkesedés nem emelkedik, hanem hanyatlik, és bizonyos fáradtságnak, csüggetegségnek, ingadozásnak ad helyet? Vétenénk az éppen ránk nézve kötelező nyíltsággal szemben, ha tagadnók, hogy ebben van némi igazság. Persze sok jel, amelyet a burzsoázia és a szociálpatriotizmus ez erők felbomlásaként értékel (a pártszakadások különösen) inkább a megerősödésnek jelei, kétségtelen azonban, hogy a munkásság nem egy akciójában, nevezetesen az Oroszországnak nyújtandó segítség dolgában sok helyen egy bizonyos ellanyhulás észlelhető. Ezt azonban nemcsak mint tényt kell leszögeznünk, hanem okaival is foglalkoznunk kell. Annál is inkább, mert ezeknek az okoknak vizsgálata egyenes vonalban odavezet a pártszakadások kérdéséhez, a moszkvai Internacionálé csatlakozási feltételeinek kérdéséhez és az ezek körül megindult vitákhoz, amely viták egyúttal megmutatják az utat, mely az ellanyhulás leküzdése, a harci kedv visszanyerése felé vezet.

Röviden: a pillanatnyi csüggetegség mint a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti bürokrácia taktikájának sikere érthető és értékelhető csak igazán. Az egész elmúlt évben szinte egész Európa munkássága forradalmi lázban égett: tavasszal és nyáron különösen. És azt nemcsak a kapitalizmus válsága és a munkásosztály számára teremtett válságos helyzet okozta. Eleinte ennek az elégületlenségnek forradalmi megnyilvánulása nemcsak a válságos helyzet jelei ellen való küzdelemben (gazdasági követelések) jelentkezett, hanem [a] Szovjet-Oroszország iránt érzett szimpátiában is. A munkásság segíteni akart a proletariátus orosz előcsapatán, meg akarta akadályozni, hogy a kapitalizmus zsoldosai vérbe fojtsák azt a forradalmat, melyről – ha nem is világos öntudattal – érezte, hogy az ő saját ügye, saját forradalmának előretolt előőrse. A „vezetők”, úgy a szakszervezetek, mint a pártok részéről mindent megtettek ennek a mozgalomnak megbuktatására. Nem nyílt ellentállással. Ha ezt megpróbálták volna, a munkásság bizton rövidesen lerántotta volna róluk a leplet, és maga kergette volna el őket oda, ahova valók, a burzsoázia táborába. Ellenkezőleg. Azáltal, hogy „élére állottak” a mozgalomnak. Élére álltak, és egyrészt a célkitűzésnek elvették minden forradalmi élét és erejét: pl. a muníciószállítások tényleges, direkt akciókkal való megakadályozás helyébe „ellenőrzőbizottságokat” alakítottak, melyeknek munkája mellett zavartalanul vagy csekély, alig számba vehető „üzemzavarokkal” küzdve folyhatott tovább Lengyelország ellenforradalmi felfegyverzése,[2] vált lehetségessé a varsói győzelem. De élét vették ugyanilyen módon a harc forradalmi megvívásának, a forradalmi taktikának. Azáltal, hogy minden áron „legális” keretek közé szorítottak minden mozgalmat, azáltal, hogy megakadályozták a kapitalista állammal való összeütközést (olasz mozgalom), azáltal, hogy végtelen és végtelenül aprólékos tárgyalásokkal mindig kitolták a munkásság akcióinak időpontját (angol bányászsztrájk), sikerült elérniük, hogy a munkások egységes harci kedve a döntő pillanatban már lelohadt, hogy az alkudozások „eredményeibe” már hajlandó volt belenyugodni.

Ennek a céltudatos és ügyes kifárasztási stratégiának következtében a munkásság széles rétege – legalább a jelen pillanatban – a kiábrándultság állapotában van. Nem csoda. Egy éve már szinte, hogy Szovjet-Oroszországért „harcolnak” – és a harcnak nincsen semmi komoly eredménye. Évek múltak már el, hogy a „szocializálás” állandóan „napirenden” van ­ és a társadalom fejlődésén nem változik semmi, anyagi helyzetük pedig napról-napra romlik. Mivel pedig a munkásosztály csak a harcban és a harc által tanulhat, mivel a nyugat-európai munkásság ideológiája még nem ismer más küzdelemformát, mint a vezetői által neki előírottakat, elkerülhetetlen, hogy kiábrándultság fogja el. Ez a kiábrándultság még nem jutott el addig a pontig, hogy azt beláttassa a nyugat-európai proletariátussal: nem az ő harca általában kilátástalan a kapitalizmus ellen – hanem azért volt minden eddigi küzdelem eredménytelen, mert nem volt igazán küzdelem. De ahogy a parlamenti küzdelemből való kiábrándulás a tiszta gazdasági akciók illúzióihoz vezetett, melyeknek előreláthatólag még nem egy sikertelen kísérletben kell lelepleződniök, hogy munkásság a tanulságokat levonni képes legyen, úgy a „vezetők” vezette mozgalmak sikertelensége egyelőre részben egyszerű csüggetegségben, részben a vezetők ellen általában táplált bizalmatlanságban nyilvánul meg, abban a tévhitben, mintha a tömegek maguk, úgy ahogy vannak, lennének a forradalom vezetői és hordozói, és így a forradalom kilátástalan, amíg a proletariátus egésze nem áll teljesen és fenntartás nélkül forradalmi alapon.

A moszkvai Kommunista Internacionálé csatlakozási feltételei éppen itt fogják meg a kérdést. Rövidlátók, akik azt hiszik, hogy itt kizárólag szervezeti, organizációs kérdésekről van szó. (Ezt mondták annakidején is, amikor a bolsevik-mensevik pártszakadás megtörtént.) Ez az organizációs kérdés: a forradalom vezetésének kérdése, a forradalom életkérdése. A forradalom életkérdése pedig nemcsak azért, mert a győzelem a kapitalista osztály még kríziseiben is igen fejlett szervezettsége és az ellenforradalmi_. erőknek éppen a krízis következtében való összpontosítása mellett csakis egy ilyen harci szervezetben vívható ki. Hanem főleg azért, mert az elkerülhetetlen vereségek, a forradalmi küzdelem múlhatatlan stagnációs szakaszai csakis így használhatók fel a tapasztalatokból[3] való okulás segítségével a forradalmi erők növelésére ahelyett, hogy demoralizációt vagy elcsüggedést keltenének. A kiváló holland kommunista, Gorter,[4] Leninhez intézett levelében felveti a „vezetés” kérdését, és rámutat arra, hogy az Oroszországban egészen mást jelentett, mint amit Közép- és Nyugat-Európában jelent. Ezt a levelet a német függetlenek opportunista jobbszárnya természetesen nagy lelkesedéssel teszt magáévá. Nagy lelkesedéssel, de még több ferdítéssel és rosszhiszeműséggel. Mert Gorter elvtárs, ha véleményünk szerint hamis okfejtéssel, de mindenképpen forradalmi alapon áll. Ha ő maguknak a tömegeknek forradalmi akcióit helyezi szembe a „vezetőkkel”, ha tagadja a „vezetők” jelentőségét a forradalomban, abban a most fennálló nyugat-európai pártokkal szemben egy – aránylag – haladottabb, forradalmibb álláspontot képvisel. Látja, hogy ezekkel a vezetőkkel végleg és gyökeresen le kell számolni. Csak a leszámolás mikéntjében téved. Az opportunista és áruló vezető rétegekkel a tömegek misztikus egységes cselekvését állítja szembe. A régi szociáldemokrata kuruzslás helyébe egy forradalmi mitológiát tesz ahelyett, hogy a tudományos forradalom orvosságát ajánlaná. A rossz vezetés helyébe nem jó vezetést, hanem vezetésnélküliséget ajánl. Ha azonban német és egyéb függetlenek ezeket a terveket lelkesedéssel karolják fel, nyíltan rosszhiszeműek. Mert ők, ha Moszkvával szemben a tömegek „autonómiájára” hivatkoznak, arra számítanak, hogy a tömegek félrevezetésével saját – opportunista – vezetésüket továbbra is megtarthatják. Az ő „demokráciájuk”, mint annak példányképe, a burzsoá állam demokráciája, nem más, mint a vezetőréteg (a párt- és szakszervezeti bürokrácia) uralmának a tömegek naivitása segítségével való biztosítása: „demokratikusan” alkalmazkodnak a széles tömegek osztályöntudatának magasságához, ideológiájának zavartságához, kispolgári gondolat- és életproblémáktól való megfertőzöttségéhez, avégből, hogy személyes vezető szerepüket megőrizhessék. Míg a moszkvai úgynevezett „diktatúra” azt jelenti, hogy a világos osztályöntudatú proletárrétegek a kommunista pártban tömörítve irányt adnak fejletlenebb testvéreiknek, cselekvésük és propagandájuk szemléltető oktatásával segítik elő a forradalmi folyamatot, azt, hogy az egész proletariátus úgy gondolkodjék és cselekedjék, ahogy azt osztályhelyzete és osztályérdekei igenis megkövetelik.

De úgy látszik, a történelem folyamatát még a legvilágosabb emberi öntudatnak, még a leghatározottabb, -céltudatosabb és -helyesebb cselekvésnek is csak igen korlátolt mértékben lehet meggyorsítani. A történelem folyamata a dialektikus ellentétek egymásba való átcsapásának útját járja. A vezérekben való csalódás krízist kell, hogy kiváltson ez európai munkásságban. Ez a krízis nyilvánul meg a ma észlelhető fáradtságban és csüggedésben. De a krízis nem végződhetik egyelőre azzal, hogy a régi vezetőiből kiábrándult munkásság rögtön megtalálja hivatott vezéreit: a Kommunista Internacionálét. Előbb túl kell esnie a pártszakadás, [a] vezetésnélküli akciók veszélyes szakaszán. Ahogy csak saját kárán ábrándulhatott ki régi vezéreiből (és ma még ez a folyamat nincs egészen befejezve), úgy csak saját kárán jöhet rá a másik vezetés szükségességének belátására. Ez a második krízis pedig az olasz sztrájkkal csak megkezdődött. A moszkvai Internacionálé feltételei lényegesen gyorsítják ezt a folyamatot. Hogy a függetlenek nagy tömegei közbeeső állomás nélkül a kommunista pártba sietnek, jele annak, hogy a krízis megoldása közel van, és nem elérhetetlen távolban. Míg tehát sok helyen csakugyan krízisben kell, hogy lássuk a munkásmozgalmat, a pártszakadások nem a krízis, hanem ellenkezőleg, a krízis végének előjelei.

 

[1] Proletár, Wien 1920. október 24. (I. évf., 16. sz.), 3–4. o. – A cikket Lukács György neve alatt, de megváltoztatott címmel (Céltudatos proletárpolitika) és az első bekezdést elhagyva közölte az Előre (New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit) 1920. november 16-i száma (XVI. évf., 2999. sz., 4. o.) – Kötetben németül: Georg Lukács: Wo stehen wir?, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 122. o. – A szerk.

[2] A lapban tévesen: lefegyverzése. – A szerk.

[3] A lapban: tapasztalatokban. – A szerk.

[4] Hermann Gorter (1864–1927) holland baloldali szocialista, kommunista politikus, költő. 1897-től volt a Holland Szociáldemokrata Munkáspárt tagja, a Die Tribune egyik szerkesztője,1909-ben a Holland Szociáldemokrata Párt megalapítója. Az I. világháború alatt a zimmerwaldi baloldalhoz csatlakozott, a Komintern I. kongresszusán ő képviselte Hollandia Kommunista Pártját. 1921-től, Henriette Roland-Holst és Anton Pannekoek mellett a „holland marxizmus” teoretikusának számított; egyik alapítója volt a német Kommunista Munkáspártnak (KAPD). – A szerk.