Hozzászólás a Kommunista Internacionálé harmadik kongresszusának
1921. július 2-i ülésén^[1]

 

Elvtársak, a Kommunisták Magyarországi Pártjának képviselői, a „kisebbségi frakció”, amely benyújtotta ezt a nyilatkozatot,[2] alapvetően azoknak a téziseknek a talaján áll, melyeket az orosz párt terjesztett elő. Mindazonáltal az a véleménye, hogy ezeknek a téziseknek vannak bizonyos pontjai, amelyek ha nem is támogatnak centrista vagy fél-centrista törekvéseket, mégis alkalmasak rá, hogy ezek az irányzatok ilyenfajta tendenciákat magyarázzanak beléjük. Ezért is teszünk ilyen irányú módosító javaslatokat, és támogatjuk a hasonló javaslatokat. Ez tehát nem azt jelenti, hogy elvetettünk volna minden eddigi módosító indítványt, csupán hogy nem tudtunk minden tekintetben csatlakozni hozzájuk.

Mindenekelőtt a pártnak a forradalomban betöltött szerepét illetően kívánjuk álláspontunkat pontosítani. Itt a taktika leglényegesebb problémájáról van szó, amely alapvetően összefügg a márciusi akcióval. Érthető, hogy ebben a kérdésben minden fejtegetés, pozitív vagy negatív módon, egyetértőleg vagy elutasítólag mind a márciusi akció körül forgott. Csakhogy a márciusi akcióról szólva elvileg, elméletileg és taktikailag is meg kell különböztetnünk két dolgot: 1. a márciusi akció igazi lényegét, amelyből okulnunk kell, és 2. a márciusi akció megvalósításának módját és kezdeményezőinek hivatkozásait. Különös jelenséget kell konstatálnunk. Míg máskor azt láthattuk, hogy puccsista vállalkozások utólag marxista megokolást kaptak, itt egy nagy forradalmi tömegmozgalmat, amely lényeges előrelépést jelentett, állítottak úgy be, mintha valamifajta puccsról lett volna szó. Az elméleti zűrzavar a márciusi akcióról gyártott elméletből fakad. Néhány idézetet kívánok felolvasni egy gyűjteményes kötetből,[3] amely idézetek jól jellemzik azt az egyoldalúan katonás és teljes mértékben puccsista felfogást, amelynek azonban semmi köze sincs magához a márciusi akcióhoz. A kötet egyik passzusa így hangzik: „Ám amikor a proletariátus támadásba lendül, a reakciónak nem marad ideje felfegyverezni és idejében összegyűjteni a szétszórt tömegeket.”

Ha Pogány elvtárs[4] itt azt állítja, hogy a mai munkanélküliség gazdasági szempontból annak felel meg, ahogy a tőkefelhalmozás kora választotta el egymástól termelőket és a termelési eszközöket, akkor ez teljes képtelenség. Az üzemi munkás gazdaságilag éppúgy el van választva a termelési eszközöktől, mint a munkanélküli. Mindennél világosabban kitűnik ennek a puccsista felfogásnak a szelleme az alábbi megfogalmazásból: „A párt jelszava tehát nem lehet semmi egyéb, mint: offenzíva, offenzíva mindenáron, minden eszközzel, ebben a helyzetben, amely a siker reményével kecsegtet.”[5]

Folytatom. Ugyanez a cikk azt állítja, hogy részakcióról volt szó, és ennek a részakciónak a célját a következőkben határozza meg: „Végcélnak [az akció] nem a hatalom megszerzését tűzte ki, hanem csupán a burzsoázia lefegyverzését és a proletariátus felfegyverzését.” Ezzel teljes mértékben ködbe vész a márciusi akcióban rejlő legfontosabb probléma, hisz miről is van szó a márciusi akciót illetően? Mi a német helyzet sajátossága az összes többi országhoz képest? Először is, hogy Németországban olyan kommunista párt létezik, amely más országok pártjainál sokkal erősebb tömegpárt. Éppen ezért erre a pártra komoly kötelezettségek hárulnak. A másik oldalon az ellenforradalmi munkásszervezetek állnak. A tézisek az ellenforradalmi vezetés irányítása alatt álló szakszervezeteket többé-kevésbé egy kalap alá veszik az ellenforradalmi munkáspártokkal, jóllehet ezeknek a munkáspártoknak a szerepe alapvetően más és veszélyesebb, mint az ellenforradalmi szakszervezeteké. Ez a különbség nyilatkozik meg abban is, hogy mi sem egyformán viszonyulunk hozzájuk. Röviden: a szakszervezeteket ki akarjuk szabadítani a szociáldemokraták és centristák kezéből, a jobboldali és centrista pártokat ezzel szemben szét akarjuk rombolni, meg akarjuk semmisíteni. A két eset tehát teljesen más. A különbség lényege a hatásban mutatkozik meg. A szakszervezetek ellenforradalmi hatása a mozgalom depolitizálásának tendenciájában csúcsosodik ki; a szakszervezetek politikailag dezorganizálják, amorffá teszik a munkástömegeket. És bár ezáltal gyakran visszatarthatják a tömegeket a spontán akcióktól, szerepük lényege mégiscsak az, hogy a már kirobbant akciókat tévútra vezessék, elszabotálják. Ezzel szemben az ellenforradalmi munkáspártok nagyon is határozott, politikailag egyértelműen reakciós irányt szabnak híveiknek. Ezáltal meg tudják akadályozni akár a spontán tömegakciók kialakulását is, elejét tudják venni a proletariátus erjedésének, amelyet aztán a kommunista párt a forradalom továbbvitelére használhatna. Németországban már a forradalom előtt végbe ment bizonyos fokú differenciálódás a munkáspártokban. Ez a differenciálódás a forradalom alatt megszilárdult, sokakat aktivizált, és mindenekelőtt a politikailag legérdekeltebbeket aktivizálta, nemcsak forradalmi értelemben, nemcsak a kommunista pártban, hanem az USP-ben és az SPD-ben is. Ez a differenciálódás az utóbbi időben nagy mértékben konszolidálódott, ideológiai és szervezeti formát öltött a pártokban, miközben azoknak a tömegeknek a körében, amelyek csak a szakszervezetekben szerveződtek, illetve ott, ahol a szellemi és taktikai harcok kevésbé voltak mélyek, nem figyelhettünk meg ilyen merev differenciálódást. Ez a különbség mutatkozik meg azokon a területeken, ahol az ellenforradalmi szakszervezetek ellenére nagy erejű spontán akciók tudtak kitörni. És ez az a tény, amely a VKPD-t most sajátos probléma elé állítja.

A propaganda, az akciókra való felhívások itt nem érhetnek célt, mert immár nem egy amorf politikai tömeghez kell fordulni, mert nem csupán azok a szakszervezetek vannak a színen, amelyek depolitizálni akarják a munkásságot, hanem határozott politikai programmal jelentkező ellenforradalmi munkásszervezetek is. Itt VKPD-nek akciókhoz kellett folyamodnia, mert az ideológiailag megmerevedett és politikailag megkötött tömegeket csak iniciatív akciókkal lehet bázisuktól szervezetileg elszakítani. Erre valók a részakciók. Csakhogy aligha tekinthetők részakcióknak azok az akciók, melyeknek célja, mondjuk, a burzsoázia le- és a proletariátus felfegyverzése. Ez a jelszó majd a harc végén lesz időszerű. Azon kell lennünk, hogy a mozgalmak végső soron a proletariátus felfegyverzéséhez vezessenek. De akcióinkat ma nem lehet ezzel a jelszóval kezdeni, mert az ellenforradalmivá lett tömegek nem hallgatnak effajta jelszavakra. A részleges akciókat napi kérdésekhez kell kapcsolnunk; eközben iniciatív, tehát offenzív fellépésre van szükség, hogy mozgást, erjedést vigyünk a munkástömegekbe; nemcsak felvilágosító munkával, hanem akciókkal, a VKPD tetteivel. Ha a mozgás már megindult, ha a tömegek már elszakadtak az ellenforradalmi munkásszervezetektől, akkor majd felléphetünk új, távolabbra mutató jelszavakkal. Nagy hiba volt, hogy az akciót olyan jelszavakkal kezdték, amelyek talán a végén lettek volna időszerűek, és ezért azt sem érték el, amit elérhettek volna. A pártvezetés egy része nem értette meg az akció mögött húzódó problémát, mert azt elméletileg helytelenül közelítette meg. Ilyen értelemben tesszük meg és nyújtjuk be módosító javaslatainkat.[6]

 

[1] Protokoll des III. Kongresses der Kommunistischen Internationale, Moskau, 22. Juni–12. Juli 1921, Verlag der Kommunistischen Internationale, Carl Hoym Nachf. Louis Cahnbley, Hamburg 1921, Bd. 2., 591.–594. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] A KMP „kisebbségi frakciójának” nyilatkozatát az ülésen az ülés elnöke, Wilhelm Koenen olvasta fel (589–590.):

„Koenen elnök: A szó Lukács elvtársé; a magyar delegáció többsége [tudniillik a Kun-frakció képviselői – a szerk.] eljuttatott hozzám egy ehhez a hozzászóláshoz kapcsolódó nyilatkozatot, amely leszögezi, hogy ebben a vitában nem kíván hozzászólót delegálni, és hogy Lukács elvtárs csak a magyar delegáció kisebbsége [a Landler-frakció] nevében beszél. A kisebbség egy nyilatkozatot nyújtott be, amely a következőképp szól:

»A kongresszus tegnapi ülésén az elnökség fölolvasta a magyar delegáció „többségének” nyilatkozatát, melyben az a német változtatási javaslatok álláspontjára helyezkedett. A nyilatkozat bizonyos korrekciókra szorul. A KMP-ben az utóbbi hónapokban ellentétek merültek föl a központi bizottság többsége, illetve Kun Béla és néhány párthíve között. A központi bizottság a kérdést a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága elé terjesztette. A Végrehajtó Bizottság úgy döntött, hogy a kérdésben a kongresszus időtartama alatt döntést hoz. Minthogy a Végrehajtó Bizottság Elnöksége Kun Bélát és követőit önálló frakcióként ismerte el, a magyar delegáció két csoportból áll. Továbbá tanácskozási joggal tagjai lettek a delegációnak Pécs-Baranya küldöttei is. A Kun-csoportnak e döntés idején Moszkvában tartózkodó tagjai számbeli többséget alkottak a KPU küldöttségével szemben. Az utóbbiak azonban nem tiltakoztak a delegáció ilyesfajta összetétele ellen, mert megegyezés született, hogy a két frakció egyenlő szavazattal bír. Ilyen körülmények között nem lehet a magyar delegáció többségéről beszélni. –  A KMP alulírott küldöttei elvi tekintetben az orosz tézisek talaján állnak. A bizottságban azonban annak érdekében kívánnak föllépni, hogy a centristák és fél-centristák ellen irányuló törekvések, a párt forradalmi szerepének a hangsúlyozása, a forradalmi fegyelemnek a hangsúlyozása minden félreértést kizáró módon jussanak kifejezésre. –  A magyar delegáció elnöke: Landler Jenő, Hirossik János, Király Albert, Lukács György«.” – A magyar párt ügyéről a Komintern-kongresszussal párhuzamosan zajló tárgyalásokról lásd a Landler–Lukács–Hirossik-frakció téziseit, az 1921. július 15-én és 18-án a KMP konfliktusának ügyében tartott moszkvai tárgyalások jegyzőkönyvét, a „megegyezési platform”-ot, a KMP KB 1921 július 20-i ülésének jegyzőkönyvét, valamint Landler, Hirossik és Lukács 1921. július 21-i levelét a Komintern különbizottságához.  – A szerk.

[3] Lukács vélhetőleg a Taktik und Organisation der revolutionären Offensive című kiadványt (Leipzig–Berlin 1921) idézi, amelyet a KPD a III. kongresszus után kénytelen volt megtagadni. – A szerk.

[4] Ld. a Bodóné generális című cikk jegyzetét. – A szerk.

[5] A jegyzőkönyv szerint (592. o.) itt közbekiabálás szakította meg a hozzászólást:
„(Pogány: Hamisan idéz!)
(Radek: Ez Lukács cikkében áll az Internationaléban!)” – A szerk.

[6] A jegyzőkönyvben (594. o.): „(Élénk tetszés.)” – A szerk.