Illúziópolitika[1]
„A dolgok logikája beszélni fog. De a munkáspárt becsülete megköveteli, hogy ilyen délibábokat elutasítson magától, még mielőtt azokat a tapasztalat szétfoszlatta volna.”
(Marx levele Schweitzerhez, 1861. február 13.)[2]
A KMP volt ellenzékének és jelenlegi KB-jának illúziópolitikája nem jellemezhető egyszerűen azzal, hogy nem számol a valóságos körülményekkel és lehetőségekkel. A legjobb hiszemű és legtisztességesebb (sőt legtehetségesebb) politikusokkal is megeshetik, hogy egyik-másik esetben helytelenül ítélik meg a szituációt. Itt egészen másról van szó. Arról, hogy ezek az emberek úgy vannak beállítva, hogy nem is ítélhetik meg azt helyesen. Mert gondolkodásuk, helyzetelemzésük nem a valóságos helyzetből, a magyar proletariátus helyzetéből indul ki. Mert célkitűzésük nem az innen adódó célokra, a magyar proletariátus felszabadítására irányul.
Közhely, de a KMP jelenlegi vezetőségének politikája kényszerít rá, hogy ezt a közhelyet bővebben kifejtsük: a KMP működési tere: Magyarország; célja: a magyar proletariátus felszabadulási harcának irányítása; szervezetének és taktikájának megszabója a magyarországi valóságos politikai és gazdasági helyzet. Minden más, tehát úgy az emigráció egésze, mint egyes elvtársaknak a nemzetközi mozgalomban (jogosan vagy jogtalanul) elfoglalt pozíciója csakis mint ezt az egyedüli komoly célt szolgáló eszköz jöhet figyelembe.
Szégyenletes, hogy ilyen közhelyeket egyáltalán meg kell írni, sőt különösen kell hangsúlyozni. De ha szégyenletes is, bizonyos, hogy a KB egész politikájának nem az mutat utat, hogy hogyan áll a helyzet Magyarországon, és hogy mit lehet ott tenni. Hanem az, hogy különböző cselekedetei hogyan hatnak az emigráció tömegeinek hangulatára, és milyen kihatásuk lesz egyes elvtársak nemzetközi pozíciójára.
Tipikus példa az utóbbira a KB első felhívása a baranyai munkásokhoz. (Szerencsére csak a berlini Rote Fahneban jelent meg, és sohasem került a baranyai elvtársak szeme elé.) Ebben szépen, részletesen el van sorolva, hogy milyen „lojális oppozíciót” folytassanak a baranyai kommunisták a polgári köztársasággal szemben:[3] ne támogassák, de ne is döntsék meg, követeljenek gyülekezési és sajtószabadságot, minden szépet és jót – csak éppen hogy egyelőre katonatanácsot nem. Hiába hívta fel a KB kisebbsége – rossz értesültsége ellenére, mert a felhívás Bécsbe érkezte előtt íródott meg[4] – a figyelmet arra, hogy minden jel szerint a baranyai köztársaság nem komoly dolog. Mindegy: a kiáltvány kellett. Hiába bukott meg közben a baranyai köztársaság. Mindegy: a kiáltványnak meg kellett jelennie. Miért? Ha a kiáltvány szerzője bármennyire mellékesen, de csak valamennyire gondolt volna a baranyai proletariátusra, nem jelentette volna meg. Megtette azonban, mert nem Baranyának írta ezt a felhívást – hanem Moszkvának. Olyan sürgősnek érezte, hogy Moszkvában tisztázza magát a März-akciós baloldaliság gyanújával szemben – hogy elvakult stréberségében elfeledte, hogy Moszkvában okos emberek vannak, akik elismerik ugyan a jobboldaliságra való törekvését, de emellett észreveszik azt is, hogy nem létező helyzetben nem létező erőkkel csinál „jobboldali reálpolitikát”. Nem a tény maga, nem is közvetlen következményei a legfontosabbak itt, hanem a benne megnyilvánult politikai irányzat. És a KB kisebbsége súlyos mulasztást követett el, amikor nem leplezte már itt le ezt a politikát, mely nem ott cselekszik, ahol működési tere van, hanem csak érdemszerzésre használja fel az egész munkásmozgalmat. Súlyos mulasztás volt a KB kisebbségétől (benne tőlem is), hogy akkor nem akarta felborítani a helyzetet, hogy beleegyezett a kalandor illúziópolitika eme – viszonylag – ártatlan megnyilvánulásába.
Más. A Proletár november 10-i számában a KB első helyen megjelenő öthasábos felhívása szó szerint ezt írja : „A Kommunisták Magyarországi Pártja a Kommunista Internacionálé irányítása mellett a közeljövőben erős tömegpárttá lesz Magyarországon”.
Aki csak egy kissé higgadt szemmel nézi a magyarországi viszonyokat, és az ott elérhető és elérendő eredményekre építi a politikáját, az tudja jól, hogy ez a hivatalos bejelentése egy nemsokára létező kommunista tömegpártnak mint elképzelés fantasztikus illúzió, mint célkitűzés: lelkiismeretlen kalandorpolitika. Ha mármost azt kérdezzük, hogy ilyen állásfoglalások hogyan lehettek úrrá a KB gondolkodásán, csak erre az eredményre juthatunk: amikor ezeket a sorokat leírták, nem is gondoltak Magyarországra, és eszük ágában sem volt ezt a célkitűzést komolyan megvalósítani. Ellenben komolyan gondoltak arra a néhány elvtársra, aki ma mint nemzetközi nagyság szerepel, és akinek pozícióját kétségkívül erősítené, ha nem mint egy kicsiny, illegális, hanem mint egy hatalmas tömegpárt képviselője szerepelne. Komolyan gondoltak továbbá az emigráció hangulatára, az emigráció ideges türelmetlenségére, mely a „mikor megyünk haza?!”, a „nem történik otthon semmi?!” felkiáltásokban éli ki magát, mely képtelen megérteni az otthoni illegális munka követelményeit, képtelen saját hangulatát és vágyait ezeknek a követelményeknek alárendelni. És ez az emigráció – sok tekintetben – nem az emigráció igazán kommunista része. Vagy legalábbis nem öntudatosan kommunista része. Szociáldemokraták és anarchisták között van benne számos munkás, akiből kitartó nevelőmunka révén lehetne kommunistákat nevelni, de a maga egészében semmi esetre sem olyan réteg, melynek véleménye bármilyen irányban mértékadó lehetne a KMP politikája számára.
A KB azonban ma már rabja azoknak az illúzióknak, melyeket a pártépítő-mozgalom megindításakor frivol és lelkiismeretlen módon nagyra növelt és kihasznált. A pártépítő-mozgalom az emigrációs türelmetlenség hangulataiból kovácsolt jelszavakat, Most, hogy úrrá lett a KMP hivatalos apparátusa felett, nem tehet mást, mint hogy szervezőmunkáját és taktikáját az így nagyra növesztett kívánságok kielégítésére, s nem a magyarországi valóságos munka lehetőségeire és követelményeire állítja be.
Az ilyen módon homokra épített szervezet üres voltának legbiztosabb jele a napról napra jobban lábra kapó lélektelen bürokratizmus. Abban a légkörben, melyet a KB teremtett, lehetetlen a valóságos munkára helyezni a súlypontot. Eredményeket kell felmutatni, mégpedig azonnal, ha el akarja kerülni, hogy az általa nagyra növelt és felcsigázott emigrációs várakozások ellene forduljanak. Azonnal azonban csak – a legjobb esetben – keretorganizációkat lehet teremteni. A KB, mely Moszkvának és az emigrációnak rögtöni és nagy eredményekkel akar szolgálni, még ebben is túlmegy a lejtőn lefelé rohanva a számára elkerülhetetlen szükséges rosszon. Nem keretorganizációkat teremt, amelyeket később (talán!) meg lehetne valóságos tartalommal tölteni, hanem olyan szervezeteket, melyek már keletkezésükben úgy vannak felépítve, hogy soha más, mint Potemkin-falu nem lehet belőlük. Ez nemcsak azért van, mert az illúziókeltés politikája az emigráció érthető türelmetlensége mellett az összes egyéni, mellőzöttségi sérelmek, az összes alacsony szenvedélyek felkorbácsolásával dolgozott, és ezeket az egyéni ambíciókat most ki kell elégítenie, ezeket a frakcióérdemeket meg kell jutalmaznia – ami eleve lehetetlenné teszi, hogy a szervezkedés személyi része tárgyilagos alapokon nyugodjék. Hanem azért sem lehetnek ezekből a szervezetekből soha komoly szervezetek, mert egyrészt nem létező feladatok számára óriási apparátusok jönnek létre (az emigrációs nemzetközi tömegpárt a maga kerületi titkárságaival stb.), másrészt ezt az apparátust úgy állítják be, hogy azzal igazi, Magyarország felé irányuló munkát ne is lehessen végezni. (A tagfelvételek válogatás nélküli, frivol módja, az illegális apparátus szétrombolása stb.) Az ilyen módon üresen futó gépezet csak úgy mutathat fel eredményt, hogy kimutatásokat, jelentéseket, ankétíveket, statisztikákat, újságkivágás-gyűjteményeket stb. gyárt. Ezáltal nemcsak lázas tevékenységnek tünteti fel semmittevő tehetetlenségét, hanem még önmagának folytonos szaporítására is „objektív” okokat szolgáltat, ami – ideiglenesen – felette alkalmas a netalán már most fellépő személyi elégületlenségek levezetésére.
De ezek mellett az okok mellett még egy játszik közre a KB szervezési módjának ilyen üres bürokratizmussá fajulásában. Ez a kölcsönös – és tegyük hozzá: jogos – bizalmatlanság, mellyel ott vezetők és vezetettek egymás iránt viseltetnek. A vezetők egy része jól tudja, hogy politikája homokra van építve. De jól tudja azt is, hogy milyen eszközökkel (félrevezetéssel, teljesíthetetlen illúziók táplálásával, állásokkal stb.) nyerte meg magának az embereket. És azt is tudja, hogy milyen embereket nyert meg. Itt tehát eleve lehetetlen a kommunista bajtársi bizalmon alapuló együttműködés. Itt minden beszélgetéshez tanúk kellenek, hogy a megállapodásokat le ne tagadják. Itt minden rendeletet írásban kell kiadni. Nemcsak azért, hogy egyáltalában végrehajtassék, hanem azért is, hogy – ha, mint gyakran, végrehajthatatlan parancsról van szó – az írás adott esetben bizonyítékul szolgáljon. A bürokratikus szervezet tehát, amennyiben termel valamit, aktákat termel, vád- és viszontvádanyagokat az egyes elvtársaknak egymás ellen (múlhatatlanul) meginduló személyi hajszájában.
Ebben a kölcsönös bizalmatlansággal (ismétlem: minden oldalról jogosult bizalmatlansággal) telített légkörben a KB tekintélye csak vak és szolgai alázatosság kikövetelése árán érhető el legalább külszínre. Annál is inkább, mivel a frakcióérdemek jutalmazása szempontjából alakult KB legtöbb tagjának sem múltjánál, sem elméleti vagy szervezőképességénél fogva nincsen meg az a súlya a mozgalomban, hogy ilyen eszközök nélkül képes lenne tekintélyt tartani. Jellemző például, hogy a KB egy „teoretikus” tagjának a KB fegyelmi védelméhez kellett fordulnia, mert szemináriumába a párt egy elméletileg alaposan felkészült tagja be merészkedett iratkozni. A mesterséges és jogosulatlan tekintélytermelés kétségkívül csak arra alkalmas, hogy a pártbürokráciát még üresebbé, lélektelenebbé tegye: hivatal lesz belőle, főnökökkel és alárendeltekkel, nem kommunista, centralizált, de bajtársi együttdolgozáson alapuló szervezet.
Ez a szervezet természetesen elrúgta magától a KMP eddigi szervezkedésének és – szerény, de reális – munkájának minden hagyományát. Tette ezt ösztönszerű gyűlöletből és megvetésből a szolid munkával szemben. De tette azért is, mert csak ha így, ha szétrombolta, ha semminek jelentette ki azt, amit a KMP eddig létrehozott, csak akkor szerzett alibit arra, hogy miért nem produkál semmit Magyarországon. És mivel a KB nagyon jól tudja, hogy nem is fog soha reális magyarországi munkát produkálni, ezt a romboló munkát úgy állítja be, hogy jó hosszú időre legyen kire kennie azt, hogy miért nem képes semmit sem csinálni. A bürokratikus szervezet, az emigrációs tömegpárt hatalmas központi gépezete, ha megakadályozza is a valóságos munkát, legalább aktákat képes termelni, melyek egy időre igazolják ezt a semmittevést.
De csak egy időre. És mivel a felcsigázott várakozásokat nem lehet sokáig ígéretekkel és vádakkal kielégíteni, látszateredményekre van szükség. És itt van a KB szervezeti elveinek legnagyobb veszedelme: a szervezetnek mint szervezetnek korrupcióra való beállítottsága. Minden illegális munka vezetésében nagy veszedelem az elért eredmények nehéz ellenőrizhetősége. Nem csak rosszhiszeműségből, de vérmes reményekből, saját munkájuk túlértékeléséből kifolyólag még igen derék illegális munkát végző elvtársaktól is gyakran érkeznek a valóságos helyzetet nem fedő jelentések. A központi apparátus feladata nemcsak az igaz magot kihámozni az ilyen jelentésekből, hanem az illegális munkát végző elvtársakat arra nevelni, hogy mindig a legnagyobb józansággal és ne illúziók alapján mérlegeljék tennivalójukat. Ismétlem: még a legkizárólagosabban józan munkára beállított KB-nak is, még a legjobb pártban is küzdenie kell ilyen irányzatok ellen. Ha azonban maga a KB van látszateredményekre beállítva, akkor ezek az irányzatok a központból még támogatást is nyernek, akkor az illegális munkát végző elvtársak tudják, hogy a központ nem a valóság józan mérlegelését, hanem illúzióknak valóságként való feltüntetését várja tőlük. Ha ehhez még hozzávesszük a KB általános szervezeti elvét, a tagok kiválasztásában megnyilvánuló gondosság teljes hiányát, akkor már most előrelátható az az örvény, amely felé a KB-t illúziókon és nem a valóságon alapuló politikája feltartóztathatatlanul sodorja.
Mert a hazugság útján nincs megállás. Ha azt mondtam Moszkvának és az emigrációnak, hogy ilyen-olyan rövid idő alatt ezt meg ezt fogom produkálni, akkor ideig-óráig hivatkozhatok arra, hogy a volt KB tehetetlensége, a kisebbség szabotázsa stb. az oka mindennek. Előbb-utóbb azonban mégis kell valamit felmutatnom. De ha illúziók alapján ítéltem meg a helyzetet, ha szervezetemet eleve úgy állítottam be, hogy az nem képes valóságos munkát végezni – akkor nem marad más hátra, mint a hamis jelentés: az illúzióknak valóság gyanánt való feltüntetése. És az első hazugság megerősítésére újabb hazugságra van szükség, és ez így megy tovább feltartóztathatatlanul a végső összeomlásig.
Ezen az úton nem követheti becsületes kommunista a KB-t. Az emigráció komoly kommunista elemeinek nagy része már rájött az igazságra, és a többi rövidesen szintén rá kell, hogy jöjjön. És bizonyos, hogy a magyarországi munkások nem hagyják magukat felhasználni sem egyes emberek hatalomvágyának, sem emigrációs illúziók kielégítésének eszközéül. És ha a pártépítő szappanbuborék végleg szétpukkadt, akkor minden kommunista munkás be fogja látni a mi igazunkat. Csak azért fog szemrehányással illetni, hogy nem korábban és erélyesebben vettük fel a harcot a kalandor illúziópolitika ellen.[5]
[1] Vörös Újság, Wien, 1921. december 1. (IV. évf., 2. sz), 11–12. o. – Kötetben németül: in: Ladislaus Rudas: Abenteurer- und Liquidatorentum. Die Politik Béla Kuns und die Krise der KPU, Verlag Vörös Újság, Wien 1922, 254–261. o. (Noch einmal Illusionspolitik címmel a könyv 21. fejezeteként). – Ez a cikk Lukács egyetlen olyan írása, amelyikben érinti a magyar pártban kialakult frakcióharcokat, a Landler-, illetve Kun-frakció között kialakult és egyre élesebbé váló konfliktust. Az ellentétek kialakulásának történetéről, illetve a Kominternnek a frakciók összebékítését célzó kísérleteiről lásd a bécsi helyi csoportnak a KB-hoz intézett ultimátumát és annak mellékleteit, valamint az 5. jegyzetben említett dokumentumokat. – A szerk.
[2] „A dolgok logikájáé lesz a szó. De a munkáspárt becsülete követeli az ilyen kába ábrándok visszautasítását, még mielőtt ürességüket szétpukkantja a tapasztalat.” – Marx Johann Baptist von Schweitzerhez Berlinbe, London, 1865. február 13., MEM XXXI., 439. o. – A szerk.
[3] A mindössze néhány napot élt „baranyai köztársaságot” Pécsett kiáltották ki 1921. augusztus 14-én polgári és szociáldemokrata politikusok, köztük Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, megakadályozandó Horthy bevonulását az akkor szerb megszállás alatt álló baranyai és észak-bácskai területekre; antantnyomásra a szerbek augusztus 18-án megkezdték a kivonulást, a magyar fennhatóság helyreálltával a Baranya-Bajai Szerb–Magyar Köztársaság megszűnt. – A szerk.
[4] Tudniillik a KB kisebbségének (a Landler-frakció képviselőinek) Moszkvából való visszaérkezése előtt. – A szerk.
[5] A cikkben szereplő politikai epizódokra részletesebben is kitérnek Lukács, Landler Jenő, Hirossik János és Szántó Béla 1921. februári, illetve novemberi emlékirata, illetve a bécsi helyi csoportnak az 1. jegyzetben hivatkozott, 1921. szeptemberi felirata és annak mellékletei; lásd továbbá a KMP KB 1921 szeptember-októberi üléseinek jegyzőkönyvét, az október 23-i ülés jegyzőkönyvének mellékletét, az október 24-i ülés jegyzőkönyvét, valamint Landler, Hirossik és Lukács 1921 novemberében a KIVB-hez intézett memorandumát. – A szerk.