Jogrend és kilengések^[1]

 

A magyar nemzetgyűlés vitáinak a jogrend kérdése áll a középpontjában. A szociáldemokrata párt elvi deklarációja, a Rassay–Ruppert-féle és legitimista ellenzék egyaránt ezt hangsúlyozza. De ezt hangsúlyozza s kormánypárt is. Az új belügyminiszter, Rakovszky Iván[2] programnyilatkozatainak homlokterébe ezt a kérdést állította. Ily módon nagynak látszik a „megegyezés” a magyarországi fehér terror Rendfrontján: Bethlentől, sőt Horthytól egészen Vanczákig. Annál is inkább, mert, ha ezt a jogrendet egy kicsit közelebbről vizsgáljuk, kiderül, hogy nincs is olyan nagy különbség a között a jogrend között, amelyet Bethlen, és a között, amelyet Vanczák akar.

Mindkettő a normálisan funkcionáló kapitalizmus jogrendje. Mindkettő azt akarja, hogy a termelés és a forgalom a gazdasági erők szabad érvényesülése révén igazodjék: hogy a kormányok lehetőleg tartózkodjanak az illetéktelen beavatkozástól. Csupán a „közérdek” védelmére álljon mindig készen az „állam”, amely természetesen messze felette kell, hogy álljon a pártok és osztályok küzdelmének, amelyekben ily módon mint „pártatlan” békebíró szerepelhetne.

Persze a gyakorlati keresztülvitelben vannak egy és más kisebb eltérések. Pld. a szociáldemokraták a szakszervezeti mozgalom „szabadságát” óhajtják – amit azonban úgy értenek, hogy a vezetőségnek meglegyen a maga privilegizált helyzete, hogy apró eredmények megkapása fejében módjában álljon kézben tartani a tömegeket. És ha azok felzúdulnak, neki legyen módjában és olyan mértékig, ameddig az a vezetőségnek megfelel, az állam erejét igénybe venni. (Kommunisták denunciálása és becsukatása.) Viszont az értelmesebb kapitalisták, akik hajlandók minden demokratikus és politikai egyenlőséget megadni a munkásoknak, „törvényesen” akarják úgy rendezni a dolgokat, hogy teljesen az ő akaratuk érvényesüljön minden gazdasági kérdésben. Bethlennek, sőt Horthynak sincs sok kifogása az ilyen rendezés ellen – csak megint más pontokon keresnek „garanciát”.

Ez a tény, hogy kormány és ellenzék lényegileg ugyanazt akarja, teszi az ellenzéket (Andrássytól Vanczákig) olyan gyengévé. Vanczákéknak lényegileg nincs forróbb vágyuk, mint végre átvenni a német Scheidemannok és a lengyel P. P S. szerepét. Ők akarnak gondoskodni a kapitalista jogrend védelméről. Hogy Horthy és Bethlen tőlük függetlenül (csak részben kérve ki a tanácsukat) internáltat, vet börtönbe munkásokat – ez tulajdonképpen „piszkos konkurencia”. De bármennyire elkeseríti is a vezér urakat – ezen az alapon harcot vívni lehetetlenség. Hogy az összes Rendpártiak (Bethlentől Vanczákig) ellentétei ilyen szűk területre szorultak össze, és hogy ezek a kis eltérések mégis mint – legalább szemre – éles harcok okai szerepelhetnek, az nem véletlen. Itt nyilvánul meg éppen az, hogy Magyarországon két forradalom és ellenforradalom zajlott le, melyek egyrészt egy táborba tömörítették a kapitalista rend összes híveit (Bethlentől Vanczákig), másrészt azonban úgy kiélezték köztük az ellentéteket, hogy aránylag kis differenciák, olyanok, amelyeket más országok pártjai (ahol nem volt proletárforradalom) szinte észre sem vesznek, mint elválasztó különbségek, mint „harcok” okai szerepelhetnek.

Erre a normális állapotra, olyan állapotra, mintha sohase lett volna forradalom, törekszenek az összes pártok. De ennek Magyarországon csak egy lehetséges útja van: az ellenforradalom likvidálása. És itt – az úgynevezett kilengések kérdésében – komolyan kiéleződnek a differenciák. Mert az a lumpenburzsoá-réteg, amely 1919-ben az ellenforradalom vezető rétege volt, mely a valóságban ma is a „jogrend” alapját képezi (Gömbös és társai), csak forradalmi módon, forradalmi eszközökkel volna komolyan likvidálható. Amíg azonban mindenki (Bethlentől Vanczákig, sőt az emigrációs Garamiig és Jásziig) megegyezik abban, hogy a forradalom nagyobb veszedelem, mint a kilengések, addig a harcot csak parlamenti, csak diplomáciai eszközökkel lehet vívni. És itt Rassayék hite, hogy leleplezésekkel, „törvény elé állítással” stb. likvidálni lehet a Prónay–Héjjas–Gömbös-társaságot, nem is sokkal kevésbé naiv hit, mint Bethlené, aki azt hitte, hogy mint választási diktátort „törvényes keretek közé” illesztheti Gömböst és társait. Héjjas Iván utolsó nyílt levele megmutatta, hogy a „kilengések” szerzőinek mi a véleményük erről a legalitásról. És kiderült, hogy igazuk van.

Így a mai parlament pártjait (Bethlentől Vanczákig) alapjában véve az tartja össze, ami felett veszekszenek: az ellenforradalom likvidálásának vágya. És az választja el, amiben egyetértenek: a „kilengések” legális leküzdésére való törekvés. Az ellenforradalom volt vezető rétege létéért küzd most. Igazán elpusztítani csak forradalmi eszközökkel lehetne. Amit azonban a mai pártok (Bethlentől Vanczákig) csinálni akarnak: az fából vaskarika. Bele akarják illeszteni. Gömböséket abba az osztály-együttműködő együttesbe, abba a „konszolidált” jogrendbe, amelyet megcsinálni pedig egymás között (még ha Gömböséktől eltekintünk is) sem képesek.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. július 21. (XIII. évf., 145. sz.), 1. o. – Megjelent még: Új Előre (New York–Cleveland–Chicago) 1922. augusztus 10-i számában (XVIII. évf., 3618. sz.), 6. o. – A szerk.

[2] Rakovszky Iván (1885–1960) politikus, miniszter. 1910-től 1918-ig munkapárti, 1920-tól 1935-ig egységes párti országgyűlési (illetve nemzetgyűlési) képviselő, 1922. június 16. és október  15. között a Bethlen-kormány belügyminisztere. 1941. április 28-tól felsőházi tag, 1944. augusztus 29-től október 16-ig a Lakatos-kormány közoktatásügyi minisztere. – A szerk.