Kassel és Halle[1]

 

Az SPD és az USPD pártkongresszusa sok mindenben számot tarthat a német és a nemzetközi munkásmozgalom megkülönböztetett érdeklődésére. Ez azonban sokkal inkább a kongresszusok puszta tényéből, a tisztázódási folyamat – átmeneti – lezárásából, az utak elválásából adódik, semmint abból, amit elvi vagy taktikai kérdések elméleti megindokolásában nyújtottak. Ez utóbbi tekintetben a kongresszusok hozama és termése éppenséggel meglepően csekély. Sőt, akármilyen különösen hangzik is: az SPD kongresszusát előkészítő tárgyalások és maga a kongresszus ebből a szempontból jóval érdekesebb, mint az USPD kongresszusa. Itt ugyanis mindössze annyi történt, hogy világosan és nyíltan kimondták a valóságban már megtörtént szakítást; ezért a kongresszuson elhangzott beszédek – az orosz elvtársakéi is –  csupán némiképp kicsinosítva összefoglalták azokat a vitákat, amelyek régóta folytak a centrum, illetve a munkásság forradalmi szárnyának kapcsolatairól. A dolog lényegéből következik, hogy ebben a kérdésben nem sok újat tudtak mondani. A rendkívül figyelemreméltó személyi leleplezések (például Koenen elvtársé[2] az USPD 2. kongresszusának magatartásáról) csupán megerősítették azt a benyomást, melyet a jobbszárny vezetőiről minden elfogulatlan és marxista szellemű megfigyelő nyilván amúgy is szerzett. A kongresszus lényegi hozadéka maga a szakadás volt. Az ebből fakadó új problémák: egyrészt minden valóban és tudatosan forradalmi. elem (tehát a balszárny, a KPD és a KAPD kommunista része) összefogása, másrészt a jobbszárny jövendő sorsa, új centrumpárttá alakulása, jobbratolódása, híveinek csatlakozása részint az SPD nyílt ellenforradalmához, részint a kommunizmus táborához – mindezek a következő szakasz problémái, nem tartoznak a kongresszusra. Ma legfeljebb azokat az általános fejlődési irányokat láthatjuk, melyeket ezek a tendenciák követni látszanak. Ellenben minden jel arra mutat, hogy az SPD az ellenforradalmi konszolidáció útján jár, hogy elméletileg és szervezetileg végérvényesen „rendpártként” konstituálódik, hogy hajlandó levonni minden következtetést, amely eddigi magatartásából adódik.

 
I.
De a kongresszust megelőző viták ehhez a tendenciához is bővebb és érdekesebb adalékokkal szolgálnak,[3] mint maga a Kongresszus. Éspedig nem csak azért, mert a kongresszus inkább a „gyakorlati feladatokra” összpontosította energiáit, és kevesebb ideje maradt a „tisztán elméleti” kérdésekre, hanem mert a kongresszus résztvevői, minthogy tekintettel kellett lenniük a mögöttük álló munkásokra, szükségét érezték, hogy „tudományos” és „tárgyszerű” fejtegetéseiket feldíszítsék néhány, „forradalmi” múltjukból vett – frázissal. A kongresszuson is a „tudományos objektivitás” hangulata uralkodott, bár inkább a kapitalista állammal, semmint a proletariátussal szemben. Még a szocializáció kérdésében szélsőségesen baloldali Wissel[4] is kijelenthette: „A német tudományos bizottságokban (tehát a szocializációval kapcsolatban) nem pártsablonok szerint zajlanak a dolgok, hanem mindenkinek saját tudományos meggyőződésére kell hallgatnia, máskülönben nem lehet tudományos kutatásról beszélni.” Ám ezt a szemlélődő-tanári magatartást, mely szemináriumi feladatnak tekinti a kapitalizmus egész válságát, és mélyenszántó referátumokat íratna róla, de a gyakorlati megoldást átengedné az ellenforradalomnak, a kongresszuson hellyel-közzel kiszorították az olyan népgyűlési közhelyek, mint pl. a kapitalizmus iránt táplált „halálos gyűlölet”. Ezzel szemben a „Vorwärts”-ben zajló programviták makulátlan tudományosságra törekednek. Ennek a tudománynak az elsődleges célja, hogy kiirtsa a marxizmusból mindazt, ami nem felel meg a „modern kutatás” szellemének, s a marxizmust végképp katedra- és kormányképessé tegye. Ennek értelmében Vorländer[5] filozófiai szakértő úgy véli például, hogy a dialektikát, mely már Bernstein szemében is szálka volt, nyugodtan el lehet hagyni a marxizmusból. Szerinte a marxizmus, melyet Marx és Engels gyermeteg módon Hegel (általuk kiigazított) dialektikájához kapcsolt, bátran kapcsolódhat „más fejlődésfilozófiákhoz, teszem azt Herakleitosz ősi bölcsességéhez vagy Darwinhoz és Spencerhez, netán Kant történelemfilozófiájához is”. Ennek értelmében a tudós urak kiadós idézetekkel bizonyítják, hogy a proletariátus diktatúrájának semmi köze Marxhoz és Engelshez. De mert az mégsem járja, hogy Marx citátumokból ragasztgassák össze a Noske-féle demokrácia alapjait, Cunow professzor úr[6] Lassalle-t hívja segítségül. „Fokozni kell”, mondja a professzor úr, „a tömeg érdekeltségét az államban. A munkások ösztönös ellenszenve az állam iránt, úgymond, Bismarck téves, munkáselnyomó politikájából fakad, és ugyanerre a hamis előfeltevésre épül az a hibás elmélet is, melyet annak idején maga Kautsky is hirdetett, hogy ti. az állam szükségszerűen osztályállam, következésképpen az elnyomás eszköze. Mivel azonban a dilemma adva van: vagy szétrombolni magát az államot, vagy az államon belül dolgozni, tehát vagy anarchizmus, vagy „tudományos marxizmus”, a döntés nyilván mindenki számára világos. (Magától értetődik, hogy Cunow professzor úr mélyen hallgat A gothai program kritikájáról.) Hasonló a helyzet Waentig jogi stb. okfejtéseivel. Mindent egybevetve: a marxizmus „tudományossá” vált. Kinőtte minden éretlenségét, egyoldalúságát, szubjektivitását, azaz mindazt, amit annak idején Bernstein Marx blanquizmusának nevezett. A tíz ív terjedelmű könyvben a forradalom szó összesen tizennégyszer fordul elő – persze mindig elmarasztaló értelemben. Ahogy a kongresszuson Eggerstadt (Kiel) is nyomatékosan hangsúlyozta: a párt végre visszavonhatatlanul leküzdött minden „forradalmi tévelygést”.

Ebben van az egész kongresszus igazi lényege. Az SPD megszűnt munkáspárt lenni, és azon van, hogy elméletileg és szervezetileg minden konzekvenciáját levonja önnön átalakulásának. E tisztázási kísérlet mögött persze hosszú folyamat áll, melynek aligha volt tudatos célja, hogy az SPD elszakadjon a munkásosztálytól. Ellenkezőleg. A mozgalom voltaképpen „munkáspártot” akart csinálni a szociáldemokráciából (a Labour Party értelmében); azaz a pusztán elméleti, távoli „végcélok” hajhászása helyett a munkások „igazi” szükségleteinek kielégítését tűzték ki célul, persze munkásokon, a Labour Partyhoz és az angol szakszervezeti mozgalomhoz hasonlóan, akarva-akaratlanul csak a munkásarisztokrácia tagjait értették, akik a kapitalizmuson belül legalább kispolgári jólétet teremtettek maguknak, következésképpen érdekük fűződött (vagy legalábbis azt hitték) a kapitalizmushoz, akik tehát azt képzelték, hogy nem csak a láncaikat veszíthetik. E réteg érdekeit a munkásság egészére vonatkoztatva vagy demagóg és tudatosan csalárd módon a munkásarisztokrácia kiszolgálójává alacsonyították a proletariátus maradékát, vagy abból a naiv utópizmusból indultak ki, hogy „békés .fejlődés útján” az egész munkásosztály számára elérhetővé válik ennek az arisztokráciának az életszínvonala. A taktika és az ideológia ilyetén átalakítása önmagában is lehetővé tette, hogy tömegestül csatlakozzanak az SPD-hez azok a nem-marxista, mi több, antimarxista értelmiségiek, akik (mondjuk kanti alapokon) elutasították az osztályharcot, de természetjogi vagy etikai megfontolásokból kívánatosnak tartották, hogy a társadalmi rend alkalmazkodjon az igazságosság posztulátumaihoz (Vorländer, Radbruch[7] stb.). A novemberi forradalom és a rákövetkező időszak igen erős és valóban osztályjellegű támaszt nyújtott ennek az ideológiai szaporulatnak. Igaz ugyan, hogy azok a kispolgári rétegek, amelyek az összeomlás pillanatában a szociáldemokráciához menekültek, most javarészt ismét eltávolodtak tőle, és átmentek a legszélsőségesebb reakció táborába. Egy részük azonban, akik egyfelől ideológiailag kevésbé kötődtek a régi Németországhoz, másfelől a dolgok menete mindinkább ráébresztette őket, hogy érdekeik egyetlen igazi képviselője a szociáldemokrácia lehet, hű maradt hozzá, sőt minden valószínűség szerint ők alkotják ma a párt derékhadát, miként azt a szaporulatot is, amelyről a kongresszus oly fölényesen számolt be.

Mindazonáltal vannak még az SPD-ben munkások. Éspedig nem csak annak a munkásarisztokráciának a tagjai, amely a Standard of Life csökkenésének következtében – közvetlen osztályérdekeit tekintve – mindinkább közeledik ahhoz az „új középosztályhoz”, melyből az SPD újdonsült tagjainak többsége verbuválódik, hanem igazi proletárok is. Munkások, főként az idősebb korosztály tagjai, akik a „régi és bevált” vezetőkhöz való személyes ragaszkodásból, a párt iránt táplált szeretetből, mert benne nőttek fel, mert neki, köszönhetik osztálytudatukat és szocialista műveltségüket, híven kitartottak az SPD mellett. Erre vezethető vissza az a különös tény, hogy egyes helyeken bizonyos akciók alkalmával (lőszerbojkott, politikai munkástanácsok) az SPD-munkások készségesebben követik a kommunisták jelszavait, mint az USPD hívei. Ma ezek a munkások az SPD-n belüli helyzet végleges tisztázódásának egyedüli akadályai. Miattuk van szükség néhol még osztályharcos frazeológiára, ami jelentősen hátráltatja vagy legalábbis elodázza egy merőben reformista program kidolgozását, azt, hogy végleg kiiktassák a dialektikát a fejlődésből, a forradalmat a helyzetértékelésből, az osztályérdeket a történelem mozgatórugói közül, az osztályjelleget az állam megítéléséből stb. Miattuk kellett kiválnia az SPD-nek a kormányból. Igazi konszolidációra az SPD csak akkor számíthat, ha már sikerült megszabadulnia múltjának ezektől a maradványaitól is. Azaz ha már csak azok a munkások tartanak ki mellette, akik – osztályérdekeik ellenére – hajlandók feltétel nélkül követni a párt immár nyíltan kispolgárivá lett jelszavait. Minden jel arra mutat, hogy a kongresszus maga is lényegesen hozzájárult e folyamat előmozdításához.

Mert az egyetlen vita, ahol komoly nézetkülönbségek voltak, a Wissel-Schmidt párharc a szocializáció kérdésében nem a továbbra is forradalmi szellemű munkásréteg és a kispolgári ideológusok összecsapása volt, hanem békés és „tudományos” eszmecsere a munkásarisztokrácia és a tisztán kispolgári elemek szószólói között. Mert ha a szocializáció kérdéséből végleg és elvi alapon kizárják az erőszak kérdését, ha a szocializációt már nem az osztályharc egy szakaszának, hanem az „építőmunka” (értsd a kapitalizmus) eszközének tekintik, ha a burzsoá gazdasági anarchia avagy proletár gazdasági szervezettség kérdését a tervgazdaság „tudományos” és „gyakorlati” problémájává változtatták, akkor a két fél lényegében ugyanazon a talajon áll: a kapitalizmus újjáépítésének a talaján. A választott módszer itt már csak „hasznossági kérdés”. Mindenesetre rendkívül jellemző az SPD belső felépítésére, hogy a Wissel-féle tervgazdaságot a kongresszusi többség elutasította mint radikalizmust, mint ami ellentmond a párt reálpolitikájának. A múlt teljes likvidálásához vezető irányzatnak ez a megnyilvánulása talán egyes szónokok (például Nimmerfall-München) kijelentéseinél is egyértelműbb, holott ezek már most az ellen foglaltak állást, hogy az USP szakadását követően esetleg az SPD-be áramló munkásokat minden további nélkül felvegyék a pártba. Ez az álláspont igazán kézenfekvő. Míg balratolódás esetén a munkások a legnagyobb természetességgel csatlakoznak a proletariátus forradalmi pártjához, és csak a vezetők állnak az egység útjában, jobbfelé vándorlás esetén a helyzet pont fordított. A vezetőket örömmel fogadják, a munkások viszont nemkívánatos „krakélerek”, ahogy Nimmerfall mondta. Így lett Bernstein, aki a lipcsei kongresszus után visszatért a pártba, a nap igazi hőse Kasselban. A háború alatti meghasonlottság feledésbe merült. A munkásarisztokrácia, amely a háborúban nyíltan támogatta a német imperializmust, készséggel megbocsájtja a nyugati demokrácia ideológusának „háborús tévelygését”. Mi több, fügefalevélként használja a francia és angol „elvtársak” bosszúszomjas nacionalizmusával szemben. Az Internacionálé, amely Kautsky szerint „a béke és nem a háború eszköze”, Bernstein oltalma alatt erős pártot mondhat magáénak Németországban. Olyan pártot, mely ezt a szabályt nem csak a kül-, hanem a belpolitikára, nemcsak a „népek háborújára”, hanem az osztályharcra is alkalmazza. Az SPD ilyen módon visszavonhatatlanul rendpárt lett. Mint Adolf Braun mondja, „hosszú koalíciós kormányzásra” kell felkészülnie; ennek megfelelően olyan pártnak kell lennie, amely „egyesít minden osztályt az egyetemi tanároktól a tanulatlan munkásokig”. Az Erfurti Program még az ipari munkások programja volt. Az SPD-nek, „túllépve ezeken a kereteken”, az Erfurti Program „doktriner ballasztjától” is meg kell szabadulnia; részkövetelések egész sorát kell felállítania: iskolaprogramot, nőprogramot stb. Ha Eduard Bernstein nem is lett tagja a programbizottságnak, a programot az ő szelleme fogja áthatni. Ő volt Kassel hőse – s ha egykori ellenfele, Kautsky, visszatér az SPD-be (amit nyugodtan megtehetne), az nem volna más, mint nyilvánvaló megerősítése annak, hogy a szavak radikalizmusa kapitulál az őszinte reformizmus előtt. A valóságban ez a kapituláció réges-rég megtörtént.

 
II.
Halle eredménye jóval egyszerűbb és ugyanakkor jóval bonyolultabb is Kasselénál. Egyszerűbb, mert a kongresszus, mint már hangsúlyoztuk, úgyszólván semmi újat nem nyújtott a bomlás balra tartó folyamatát illetően; semmit, ami már többször el nem hangzott volna a megelőző hónapok vitáiban. A kongresszus ebben a kérdésben csupán feltette a pontot az i-re. Ugyanakkor a helyzet bonyolultabb is ennél, mert az USP valóságos problémáinak megoldására csak a kongresszus után kerülhet sor. A kongresszus, ha ez várható volt is, új helyzetet teremt. A jövendő irányvonalat, kivált ami a jobbszárnyat illeti, ma még igen nehéz megjósolni. A centrum csak a viszonylagos nyugalom időszakaiban látszik szilárd pontnak, a mozgalom forgástengelyének. Forradalmi helyzetekben a centrum a jobbról balra vándorló tömegek átjáró háza. Az USP jobboldali vezetőinek ideológiája, úgy ahogy van, csupán fogalmakba öntött kifejeződése annak, hogy a világgazdaság objektív forradalmi helyzete egyelőre fölöttébb tökéletlenül tükröződik a széles munkástömegek fejében. Ez az ideológia és a belőle születő program tehát nem bizonyos társadalmi rétegek meghatározott akaratát fejezi ki (ahogy ezt az SPD-nél láthattuk), hanem csupán a proletariátus egy részét jellemző határozatlanság és zavarodottság ideológiai kifejeződése. A jobbszárny ennélfogva nem adhat világos és egyértelmű programot, sőt világos helyzetértékelésre sem képes. A jobbszárny vezetőit, akárcsak a mögöttük álló munkásokat bizonytalanság és aggodalom tölti el, mert érzik a proletárforradalom elkerülhetetlenségét. De mert egyik sem képes elszánni magát, hogy tevőleg kivegye részét a szükségszerű forradalomból, a munkások bizonytalansága a vezetők elméleti zavarosságában kristályosodik ki. Nekik nincs olyan könnyű dolguk, mint az SPD vezető rétegének, amely, tekintettel a mögötte álló osztályokra, megteheti, hogy még a „forradalom” kifejezését is törli szókészletéből. Zinovjev elvtárs telibe talált, amikor ironikusan megjegyezte, hogy jóllehet a világforradalomról nem mernek beszélni, mégsem tekinthetnek el végképp a német forradalomtól, valamint szorongásos neurózisuktól, hogy valamit tenniük kell ez ügyben. Itt azonban a legkülönösebb ellentmondásokba bonyolódnak. Így pl. Hilferding[8] hangsúlyozta, hogy Németország gazdasági helyzete megérett a szocializációra; ezek után persze órákig arról beszélt, hogy a politikai állapotok mégis lehetetlenné teszik a szocializációt. Dittmann[9] ezzel szemben bizonygatni igyekszik, hogy bár „a kapitalizmus gyorsuló ütemű hanyatlása mind közelebb hozza a szocializmus megvalósításának lehetőségét”, „a háború következményei mégis megnehezítették a szocializmus megvalósítását”. Hasonlóan világos és következetes a jobboldali vezetők elméleti magatartása a reálpolitika, a taktika és az opportunizmus minden kérdésében. Mindenütt, ahol valóban forradalmi cselekvésről van szó (a Moszkva által támasztott szervezeti követelések kivétel nélkül ennek szervezeti biztosítását szolgálják), kitérnek előle, úgymond „alkalmazkodni kívánnak Németország »sajátos« viszonyaihoz”, és eltérni a bolsevikok radikális „doktrinerizmusától”. Ha azonban egy olyan probléma merül fel, amelynek elméleti megítéléséből nem következik szükségképpen valamilyen cselekedet, akkor nyomban szélsőségesen radikálisak lesznek, támadásba lendülnek, és szemükre hányják az oroszoknak a kompromisszumokat és opportunizmusukat. Így például elvetik Moszkva téziseit a gyarmati kérdésről, mondván, hogy a kizsákmányolt keleti népek forradalma nem tiszta proletárforradalom. Hasonlóképpen az agrárkérdésben etc.

Ez az elméleti tanácstalanság az igazi oka annak a rágalom- és hazugsághadjáratnak, melyet a jobbszárny a kongresszuson megengedett magának. Nem elég, hogy harcba küldték Martovot,[10] aki új körítéssel tálalta a Szovjet-Oroszország elleni – Burcevtől a „Reichspostig” unos-untalan ismételgetett – vádakat; fölöttébb jellemző viszont az effajta „polémiára”, amint Martov zokogva teszi szóvá, hogy az Urickij[11] és Lenin elleni merényletek után „szocialistákat” üldöztek, de „elfelejti” megemlíteni, hogy a merényleteket „szocialisták” szervezték és hajtották végre. Hasonlóképpen forgatták ki a keleti helyzet összes tényeit, és olyan szerepet tulajdonítottak Enver pasának Bakuban, amilyet sohasem játszott és nem is játszhatott, és amiről ők maguk is pontosan tudták, hogy nem igaz. De Rosa Luxemburg idézeteket is harcba vetnek. Az egyik, amelyik a centralizációt bírálja, egy 1903-as cikkből való, azaz közvetlenül az után a kongresszus után hangzott el, amely kimondta az orosz szociáldemokrácia szakadását (a dátum eleve fölöslegessé tesz minden polémiát). A második Németország és a proletárforradalom előtti Oroszország különbékéje ellen emel szót – csakhogy a dátumot itt is elhallgatták.

A jobbszárny azonban a demokrácia, az erőszak és a terror kérdésében jutott el az elméleti zavarosság és gyakorlati hazudozás tetőfokára. Miután Crispien[12] megcsillogtatta mélyenszántó okfejtéseit erőszak és terror különbségéről, miután az egész jobbszárny felháborodott az oroszok Martovval szemben alkalmazott „antidemokratikus” bánásmódján, a proletárdemokráciának ugyanezek az élharcosai egyszerűen figyelmen kívül hagyták a pártkongresszus túlnyomó többségének határozatát (pedig jól tudták, hogy mögötte a párttagok még nagyobb többsége áll), és egy végképp ide nem vágó paragrafus puccsszerű alkalmazásával magukat kiáltották ki pártnak, a többséget pedig kizárták a pártból. Épp a jobbszárny emberei azok, akik előszeretettel hasonlítják demagóg módon a kommunisták taktikáját Ludendorffhoz és a poroszsághoz. Itt azonban minden elfogulatlan szemlélőt óhatatlanul inkább az ő magatartásuk emlékezteti arra, ahogy a berlini kommunális választások idején a porosz nemzetgyűlés és a porosz kormány viselkedett a munkástöbbséggel szemben.

Mindhiába. A jobbszárnyat ez a puccs sem mentheti meg. Hiába sietett már napokkal később önálló pártként konstituálódni, hiába adott közzé egy kiáltványt, amely összefoglalta a kongresszus előtt és alatt ismételgetett felemás és zavaros tételeket. A forradalom objektív menete megpecsételi az USP sorsát. Hilferding, aki a kongresszuson tiltakozott a baloldali radikálisok „tisztességtelen versenye” ellen, ma kénytelen megállapítani, hogy pártjának akár egy falat kenyérre, úgy van szüksége határozott tömegakciókra, „hogy leleplezze a munkások előtt az utóbbi hónapok némiképp elbizakodott reformizmusát”. Az új USP-t, akár jobbra, akár balra néz, egyaránt félelem tölti el, ami – már bemutatott – ingatag helyzetében gyökerezik. A forradalom folyamata előbb-utóbb egész Németországot forradalmi és ellenforradalmi táborra osztja. Az SPD máris kispolgári, ellenforradalmi párttá formálódott, és mint ilyen egyre inkább teret nyer. Ugyanakkor a baloldal leszakadásával jelentősen megnőtt a forradalom ereje. Az új USP tanácstalanul toporog a két tábor között. Előbb-utóbb szükségképpen le kell mondania forradalmi munkásairól a bal-, kispolgári érzelmű híveiről a jobboldal javára. Programja tehetetlen és egyre tehetetlenebb kísérlet, hogy feltartóztassa a nem összetartozó elemek különválásának ezt a folyamatát. És hiába lép szövetségre más országok hasonló beállítottságú pártjaival egy Kétésfeledik Internacionáléban, sorsát nem kerülheti el.

Ez a folyamat azonban már kívül esik a kongresszus, kívül esik vizsgálódásaink látókörén. Még inkább így van ez a baloldal feladatait és lehetőségeit illetően. Azzal, hogy feltétel nélkül hitet tett a III. Internacionálé mellett, megteremtette Németországban a valóban és tudatosan forradalmi tömegpárt alapját. A német kommunisták feladata most az, hogy a két forradalmi pártot (és remélhetőleg hamarosan a KAPD kommunista elemeit is) akcióképes forradalmi pártban egyesítsék. Ez a legfontosabb, amit a legközelebbi jövőben a német forradalmi erők megszilárdítása érdekében tenni kell, olyan munka, amely az ellenforradalmi táborban lejátszódó hasonló folyamattal – nem véletlenül – párhuzamosan kell végbemenjen, és úgy is fog végbemenni.

 

[1] Kassel und Halle, Kommunismus, Wien 1920. október 26. (I. évf., 41. sz.), 1466–1473. o. – Kötetben németül: in: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 142. skk. o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.

[2] Wilhelm Koenen (1886–1963) újságíró, szociáldemokrata, független szocialista, majd kommunista politikus. 1904 óta volt tagja a német szociáldemokrata pártnak, 1911-től a párt hallei lapjának szerkesztője, 1913-tól a hallei SPD titkára volt. Amikor 1917-ben a hallei szociáldemokrata szervezetek csaknem maradék nélkül a független szocialistákhoz csatlakoztak, Koenen az USPD vezetői közé emelkedett. Az 1918-as forradalom után a halle-merseburgi kerület munkás- és katonatanácsainak megbízottja lett, 1919-ben USPD-képviselőként tagja lett a birodalmi gyűlésnak. 1919 augusztusában beválasztották az USPD elnökségébe; a párt baloldalának képviselőjeként részt vett a Komintern II. kongresszusán, és pártjának a Kominternhez való csatlakozás feltételeinek elfogadását javasolta. Az USPD kettéválása után beválasztották a baloldali USPD vezetőségébe; egyik legfontosabb organizátora volt az USPD-balszárny és a KPD egyesülésének. 1922-ben kooptálták a VKPD központi bizottságába, 1923-ban újból KB-tag lett, a Brandler-féle vezetés széthullása után a „közép-csoport” egyik vezetőjeként tartották számon. 1924-től 1932-ig parlamenti képviselő volt, csak 1929-ben (a „megbékélők” ellen folytatott harc után) választották újból a KPD vezetésébe, azonban hamarosan ismét háttérbe szorult. 1933-ban Csehszlovákián és Franciaországon keresztül Angliába emigrált (ahol 1940-től 1942-ig internálták). A háború után Németország keleti felébe tért vissza, 1946-tól, hallei funkciói mellett, újra a párt vezetésébe tartozott, amíg 1953-ban „az éberség hiánya” miatt el nem marasztalták; élete utolsó éveiben már nem játszott politikai szerepet. – A szerk.

[3] A legfontosabbak megjelentek a Vorwärts kiadónál A szociáldemokrácia programja címmel. Erre a kiadványra még visszatérünk. – A Kommunismus szerkesztőségi jegyzete.

[4] Rudolf Wissel (1869–1962) német szociáldemokrata politikus, műszerész. 1888-tól volt az SDP tagja, a német fémmunkás szövetség funkcionáriusa. 1908–18-ban a szakszervezetek berlini általános bizottságának a tagja volt, 1918-ban parlamenti képviselő. Az USPD-nek a Népbiztosok Tanácsából való kilépése után a Tanácsnak a gazdaságpolitikáért felelős tagja lett, 1919–20-ban a Nemzetgyűlés tagja, 1920-tól 1933-ig parlamenti képviselő volt. 1919 februárjától júniusig a birodalmi gazdasági miniszterrel, von Moellendorff-fal egy tervgazdaság programját dolgozta ki; miután pártja elvetette a programot, lemondott. 1919–23-ig az Általános Német Szakszervezeti Szövetség elnökségének volt a tagja. 1928–30-ban birodalmi munkaügyi miniszter. 1933-ban rövid időre letartóztatták, majd rendőri megfigyelés alá helyezték. 1945 után a szakszervezetek újjászervezésén tevékenykedett. – A szerk.

[5] Karl Vorländer (1860–1928) német neokantiánus filozófus, 1919-től a münsteri egyetem professzora. A marburgi neokantiánus iskola képviselőjeként számos munkát szentelt a kanti filozófia és a marxi társadalomelmélet összekapcsolásának, így például Kant und der Sozialismus (1900), Kant und Marx (1911), Marx, Engels und Lassalle als Philosophen (1920), Kant, Fichte, Hegel und der Sozialismus (1920) című műveit. Szerzője volt két Kant- (1911, 1924) és egy Marx-biográfiának (1928), illetve egy filozófiatörténetnek. – A szerk.

[6] Heinrich Cunow (1862–1936) szociáldemokrata politikus, szociológus, szociálantropológus. 1907-től a Neue Zeit, a német szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának a szerkesztője volt, 1919-től a berlini egyetem államtudományi professzora, 1919-től 1924-ig a Néprajzi Múzeum igazgatója. Fontosabb munkái: Verwandschaftsorganisation der Australneger (1894), Die Technik der Urzeit (1912), Die Marxsche Geschichts- Gesellschafts- und Staatstheorie (1920–21), Allgemeine Wirtschaftsgeschichte (3 k., 1926–29). – A szerk.

[7] Gustav Radbruch (1878–1949) német jogfilozófus és szociáldemokrata politikus. Tanulmányait Münchenben, Lipcsében, Berlinben és Heidelbergben végezte, 1907-ben habilitált, 1914-ben rendkívüli egyetemi tanár lett Königsbergben, 1918-ban a kieli egyetem professzora. Az 1910-es években, heidelbergi tartózkodása idején Lukács személyes kapcsolatban állt vele, levelezésük fennmaradt (a levelek egy részét lásd a Lukács György levelezése 1902–1917 című kötetben, Magvető, Budapest 1981). 1920-tól 1924-ig parlamenti képviselő volt, 1921–22-ben, illetve 1923-ban a Wirth- és Stresemann-kormányban igazságügy-miniszter. 1926-tól 1933-ig a heidelbergi egyetem tanára volt, a Schriften zur Zeit című folyóirat kiadója és a Neue Blätter für den Sozialismus szerkesztőbizottságának a tagja. 1933-ban az első között távolították el a katedrájáról. 1945 után a heidelbergi egyetem dékánja, az SPD tagja volt. – A szerk.

[8] Rudolf Hilferding (1877–1941) német szociáldemokrata politikus, teoretikus, orvos. 1907-ben az SPD pártiskolájára hívták előadónak, ezt azonban a porosz kormány megakadályozta. 1907-től 1916-ig a Vorwärts főszerkesztője volt. 1917-ben csatlakozott az USPD-hez, és 1922-ig annak lapját, a Freiheitet szerkesztette. A KPD-hez való csatlakozás ellenfeleként az SPD-vel való újraegyesítés megvalósításán fáradozott. 1923-ban a Stresemann-kormányban rövid ideig pénzügyminiszter volt. 1924-től a Die Gesellschaft szerkesztője. 1928-ban a szociáldemokrata Müller-kormányban újra vállalta a pénzügyminiszteri posztot, a Birodalmi Bankkal kialakult konfliktusa miatt azonban 1929-ben visszalépett. 1933-ban Svájcba emigrált, együttműködött a Prágában dolgozó SPD-vezetéssel. 1938-ban Franciaországba költözött. 1940-ben német kívánságra letartóztatták, és a párizsi La Santé börtönbe szállították, ahol öngyilkosságot követett el. – A szerk.

[9] Wilhelm Dittmann (1874–1954) német szociáldemokrata politikus, asztalos. Brémában, Frankfurt am Mainban különböző SPD-tisztségeket töltött be, 1912-ben parlamenti képviselőnek választották. 1917-ben alapító tagja volt az USPD-nek. Az 1918-as berlini sztrájkok miatt börtönbüntetésre ítélték. 1918 novemberében–decemberében tagja volt a Népbiztosok Tanácsának, 1920-ban képviselő, a Reichstag alelnöke volt. Részt vett a Komintern II. kongresszusán, illetve az USPD-nek a Kominternhez való csatlakozásáról folytatott tárgyalásokon ellenezte a párt csatlakozását a KPD-hez, illetve a Kominternhez. Az USPD-balszárnynak a KPD-vel való egyesülése után a maradvány USPD elnökeként a független és a többségi szocialista párt újraegyesítésén fáradozott. 1922-től 1933-ig az SPD elnökségének a tagja volt. 1933-tól 1951-ig svájci emigrációban élt. – A szerk.

[10] Julius (vagy L.) Martov (Julij Oszipovics. Cederbaum, 1873–1923) orosz szociáldemokrata politikus. 1900-ban részt vett az Iszkra előkészítésében és kiadásában, a szerkesztőség tagja volt. Az OSZDMP II. kongresszusán az Iszkra szervezetének a küldötte, a kongresszus kisebbségének a vezetője, a továbbiakban a mensevikek központi intézményeinek egyik vezetője és a mensevik kiadványok szerkesztője volt. 1917-ben az internacionalista mensevikiek csoportjának volt a vezetője. 1920-ban Németországba emigrált, a Szocialisticsenszkij Vesztnyik című mensevik folyóiratot adta ki Berlinben. – A szerk.

[11] Mojszej Szolomonovics Urickij (1873–1918) orosz szociáldemokrata (mensevik), majd kommunista politikus. A kijevi egyetemen végzett jogi tanulmányai alatt lépett kapcsolatba az orosz szociáldemokrata párttal; 1897-ben letartóztatták. Visszatérte után bekapcsolódott az Algemeyner Yidisher Arbeter Bund munkájába, 1903-ban csatlakozott a mensevikekhez. Az 1905-ös forradalom idején sikerült ügynököket beépítenie a cári titkosszolgálat apparátusába, amiért újólag száműzték. 1914-ben Franciaországba emigrált, 1917-ben visszatért Oroszországba, és csatlakozott a kerületköziekhez, azokkal együtt fölvették a bolsevik pártba; az OSZD(b)P VII. kongresszusán a KB tagjává választották, 1918-ban kinevezték a Petrográdi Rendkívüli Bizottság elnökévé. Tisztségéről a breszt-litovszki békeszerződés ellenzőjeként lemond, 1918 márciusában Radekkel együtt megjelenteti a Kommunyiszt című újságot, amely a baloldali ellenzék hivatalos orgánuma kívánt lenni. A polgárháború kitörésekor újra elfoglalja posztját; eszer merénylet áldozatául esett. – A szerk.

[12] Artur Crispien (1875–1946) német szociáldemokrata politikus, újságíró. 1906-ban nyugat-poroszországi szociáldemokrata titkár volt, 1912-ben Stuttgartban lapszerkesztő, 1917-től 1922-ig a német Független Szociáldemokrata Párt egyik vezetője volt. Az 1918-as novemberi forradalom után rövid ideig a többségi szociáldemokrata Blosszal a württembergi kormány élére került. 1919-ben a független szocialista párt elnökévé, 1920-ban parlamenti képviselővé választották. A független szocialisták képviseletében 1920-ban részt vett a Komintern II. kongresszusán, illetve a független szocialisták Komintern-fölvételéről folytatott tárgyalásokon, ellenezte a Kominternhez való csatlakozás, illetve a KPD-vel való egyesülés gondolatát. 1922-ben, a független szocialista pártnak a többségi szociáldemokratákkal való újraegyesülését követően a szociáldemokrata párt a központi bizottságának a tagja lett. A fasizmus hatalomra jutása után Svájcba emigrált. – A szerk.