Kassel és Halle^[1]

 

Az üzemi tanácsok országos kongresszusa alig zajlott le, mikor egy időben összegyűltek Kasselben a jobboldali szociáldemokraták (SPD), Halléban a függetlenek (az USPD), és november 2-án a kommunisták is kongresszust tartanak. A forradalom menetét, mely legvilágosabban a proletariátus osztályöntudatának fejlődésében és így pártok szerint való differenciálódásában tükröződik, alig lehet jobban felismerni, mint e kongresszusok segítségével. Mert a vélemények kialakulása a forradalomban egyben oka és következménye a munkásosztály helyzetének és belőle folyó cselekvésének. A körülmények szabályozzák és befolyásolják azt, hogy mit gondol és érez a proletariátus. Viszont ezek a gondolatok és érzések (illetve a belőlük folyó cselekvés) lényegesen visszahatnak az őket megindító körülményekre. Nem egészen felesleges tehát a kongresszusok mellett egy pillantást vetni azokra a német viszonyokra, amelyek között a kongresszusok lefolynak.

Úgy a forradalmi, mint az ellenforradalmi erők konszolidálás felé haladnak. Mind a két oldalon erősen halad az erők egységesítésének folyamata, bár az egyik részen sincs befejezve. Legvilágosabban látható ez az USP szakadásán, mely a német munkások százezreit fogja beállítani e forradalom tudatos harcosainak sorába. Persze a szakadás ténye csak egy mozzanat ebben a fejlődésben. Azok a munkástömegek, melyek ma még a jobboldali vezetők, a Hilferdingek és Crispienek szavára hallgatnak, egyáltalán nem mentesek[2] a moszkvai „infekciótól”. A szakadás csak kezdete lesz egy átszivárgási folyamatnak, mely, mint az előjelek mutatják, nem fog megállani az USP-nél. Számos akcióban az SPD balszárnyán álló munkások szívesen követték a kommunisták által kiadott jelszavakat, nem egyszer gyengébb ellenállás után, mint az USP-hez tartozóknál. Pedig az SPD konszolidációja egyik igen lényeges alkateleme a mai helyzetnek. Az SPD az utolsó időben mindig jobban magához kezd térni a forradalom első idejében szenvedett veszteségeiből. Az utolsó év taglétszámban, szervezetek, lapok stb. számában lényegesen növelte az SPD erejét. És ez nem véletlen. Széles kispolgári rétegek (alkalmazottak stb.), akiket súlyosan érint a német gazdasági élet jelenlegi válsága, anélkül, hogy azért a kapitalizmus megszűntét óhajtanák, akiknél azonban a gazdasági érdek előtte jár a régi időhöz, a császársághoz fűződő ideológiai kapcsoknak, mindinkább az SPD-n belül kezdenek szervezkedni. Az osztályharc feladása, a polgári demokrácia védelme, a reformok behelyettesítése a forradalom helyébe, szóval minden, ami a háború előtt és alatt a német szociáldemokrácián belül csak mint a munkásarisztokrácia elkispolgáriasodása jelentkezett, most komoly valósággá lett: az SPD lesz rövidesen a német kispolgárság pártja. Ha a munkássághoz való kapcsolatát végleg elveszíti, befejeződik ez a konszolidációs folyamat.

Cselekvéseiben ez máris így nyilvánul meg. Hogy propagandájából mindig tudatosabban hagy ki mindent, ami az osztályharcra emlékeztet, csak elméleti kifejezője ennek a helyzetnek. A kormányból való kiválás csak jó alkalom arra, hogy ez a konszolidáció befejeződjék. Bár gyakran elhangzanak olyan vélemények is, hogy ideje volna kilépni a „passzivitásból” – újból részt venni a kormányzásban. És erre meg is van a lehetőség abban a pillanatban, amikor egyrészt a munkástömegektől való elválás (a munkásarisztokrácia itt nem számít) oly erős lesz, hogy az ő ellentállásuk[3] és ellenszenvük már nem jön tekintetbe, mint a Kapp-puccs után, másrészt, amikor az SPD olyan mély gyökeret vert már a kispolgárságban, hogy módjában áll a szélső reakciós pártokat a kormányból kiszorítania.

Ezt az új kormánypártiságot volt a kasseli kongresszus hivatva ideológiailag és szervezetileg előkészíteni. Mint egyik vezérszónokuk, Adolf Braun kifejtette, a pártnak „hosszú koalíciós kormányzatra kell előkészülnie”. A végből ő azt ajánlotta, hogy a párt ne is készítsen egységes elméleti program[4] (az erfurti program a párt legtöbb tagjának véleménye szerint nemcsak elavult, hanem túl doktriner is), érje be azzal, hogy egyes kérdések közül leszögezi a maga közvetlen, napi, gyakorlati követelményeit. Egyáltalán az egész kongresszust és az azt megelőző, a pártprogram revíziójáról szóló vitákat legfőképpen egy törekvés jellemzi: megszabadulni a marxizmus elméleti (forradalmi) ballasztjától. A párt összes „tudósai” összeállottak annak bebizonyítására, hogy vagy Marx és Engels állították be helytelenül, „tudománytalanul” a kérdéseket, és így vissza kell térni más álláspontokhoz (pl. Lassalle-hoz az állam kérdésében), vagy azok értették és magyarázták félre Marxot, akik benne „egyoldalúan” forradalmi tanításokat véltek felfedezni (pl. a demokrácia és a diktatúra kérdésében). Ezeknek a törekvéseknek veleje pedig, párhuzamosan azzal, hogy a párt zöme nem áll proletárokból, hanem a munkásarisztokrácia elkispolgáriasodott tagjaiból vagy vérbeli kispolgárokból, abban a megállapításban csúcsosodik ki, hogy a szociáldemokrata párt túl volt azon a kereten, amikor csak egy osztálynak, az ipari proletariátusnak volt a képviselője: a szociáldemokrácia az „egész társadalom közös” érdekeit van hivatva képviselni.

Ez a felfogás húzódott végig a kongresszus összes vitáin. Nem is szólva arról, hogy egyes felszólalók már eleve is tiltakoztak az ellen, hogy az USP szakadása esetén a netalán az SPD-be átkívánkozókat egyszerűen felvegyék a pártba; hogy tehát a forradalomban bármilyen ingadozó módon részt vett munkások immár nem kívánatos elemek a szociáldemokrácia részére. De pl. a szocializálás kérdésében a legtestvéribb egyetértés volt akörül, hogy a szocializálás pusztán gyakorlati, gazdasági kérdés, a „termelés” rendbehozatalának kérdése, és semmi köze sincs az osztályharchoz. A véleményeltérések jobb- és baloldal között (Schmidt–Wissel) csak akörül forogtak, vajon úgy menthető meg a termelés, ha csak itt-ott foldozgatnak rajta egyet-mást, vagy ha megkísérelnek valami tervszerűséget belevinni (Planwirtschaft) – anélkül persze, hogy a tulajdonviszonyban bármi, az áru- és árviszonyban pedig lényegbevágó változás történnék. És nagyon jellemző a kongresszus hangulatára, hogy a túlnyomó többség az első álláspont mellett volt. Ez a vita is persze megmaradt a nyugodt, tárgyilagos vita keretei között. Hiszen Wissel, a másik, a „radikális” álláspont képviselője is büszkén hivatkozott arra, hogy a szocializáló bizottság munkája (melyben a nagytőke stb. képviselői többségben vannak)  nem indulhat pártszempontok szerint, hanem a „tudományos meggyőzés” fegyverének kell benne érvényesülnie.

Ily módon a kongresszus Bernstein jegyében játszódott le. Ha a programbizottságba Bernstein maga csak mint „tanácsadó” került is be, az egésznek lefolyása fényes igazolása volt annak, amit ő annakidején hirdetett. A szociáldemokrata párt eljövendő programja a bernsteinizmus alapján fog állni mint elméleti kifejezése annak, hogy a párt átalakul a kispolgárság pártjává, „rendpárt” lesz, és tudatosan lelép az osztályharc álláspontjáról.

Ezzel az ellenforradalmi konszolidációval párhuzamosan Halléban döntő erővel haladt előre a forradalmi munkásosztálynak egy táborba való tömörülése. A jobboldali bürokrácia minden erőfeszítése ellenére a választások nagy többséget juttattak a III. Internacionálé hívei számára. Maga a kongresszus, az ott elhangzott viták anyaga kevés újat hozott. Hiszen a szakadás ténye volt igazán fontos a munkásmozgalom számára, és az már a kongresszus előtt befejezett tény volt. A kongresszus maga csak formális befejezést jelentett egy rég megindult folyamat számára. A baloldalnak elméleti érvei a szakadás mellett szükségképen nem hozhattak lényegesen új vitaanyagot. A moszkvai 21 pont, az exekutív-komité hosszú levele az USP munkásokhoz oly végleges pontossággal foglalta már össze ezeket a kérdéseket, hogy még Zinovjev elvtárs gyönyörű és gyújtó beszéde sem hozhatott itt új érveket. Csak kíméletlen kritikával leplezte le azokat az ingadozásokat és gyengeségeket, melyekben az USP vezetősége a jobboldal forradalomellenessége miatt eddig leledzett, metsző gúnnyal mutatott rá, mennyire hiányzik a világforradalom szó a jobboldali „teoretikusok” szótárából és gondolataiból – cselekvései[k]ről nem is szólva. És a baloldal vezető emberei (pl. Koenen elvtárs) kíméletlen önkritikával leplezték le azoknak a félrendszabályoknak eredetét, melyek az USP politikáját eddig jellemezték.

A szakadás, ismételjük, elhatározott tény volt már a kongresszus előtt. A forradalom fontos szervezeti munkája a baloldal és a KPD (és mint Zinovjev elvtárs helyesen kiemelte, a KAPD kommunista résznek) szervezeti egyesülése a közeljövő feladata lesz. Hogy az milyen tempóban fog megvalósulni, ma még nem bizonyos. Reméljük, hogy minél gyorsabban és gyökeresebben. Mert ebben az esetben lehetséges, az orosz bolseviki párt mellett, az első kommunista tömegpárt, mely a munkások százezreit, sőt millióit egyesíti szervezett forradalmi cselekvésre. Ha ez bekövetkezett, abban a forradalom objektív gazdasági feltételei mellett (melyek már rég itt vannak) életbe lépnek a szubjektív, ideológiai előfeltételei is: a forradalmi proletariátus képes is lesz végrehajtani. a forradalmat.

Ennek az egyesülésnek volt az USP fennállása egyik akadálya: ennek ma egyedüli akadálya, hogy a külön párttá alakult jobbszárny mögött még nagyszámú, még nem egészen tiszta osztályöntudatú munkás áll. A defetisták rágalmazásával szemben, hogy ti. Moszkva megbontja a proletariátus egységét, éppen az ellenkező az igaz: egyedül Moszkva képes megteremteni a proletariátus igazi, cselekvőképes forradalmi egységét; és egyedül a centrum vezetői azok, akik megakadályozzák ezt a folyamatot, akik elveszik az osztályharc élét, elhomályosítják a munkásság öntudatát, félrevezetik ösztönszerű útjából, mely a forradalmi Moszkva felé vezet.

Hiába. Ahogy az USP halálra volt ítélve, mikor megindult a forradalom folyamata, úgy százszorosan halálra van ítélve a magára maradt jobbszárny. Mert az USP semmi egyéb, mint elméleti és szervezeti kifejezése annak, hogy az objektív forradalmi helyzet egyes munkásrétegekben még nem vált világosan tudatossá, hogy ennek következtében nem lehet belőlük forradalmi cselekvést kiváltani. De helyzet forradalmi volta mindig nyomasztóbb lesz. A munkások ezért mindig nagyobb tömegekben és mindig gyorsabban vándorolnak jobbról balra. De míg az SPD a munkások elvándorlása folytán egyre erősödik (mint a reakciós kispolgárság pártja), addig az USP, mely mintegy átjáróházul szolgál a munkásság számára szociáldemokrácia és kommunizmus között, ebben a folyamatban folyton kell, hogy gyengüljön. És talán nincs már messze az a pillanat, amelyben Németország élesen kettéválik a forradalom és ellenforradalom táborára – Hilferding és Crispien pedig hívek nélkül sopánkodnak a középen, mint Kunfi-Rónaiék a „vörös” és a „fehér” bolsevizmus között (hogy az ő szavaikat idézzem), mint barátjuk Martov Lenin és Wrangel–Szavinkov között.

Ennek a tehetetlen ingadozásnak elméleti kifejezése programtalanságuk: a forradalom forradalom nélkül, az erőszak ténye nélkül (amiről Crispien órákon át tartott „mélyenjáró” előadást) stb. Ebből az ingadozásból következik, hogy még kiindulásukat sem képesek pontosan meghatározni, egy helyzetet sem egyértelműen elemezni. Így Hilferding kifejtette, hogy a német gazdasági élet már érett a szocializálás számára – csak a politikai körülmények nem engedik meg azt. Viszont Dittmann arra mutatott rá, hogy a háború következményei politikailag elősegítik ugyan a forradalmat, de a termelés leromlása miatt az gazdaságilag alig megvalósítható. Csak természetes, hogy amit az elmélet nem volt képes nyújtani, azt Szovjet-Oroszországra szórt rágalmakkal pótolták beszédeikben.

A kongresszus befejezése méltó megkoronázása volt e jobboldali vezetők elméleti és gyakorlati kétszínűségének.

Miután végigsírtak egynehány ülést azon, hogy a bolsevikiek mennyire nem tisztelik a demokráciát a proletariátuson belül, abban a pillanatban, amikor kisebbségbe kerültek, felrúgtak minden demokráciát, kizárták a többséget a pártból, és magukat jelentették ki egyedül létező USP-pártnak. A független elmélet a kommunistákat szeretné Ludendorffal[5] és a poroszokkal összehasonlítani. Minden elfogulatlan szemlélőnek ennél a puccsnál a porosz kormány kell, hogy eszébe jusson, amely mikor néhány hete a berlini községi választásokon a berlini munkáspártok többségbe kerültek, hivatalnokokat helyezett (a demokrácia felrúgásával) Berlin élére.

De ez is hiába. Az USP halálra van ítélve. Nem hiába tiltakozott Hilferding a kongresszuson az ellen, hogy a kommunista párt radikalizmusával „piszkos konkurenciát” folytat ellene, a baloldali elemek balravándorlásának a pártszakadás sem fog véget vetni. Ennek a folyamatnak a szakadással csak egyik szakasza fejeződött be. A következő szakasz, a forradalmi tömegpárt intenzív vonzása az egész munkásságra csak most kezdődik. És ugyanakkor, amikor Hilferding nagy szavak mögé rejtett fogvacogással látja előre ennek elkerülhetetlen eljöttét, kénytelen (a jobbszárnyból lett új párt alakuló ülésén) éles szavakkal fordulni a reformisták ellen, akik az utolsó időben nagyon megerősödtek, akik veszélyes konkurenciát jelentenek számukra, akikhez a végleg elkispolgáriasodott munkásrétegek okvetlenül vissza fognak vándorolni az USP-ből, mihelyt a forradalom döntő szakasza itt lesz. Akkor Hilferding és Crispien magányos tanácstalanságban fognak állni a magányossá lett átjáróház udvarán, és „mély” gondolatokkal teli sopánkodással fognak magukban tűnődni, hogy milyen előkelő keretek között folyt volna le (úgy 100-200 év múlva) a német forradalom, ha az ő elméletükhöz[6] igazodott volna. Ám ez a forradalom, a világforradalom kevésbé előkelő, de annál erősebb keretek között napról napra közeledik. A középpártok felbomlása, a tiszta forradalom és tiszta ellenforradalom pártjának (KPD és SPD) megerősödése jelzi a legvilágosabban eljövetelét.

 

[1] Proletár, Wien 1920. október 28. (I. évf., 18. sz.), 3–4. o. –A szerk.

[2] A lapban toll- vagy nyomdahiba: mentik. – A szerk.

[3] A lapban tévesen: ellentállása. – A szerk.

[4] A német szociáldemokrata párt 1891-ben elfogadott, az elvieket illetően Karl Kautsky, a gyakorlati vonatkozásokban Eduard Bernstein által fogalmazott programja, amely az 1875-ben kibocsájtott gothai program helyébe lépett. A program feltételezte, dogmatikai tekintetben Marxhoz kapcsolódva, hogy a gazdasági fejlődés a természeti szükségszerűség erejével hozza magával a kisüzemek eltűnését, és ezzel a proletariátus számszerű növekedését, továbbá hogy a kapitalista magántulajdon helyébe a termelőeszközök társadalmi tulajdona kell, hogy lépjen, és hogy a kapitalista termelési viszonyok megszüntetéséhez a proletariátusnak meg kell szereznie a politikai hatalmat. A program ennek alapján általános, egyenlő és közvetlen választójogot követelt, követelte a nép által való közvetlen törvényhozást, az állandó hadsereg megszüntetését, a teljes körű egyesülési, gyülekezési és véleményszabadságot, a nők egyenjogúságát, a vallás magánüggyé nyilvánítását, az iskolák szekularizálását, az ingyenes jogi és egészségügyi ellátást, a progresszív jövedelem-, vagyon- és örökösödési adó bevezetését. A munkásosztály védelmében számos további követelést is támasztott a program, többek között a nyolcórás munkanap rögzítését, a gyermek- és éjszakai munka tilalmát stb. Az erfurti program Európa számos szociáldemokrata pártja számára mintaadó volt; 1921-ben az SPD görlitzi kongresszusa fogadta el a helyébe lépő, F. Stampfer és M. Quark megalkotta „görlitzi programot”. – A szerk.

[5] Erich Ludendorff (1865–1937) német tábornok. Az I. világháborúban a keleti hadszíntéren Hindenburg törzsfőnöke volt, akivel 1916 augusztusától a Harmadik Legfelsőbb Hadvezetést alkották. Neve összefonódott a korlátozás nélküli tengeralattjáró-háborúval, Bethmann Hollweg kancellár bukásával, a parlament békehatározata elleni küzdelemmel. 1916-tól 1918-ig, minthogy a politikai kormányzat alárendelődött a katonainak, „Németország titkos diktátora” volt. 1918 szeptemberében, belátva a vereség elkerülhetetlenségét, felszólította a kormányt, tegyen békeajánlatot, a wilsoni követeléseket azonban nem tudta elfogadni; 1918. október 16-án a császár elbocsájtotta. A háború után politikusként és újságíróként a „völkisch” mozgalmat támogatta. 1923-ban részt vett a müncheni Hitler-puccsban. 1924-től 1928-ig képviselő volt, a „völkisch” mozgalom jelöltjeként hiába pályázott a birodalmi elnökségre. 1926-ban megalapította a Tannenberg-szövetséget, és a szabadkőművesek, zsidók, jezsuiták és marxisták elleni publicisztikai harcnak szentelte magát. – A szerk.

[6] A lapban hibásan: elméletük szerint. A szerk.