Kormányválságok[1]
Az utolsó hetek egész Közép-Európában kormányválságok jegyében állottak. Egymásután törtek ki – részben választások után (mint Csehországban és Németországban), részben attól függetlenül (mint Magyarországon, Lengyelországban, Ausztriában és Olaszországban) – a kormányválságok anélkül, hogy bárhol megoldást, „kibontakozást” tudtak volna találni. Mindezeknek a válságoknak, megkülönböztetően a rendes, a normális kormányválságoktól, van egy érdekes közös vonásuk, mely egyszersmind közvetlen oka megoldhatatlanságuknak. Az, hogy egyik számba jövő párt sem akarja a kormányzást vállalni. Míg a rendes parlamenti bonyodalmak akörül törtek ki, hogy valamennyi párt uralkodni akart, most a baj – parlamenti látószögből nézve – abban áll, hogy mindegyik egyaránt irtózik tőle. Legnyilvánvalóbb ez a helyzet Németországban. A választás az eddig kormányzó koalíciónak nagy vereségét jelentette. Többsége oly gyenge lett, hogy csak jobbra vagy balra való kiegészítődés árán alakulhatott át akcióképes többséggé. Ámde a balfelé való orientálódás lehetősége nemcsak azon tört meg, hogy a független szocialisták nemigen akarództak részt venni egy, a burzsoáziával kötött koalícióban, hanem azon is, hogy a többségi szocialisták is fáztak tőle, és ha már[2] tettekben nem is, de szavakban forradalmiaknak akartak látszani. Viszont a szélső jobboldali pártok, a junkerek és nehézipar képviselői is húzódoztak a kormányba kerüléstől. A kispolgárság pártja, a demokraták pedig a szociáldemokraták részvételétől tették függővé saját részvételüket. Ilyen előzmények után jött létre a német kormány. Mindegyik párt csak azt a pillanatot várja, amely alkalmas ürügyet nyújt neki a kormány elhagyására – [az] erősebb pártok mindegyike pedig az igazi alkalmat az őt támogató osztálynak a hatalom megragadására.
Az olasz helyzet nem kevésbé látszott bonyolultnak. Itt a Nitti-kormányt[3] megbuktató két párt, a szocialisták és a „néppárt” (klerikális kispolgár és parasztpárt) mindegyikében erős ellentállások voltak a kormányban való részvétel ellen. Míg a szocialistáknál a reformista jobbszárny (Turati-Treves)[4] hajlandó volna egy koalícióban részt venni és „pozitív munkát” végezni, addig a néppártnak az a része, mely a földéhes parasztságot képviseli (az úgynevezett fekete bolsevikiek) fél, hogy talaját veszti, ha olyan kormányt támogat, mely nem hoz sürgősen gyökeres földreformot. Egyelőre a néppárt támogatja Giolitti[5] „nagy kabinet”-jét, és Turatiék együtt eszik a párt többi részével az ellenzéki és keserű kenyerét, de hogy a néppárt támogatása egy igazi reformokra összeállításánál fogva képtelen koalícióban meddig tart, és mennyit ér – azt csak az olasz parasztok tudnák megmondani.
Ausztriában ugyanez a helyzet. A szociáldemokraták a polgári többségre, azok e szociáldemokratákra akarják tolni a felelősséget. Mindegyik egyaránt ki akar térni az elől, hogy ő legyen kénytelen a válságot megoldani.
Mindazonáltal a polgári pártok magatartása nagyjából egységesebb és céltudatosabb, mint a szociáldemokratáké. Az ő kibontakozási terveik vagy az összes parlamentben képviselt pártok együttműködésére (esetleg az úgynevezett „nagy kabinet” formájában) vagy „szakemberek” hivatalnok-minisztériumára irányulnak. Mind a két megoldási mód régen ismert már – csak funkciójuk új. Eddig is mindig akkor merültek fel, amikor egy parlamenti válságot nem lehetett megoldani, vagy amikor az elnyomó osztályok közös érdekei oly mértékben voltak érintve, hogy a veszedelem pillanatában ideiglenesen félretették, ami őket egymástól elválasztotta, és egyesültek a rendszer alapjainak közös védelmében (pl. a háború alatt; hasonló a helyzet ma Lengyelországban). Ma mind a két megoldás mást jelent. A szakemberek, a hivatalnokok minisztériuma egyszerűen a burzsoázia diktatúráját jelenti, a diktatúra szó kimondása nélkül. Mert a szakember, a bürokrata, a burzsoázia ellenforradalmi érdekeinek legalább olyan öntudatos képviselője, mint maga az ellenforradalmi politikus. Csak a fel nem világosított tömegek előtt mégis, mint a rendnek, a jogrendnek képviselője, mint „pártatlan”, a „pártokon felül álló” szakember szerepelhet. (A szociáldemokraták legális és demokrata politikája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a beállítás még ma is lehetséges legyen. Az ő segítségükkel maradt meg a régi „jogrend”, a régi bürokrata szervezet, sőt ők segítették ennek már egyszer megsemmisült tekintélyét új életre.[)] A koncentrációs nagy kabinet pedig az eddigi koalícióktól abban különbözik, hogy a szociáldemokratákat egy burzsoákormány támogatására kényszeríti, anélkül, hogy még csak azokat az agitációs és félrevezető látszateredményeket [is] nyújthatná nekik, amelyeket eddig a koalíció nyújtott.
E mögött az – aránylag – biztos politika mögött a burzsoázia reménye a nyílt ellenforradalom közeli kitörésének és sikerének lehetőségében rejlik. Bármely megoldás válik valósággá, azt jelenti, hogy a szociáldemokrácia még az eddiginél is nagyobb tehetetlenséggel lesz kénytelen nézni vagy akár támogatni is a nyílt ellenforradalom fegyveres felkészülődését, végleges megszervezkedését. Az ellenforradalom még nincs készen a döntő csatára. Viszont túl erős már ahhoz, hogy a munkásságnak még látszatengedményeket is nyújthasson. Mint a német választások eredményei mutatták, azok az ingadozó kispolgári tömegek, melyeket a háborús összeomlás a szociáldemokráciába sodort, ma az ő táborában vannak. A reakció azért is, hogy ezeket megtartsa, ami csak erejének demonstrálása útján lehetséges, no meg saját tömegeinek nyomása alatt határozottabb fellépésre kényszerült. Ennek első szakasza a koncentráció vagy a hivatalnok-minisztérium. A demokrácia spanyolfala kilyukadt már. Új spanyolfalra van szükség, amíg a nyílt fellépés ideje meg nem jött.
Ugyanazok az okok, melyek a nyílt ellenforradalom parlamenti pártjait határozottabb fellépésre szorítják, fokozzák a szociáldemokrácia ingadozását. Egyrészt ő is érzi tömegei nyomását, mely balra, a közvetlen osztályharc, a forradalom felé irányul. Másrészt lehetetlen nem látnia, hogy az osztály-együttműködés, az osztályközi béke, a demokrácia szép napjai végüket járják, hogy a forradalom és ellenforradalom összecsapása küszöbön áll. De kispolgári gondolkozása lehetetlenné teszi számára, hogy a forradalmi helyzetre forradalmi cselekedettel feleljen. A szociáldemokrácia. nem akarja a forradalom. továbbvitelét, a proletárforradalmat, hanem ellenkezőleg: megakarja óvni a polgári forradalom eredményeit. Ezért ingadozó a politikája. Az ellenforradalom antiparlamentáris, antidemokratikus nyomására parlamentárisan reagál. Parlamenti fogásokkal akarja visszahozni a régi állapotot. (Akár úgy, mint Németországban, hogy „ellenzékben” várja meg, amíg újra megerősödik, akár úgy, mint Ausztriában, hogy látva a burzsoápártok húzódását a hatalom mai elfoglalásától, ennek erőszakolásával kényszerítse vissza a koalíciót.) Nem mer nyíltan szembenézni a közeledő ellenforradalom veszélyével, és még kevésbé mer nyíltan szembeszállni vele. És a szociáldemokrata párt ezt a se hideg, se meleg politikát úgy akarja csinálni, hogy a forradalmi tömegek „vezetése” továbbra is az ő kezében maradjon.
Azt hiszem, már az eddig elmondottakból is látszik a jelen válság lényege. A parlamenti válságnak a parlamenten belül való megoldhatatlansága csak visszfénye annak, hogy a világválság ma már túlhaladta a parlamenten belül való megoldhatóság kereteit. Mert a parlament, a pártok legális küzdelme csak addig képzelhető el, amíg azok az osztályok, melyeknek a pártok többé-kevésbé öntudatos képviselői, ugyanazon társadalmi renden belül akarják és tudják osztályharcukat megvívni. Mihelyt ennek a lehetősége megszűnt, forradalmi állapot jön létre: elkerülhetetlenné válik a leplezetlen osztálydiktatúra. E felé az állapot felé, a forradalom és ellenforradalom döntő összecsapása felé közeledik ma Közép-Európa; ennek a harcnak előrevetett árnyéka a parlamenti krízis. Ámde a krízis még nem került Igazán akut szakaszba. Sem a forradalom, sem az ellenforradalom nincs még felkészülve a döntő küzdelemre. Az erők egyensúlyának állapotában vagyunk. A Kapp-puccs[6] megmutatta, hogy sem a katonai erőszak, sem a munkásság szervezett hatalma nem elég erős arra, hogy a másikat igazán leverje Viszont túlságosan erős arra, hogy komoly engedmények árán együttműködjék vele. Itt nincs kivezető út. A mai parlamenti krízis a parlamentarizmus krízise. Mindenki érzi, hogy az igazi döntést már csak a parlamenten kívüli erők nyers összeütközései, az utcai harcok hozhatják meg, csak – ma még – mindenki húzódik attól, hogy ezt a fegyvert igénybe vegye. De ez a húzódás nem teheti többé „munkaképessé” a parlamenteket. Az orthodox marxi dialektika az opportunisták sekélyesítő kísérleteivel szemben újra diadalt arat. Míg az orosz parlamentet forradalmi katonák kergették szét, Közép-Európa parlamentjei önmagukat szüntetik meg: maguk hívják a – forradalmi vagy ellenforradalmi – erőszakot, mely őket véglegesen elpusztítsa a föld színéről.
A magyar kormányválság – látszólag – ellenkező erők hatása alatt jött létre. Holott a dolog lényegét tekintve ugyanazok az erők működnek:
Magyarország is a forradalmi és az ellenforradalmi erők egyensúlyállapota felé halad. Csakhogy itt a győztes ellenforradalom meggyöngülése, az agyongyötörtnek látszó proletariátus forradalmi megerősödése – látszólag – a parlamentarizmus felé vezet. Az ellenforradalmi osztályok egységes és egyöntetű parlamentje, melyből még a Vanczák-féle[7] szociáldemokrácia is kiszorult, munkaképtelenné vált. Az ellenforradalmi osztályok immár képtelenek a proletariátus kikapcsolásával, a proletariátus kizárólagos elnyomásával kormányozni. Es egy Horthy-Héjjas katonai diktatúra ezeknek az új erőviszonyoknak következményeként még a burzsoáziánál is olyan ellentállásra találna, hogy nem bírná magát sokáig tartani. A magyar ellenforradalom mai ideálja (Apponyi)[8] tehát a parlamentarizmus: ellenforradalmi együttműködés a szociáldemokráciával.
Ebből az irányából a fejlődésnek azonban nem szabad arra következtetni, mintha Magyarország ma csakugyan a demokrácia, a parlamentarizmus felé haladna. A levert proletárforradalom olyan élesekké tette az osztályellentéteket, hogy az elnyomók uralma nyílt vagy leplezett katonai diktatúra nélkül egy napig sem állhatna fenn. A – látszólag – a parlamentarizmus felé mutató irányzat csak jele annak, hogy az erők egyensúlya már Magyarországon is kezd helyreállni. Mint ennek az egyensúlynak a jele, ugyanazt jelenti mint a parlamentarizmus krízise Közép-Európában. Avval a fontos különbséggel, hogy míg ott az egyensúly a döntő küzdelem előkészülete, mely küzdelemben lehet, hogy az ellenforradalomé lesz az első kezdeményezés, sőt esetleg az első (múló) győzelem, addig Magyarországon ez nem jelenthet mást, mint a munkásság felocsúdását a leveretés kábultságából, új erőre való ébredést: az eljövendő, a közeledő proletárforradalmat.
[1] Proletár, Wien 1920. július 8. (I. évf. 2. sz.), 5–6. o.; Megjelent még a moszkvai Vörös Újság 1920. augusztus 8-i számában és az Előrében (Published by the American Hungarian Workingman’s Federation, New York), 1920. augusztus 8. (V. évf. 31. sz.), 3., 8. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Regierungskrisen, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 26. skk. o. – A szerk.
[2] A lapban nyomdahiba: „más”. – A szerk.
[3] Francesco Saviero Nitti (1868–1953) olasz politikus, jogász, közgazdász, egyetemi tanár. 1911–14-ben mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi miniszter volt a negyedik Giolitti-kabinetben, 1917–19-ben az Orlando-kabinet pénzügyminisztere, 1919–20-ban miniszterelnök és belügyminiszter volt, a nevéhez fűződik az arányos választási rendszer bevezetése. Fasiszta merényletkísérletek hatására 1924-ben emigrált, 1943-ban Párizsban letartóztatta az SS, és deportálták. 1945 után az Union Democratica egyik alapítója volt, 1948-tól a köztársaság szenátora. Élete végén baloldali-szocialista orientációjú, párton kívüli polgári politikusként tevékenykedett. – A szerk.
[4] Claudio Treves (1868–1933) olasz író, szocialista újságíró, 1911–12-ben a szocialista Avanti! főszerkesztője volt; a reformista szárnynak az Olasz Szocialista Pártból (PSI) történt kizárása, 1922 után az Egységes Szocialista Párt lapjának, a Giustiziának volt főszerkesztője. 1926-tól párizsi emigrációban élt. – A szerk.
[5] Giovanni Giolitti (1842–1928) olasz liberális politikus, jogász. 1882-től haláláig parlamenti képviselő volt. 1892–93-ban miniszterelnök, később belügyminiszter, majd 1903–05-ben 1906–09-ben, 1911–14-ben ismét miniszterelnök. Az I. világháború idején ellenezte Olaszország hadba lépését, 1915-ben, a Salandra-kormány visszalépésekor elutasította a kormányalakítást, és csak 1919-ben tért vissza a politikai életbe. 1920–21-ben miniszterelnök volt, a gyárfoglalásokkal szemben tanúsított passzív magatartása semlegesítette ezeket a munkásmegmozdulásokat. 1920 decemberében katonai erőkkel lépett fel a Fiumét megszállása alatt tartó D’Annunzióval szemben, aláírója volt a Jugoszláviával kötött rappalói egyezménynek. Az 1921-es választásokon szövetségre lépett a fasisztákkal, hogy politikailag korlátok közé szorítsa őket, és ugyanakkor meggyengítse a szocialisták és a katolikus néppárt befolyását; a választások után azonban visszalépni kényszerült. 1922-ben a polgárháborút csak a fasisztákkal alkotott koalíciós kormány révén tartotta elkerülhetőnek, ezért megakadályozta a liberálisok, illetve a szocialisták és a néppárt antifasiszta blokkjának létrejöttét. – A szerk.
[6] Wolfgang Kapp (1858–1922) német politikus, földbirtokos. Von Tirpitz admirálissal 1917-ben megalapítója volt a Deutsche Vaterlandparteinek. Jobboldali politikusok és katonai vezetők egy csoportjával a versailles-i szerződés elfogadása óta foglalkozott egy, a hadügyminiszter Noske vezetésével létrehozandó katonai diktatúra gondolatával. A puccskísérletre 1920 márciusában a német hadsereg 200.000 főre való csökkentésének a követelése adott alkalmat, amikor is von Lüttwitz tábornok vonakodott leszerelni a parancsnoksága alá tartozó csapatokat, és politikai követeléseket támasztott, mire 1920. március 11-én Noske elrendelte Lüttwitz leváltását és Kapp letartóztatását. Válaszképp március 13-án az Erhardt-dandár megszállta Berlint, és von Lüttwitz megbízta Kappot a kormányalakítással. A kormány, melytől a katonai vezetés megtagadta a fegyveres védelmet, előbb Drezdába, majd Stuttgartba költözött, és felszólított az általános sztrájkra. Március 17-én Kapp visszalépett, és külföldre menekült, a szakszervezetek azonban folytatták a sztrájkot, követelve a puccs résztvevőinek a megbüntetését. Noskét és Heinét, a porosz belügyminisztert elbocsátották, bírósági ítélettel azonban csak Kapp belügyminiszterét, von Jagowot marasztalták el. – A szerk.
[7] Vanczák János (1870–1932) szociáldemokrata író és politikus, lakatos. 1894-től a Vas- és Fémmunkások Szaklapjának a szerkesztője volt. 1897-ben a pártvezetőség, illetve a Szakszervezeti Tanács tagjává választották, 1904-ben a Vas- és Fémmunkásszövetség alelnöke lett. 1818–19-ben a budapesti Munkástanács egyik elnöke, a tanácsköztársaság alatt az egyesült kommunista-szociáldemokrata párt Intézőbizottságának a tagja. 1920–26 között a Népszava főszerkesztője, 1921–31-ig a nemzetgyűlés, majd az országgyűlés tagja volt. Egy gyakorlati szónoklattan (1907), több verses-, illetve novelláskötet (1907, 1916, 1918) szerzője. – A szerk.
[8] Apponyi Albert (1846–1933) gróf, konzervatív, legitimista politikus, nagybirtokos. A függetlenségi párt elnöke, az 1920-as években a magyar politika doyenje, 63 éven keresztül volt képviselő. 1901–03 között a képviselőház elnöke volt, 1906–10-ig, illetve 1917–18-ban vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1920-ban a párizsi béketárgyaláson a magyar delegáció vezetője, a 20-as években a Magyarország népszövetségi képviselője. – A szerk.