Korvin Ottó^[1]

 

A forradalom harcosának jelentőségét leginkább az ellenpárt gyűlöletén mérhetjük le. Az ellenforradalom ilyen esetekben tévedhetetlen ösztönnel választ; és jó ösztönéhez társuló robusztus lelkiismeretének nem jelent különösebb tehertételt semmiféle csalás és ámítás. Ahogy Marat-t, e jelentékeny tudóst, a burzsoázia történelemkönyvei ma is tudatlan demagógnak és bestiának ábrázolják, csak mert tisztánlátó forradalmár lévén nem akarta hagyni, hogy a – polgári! – forradalom korai és dicstelen kompromisszummal érjen véget, a magyar proletariátus legbátrabb és legönzetlenebb élharcosait (ha a fehérek keze közé kerülnek) sem csak embertelenül megkínozzák most, hanem a legaljasabb hazugságokkal és rágalmakkal mocskolják is őket. A proletariátus persze tudja, miként vélekedjen a polgári „sajtószabadság” és „demokrácia” efféle hőstetteiről; tudja, hogy Thomas Münzertől a Kommün hőseiig minden élharcosának ez a sors jutott osztályrészül. Nekünk pedig éppen ezért kötelességünk, hogy legalább nagy vonásokban felrajzoljuk Korvin Ottó elvtárs képét, aki szerényen-hősiesen a proletariátus szabadságáért áldozta életét.

A munkásmozgalom igaz vezetőire szórt közkeletű rágalmat, hogy tudniillik önös anyagi érdekeiket követik, Korvin Ottó esetében még a fehérterror sajtója sem eleveníthette fel.

Mint tehetős család fia, aki maga is jelentős jövedelmet élvezett és nagy karrier előtt állt, anyagilag csak veszíthetett a forradalommal. A polgári sajtót azonban nem lehet egykönnyen zavarba hozni. Mivel a tanácsdiktatúra idején Korvin a politikai rendőrség főnöke volt, máris legendát szőttek perverz kegyetlenségéről és szadizmusáról. Aki ismeri Korvin Ottó lágy és szelíd, líraiságra hajló, együtt érző lelkét, csak nevethet ezen a rágalmon. És aki nem akarja tudatosan kiforgatni vagy tagadni a tényeket, azt is jól tudja, hogy Korvin a népgazdaság újjáépítésében, a szocializációban akarta kamatoztatni rendkívüli ökonómiai képességeit és kiemelkedő szervezőtehetségét, és csak a népbiztosok kifejezett parancsára, saját óhaja s akarata ellenére lépett új hivatalába. Egyszerűen a kötelességét teljesítette, és ebben egész lénye benne van. Soha nem a ragyogást és a hatalmat, a dicsőséget és a népszerűséget kereste. Csöndben és szerényen, személyét sohasem előtérbe tolva, vállalta a legnehezebb és legveszélyesebb feladatokat, akár összhangban álltak hajlamaival, akár nem, és a proletariátus érdekében maradéktalanul és felelősségteljesen végre is hajtotta őket. (Így történt, hogy Korvin, noha a menekülés lehetősége előtte is nyitva állt, és pontosan tudta, milyen sors vár rá, a tanácskormány bukása után mégis Budapesten maradt, hogy ha lehet, életben tartsa a mozgalmat.) Mint a politikai rendőrség vezetője, az ellenforradalom kérlelhetetlen ellensége volt. De mint igazi forradalmi marxistának, kérlelhetetlensége csupán az osztályharc fegyvereinek használatában mutatkozott meg, és sohasem kegyetlenkedett egyes személyekkel. Az uralkodó proletariátus törvényes államhatalmát arra használta fel, hogy megszilárdítsa ezt a hatalmat; és ugyanolyan szívósan, ahogy az ellenforradalom ellen küzdött, igyekezett megakadályozni, s ha megakadályozni nem tudta, megtorolni, az egyes szervek önkényeskedésének minden formáját. Még a budapesti bírósági komédia tanúinak is el kellett ismerniük, hogy Korvin mindent megtett, hogy fia nyomára vezesse a Czerny-csoport által meggyilkolt Dobsa[2] édesanyját. Mindenki, aki ismeri a viszonyokat, tudja, hogy Korvin kérlelhetetlen ellensége volt a terror-csoportoknak, és szünet nélkül követelte feloszlatásukat; tudja, hogy amikor a Forradalmi Törvényszék, az enyhítő körülmények kellő mérlegelése nélkül, halálra ítélt kilenc ellenforradalmárt, ő volt az, aki a Népbiztosok Tanácsában elérte, hogy hetüknek, a kevésbé bűnösöknek, megkegyelmezzenek; ő volt az, aki a leginkább szorgalmazta, hogy elnézően bánjanak azokkal a ludovikásokkal, akiket fegyverrel a kézben fogtak el. (Végül arra „ítélték” őket, hogy egy intézetben egészséges szociális nevelést kapjanak; a burzsoázia persze utólag azt az olasz Romanelli ezredest[3] kiáltotta ki „a humanitás hősének”, aki semmi szerepet nem játszott az ügyben.) Itt nincs elég helyünk felsorolni az összes esetet, amely Korvin emberségét tanúsítja. De meggyőződésünk, hogy a tanácskormány minden funkcionáriusa – ha tisztességes és igazságszerető és ha lehetősége van rá – örömmel vállalna szolidaritást Korvin Ottóval, mint utasításainak lelkiismeretes végrehajtójával. Hisszük, hogy még Budapesten, az úgynevezett „bírósági eljárás” során is ez a kép bontakozik ki.

És mégis. Korvin Ottó derekasan megszolgálta azt a gyűlöletet, mely nevét a burzsoázia széles köreiben övezi: a proletárforradalom valódi, megalkuvást nem ismerő hőse volt. Tisztánlátó, okos, céltudatos, tehetséges és megvesztegethetetlen: ez az, amit az ellenforradalom nem tud neki megbocsájtani. Ezért kellett, miközben előkészítették „perének” tragikus komédiáját, olyan leírhatatlan kínzásokat elszenvednie, hogy kegyetlenségük fényében még az inkvizícióról szóló beszámolók is elhalványulnak. ő azonban sebektől szaggatott, törékeny testével dacol minden kínszenvedéssel, és rendíthetetlen hősként, hidegvérrel és elszántan vár „ítéletére”. Akárhogy végződjön is azonban a. bírósági komédia, a magyar proletariátus már kimondta ítéletét Korvin Ottó fölött. Megannyi iszonyú sebe máris szent jelképe a magyar proletariátus kényszerű mártíromságának, s egykor olyan tisztelet övezi majd, mint azokat a sebeket, amelyeket hajdan a cárizmus hóhérai ütöttek Szpiridonován, az orosz munkásmozgalom szentjén.

A magyar proletariátus csak csatát veszített. Hiába ünnepelnek az elnyomók. Eljön a győzelem s a megtorlás napja. Az a nap, amikor számot kell adniuk a szenvedésekről, melyeket a legnemesebb és legkiválóbb harcosoknak okoztak, élükön Korvin Ottóval.

 

[1] Die rote Fahne (Zentralorgan der kommunistischen Partei Deutschösterreichs), Wien, 1919. november 28. (II. évf. 164. sz.), Révai Gábor fordítása.  – A Német-ausztria Kommunista Pártjának központi lapjában névtelenül megjelent cikk Lukács első olyan bécsi írása, amely bizonyos fordulatok alapján azonosítható: több szövegszerű párhuzamot mutat a Proletár 1920. augusztus 19-i számában megjelent azonos című, aláírt írással. A cikk kezdőmondata, némi változtatással, a Proletár-beli hosszabb írás második bekezdésének nyitómondata; a fordulat, hogy „És mégis. Korvin Ottó derekasan megszolgálta azt a gyűlöletet…” a cikk utolsó előtti bekezdéséből az 1920-as megemlékezés 2. bekezdésébe került; mindkét írásban fölmerül a Marat-, illetve Münzer-párhuzam vagy az utalás, hogy Korvin csak kötelességérzetből vállalta a hivatalát stb. – Korvin Ottót 1919. december 19-én ítélték halálra, tíz nappal később kivégezték. – A szerk.

[2] Dobsa Miklós zászlós meggyilkolása a Czerny József és 12 társa ellen emelt vádak között szerepelt; Czernyt és társait 1919. december 18-án kivégezték. – A szerk.

[3] Guido Romanelli olasz alezredes 1919. május 12-én érkezett Budapestre az olasz misszió vezetőjeként, és az antant fő képviselőjének számított Budapesten, noha efféle megbízatással nem rendelkezett. – A szerk.