Liberalizmus és radikalizmus^[1]

 

Ruppert Rezső július 1-i nagy beszédje azok közé a beszédek közé tartozik, amelyek a polgári liberalizmussal, illetve radikalizmussal szemben táplált illúziók felkeltésére, életben tartására felette alkalmasak. Úgy hangzik ez a beszéd, mintha a kormánnyal szemben a legszélsőbb ellenzékben állna; olyan ez a beszéd, hogy hangjának radikalizmusa tetemesen túllicitálja a szoc. demokraták parlamenti hangját. És ennek ellenére mégis „szalonképes”: semmiféle erőszak, terror, osztályuralom nincsen benne. A demokrácia fenséges magaslatán, radikálisan és mégis eszmeien, erkölcsösen intéz el minden konfliktust.

Persze: a magyar szoc. demokratáknál radikálisabbnak lenni nem nagy kunszt. Úgy az októberi forradalom idején, mint most, Peidl és társai olyan óvatosan, olyan „államférfiúi belátással” kezelik az osztályharcot, hogy még a polgári radikális szókimondás is erélyesebbnek látszik náluknál. (Így látszottak Jásziék a Károlyi-forradalom idején Garamiékkal szemben a „forradalom” igazi képviselőinek.) És mégis: a burzsoázia helyes osztályösztönnel érzi, hogy a „diplomata” Peidl óvatos szavai mögött, az osztályharcnak Kunfi–Vanczák-féle felfüggesztése mögött mégis reális hatalom, forradalmi hatalom áll: a proletáriátus. Olyan hatalom, amely adott esetben – a Peidlek és Kunfaiak akarata ellenére – forradalmi irányba billentheti a mérleget. Ruppertéknél ellenben egyének illúziójáról van szó. Ezeket az egyéneket szívósan gyűlölheti és gyűlöli is a burzsoázia, de közben nagyon jól tudja, hogy a fennkölten szavaló, a nagy hangon beszélő radikális mögött tulajdonképpen nem áll senki és semmi.

Változott helyzetben ismétlődik meg az októberi illúzió. Októberben az teremtett a radikálisoknak „vezető” pozíciót, hogy a forradalmi parasztság megmozdulását együttes erővel fojtották vérbe az összes rendpártok, olyannyira, hogy azok a forradalom folyamán szóhoz sem jutottak. A burzsoázia és kispolgári sleppjei többé-kevésbé csendben várták az alkalmat az ellenforradalmi fellépésre. A szoc. demek minden erejét pedig igénybe vette a munkásságnak a forradalom továbbvitele felé irányuló törekvésének leszerelése. Ebben a helyzetben, ahol sok réteg érdeke találkozott a Habsburg-uralom feudális maradványainak elpusztulásában, ahol – ideiglenes – erőegyensúly volt forradalmi és ellenforradalmi erők között, úgy látszhatott, mintha a radikalizmus csakugyan kifejezése lenne a forradalom egy szakaszának. Ennek ellenére annyira nem állott mögötte reális hatalom, hogy a nemzetgyűlési választások előtt kénytelen volt kijelenteni, hogy nem is állít jelöltet.

Ma vétkes könnyelműség lenne valami ilyenben (egy újabb Októberben) hinni. A „liberalizmus” ma az uralkodó osztályok „konszolidáltabb” részének (nagytőke, nagybérlők) küzdelme az ellenforradalom likvidálására. Minden személyes stb. ellentét ellenére ez a folyamat mindig jobban halad előre. Friedrich István már közeledik Bethlenhez: Vázsonyi, Sándor Pál és társai is mérséklik választási frázisaikat. A „komoly” tőkés koalíció, Tisza István szellemi öröksége útban van. Peidlék megint nagy erővel szerelik le a munkásság forradalmi felbuzdulásait. Kire és mire támaszkodik tehát ez a radikalizmus? Azok a kispolgári rétegek, amelyeket a „kurzus” az ő táborukba terelt, egy konszolidált liberalizmust, egy Méhely–Fenyő[2]–Gratz[3]-féle „liberalizmust” mindig többre fognak becsülni egy „forradalmi” rizikóval járó radikalizmusnál. A polgári forradalomban és ellenforradalomban egyaránt csalódott nincstelen parasztságra lehetetlen támaszkodnia. Egyetlen „erkölcsi” támasza a Peidl-féle társaság gyávasága és gerinctelensége: a munkásság komoly elégedetlensége lehetne. Ámde ha ez komoly szervezeti és politikai formát kap, nem Rupperték lesznek a vezetői, hanem a proletariátus igazán forradalmi pártja, a kommunista párt. És az elsők, akik akkor rendőrért fognak kiabálni – ha szavaikat komolyan veszik a tömegek – Ruppert, Rassay és társaik lesznek (Jászi Oszkárral – a román és jugoszláv fehér terror dicsőítőjével – az élükön).

Így a „radikálisok” szerepe most még inkább felületes epizód, mint októberben volt. Ez persze nem tartja vissza a kispolgári ideológusokat attól, hogy semmit sem tanulva és mindent feledve a maguk kukorékolásától várják a hajnalt. „Mert a demokrata – mondja Marx – éppoly makulátlanul kerül ki a legszégyenletesebb vereségből, mint amilyen ártatlanul abba belekerült”. Ők csak kukorékolnak, mert csak ezt az egyet tudják.

 

[1] Munkás, Kassa 1922. július 9. (XII. évf., 135. sz.), 1–2. o. – Megjelent még: Új Előre (New York–Cleveland–Chicago) 1922. július 29-i számában (XVIII. évf., 3606. sz.), 6. o. – A kassai Munkás a Csehszlovákiai Kommunista Párt (a III. Internacionálé szekciója) magyar nyelvű közlönye volt, amely már korábban is átvett néhány, a Proletárban megjelent Lukács-írást; amikor a Komintern döntése nyomán a bécsi pártlap megszűnt, a kassai Munkás lépett a helyébe, és 1922–23-ban meglehetős rendszerességgel Lukács is itt publikálta a magyar olvasóknak szánt politikai írásait. A lap és a bécsi vezetés kontaktusáról lásd Landler Jenő, Lukács György, Hirossik János és Szántó Béla 1921. márciusi memorandumát. – A szerk.

[2] Fenyő Miksa (1877–1972) irodalmár, kritikus, ügyvéd. 1904-ben a Gyáriparosok Országos Szövetségének titkára lett. 1908-ban a Nyugat című folyóirat alapítói közé tartozott, később szerkesztője, illetve főmunkatársa volt a lapnak. 1917-től igazgatója volt a Magyar Vámpolitikai Központnak, és szerkesztette a Magyar Gépipar című lapot. 1948-ban emigrált, Rómában, Párizsban, majd New Yorkban élt, 1970-ben Bécsbe költözött. – A szerk.

[3] Gratz Gusztáv (1875–1946) konzervatív politikus, történész, miniszter. 1899-ben egyik létrehozója volt a Huszadik Század című folyóiratnak és a Társadalomtudományi Társaságnak, amelyből 1906-ban kivált. 1906-tól alkotmánypárti, majd munkapárt képviselő. 1912-től a Gyáriparosok Szövetségének ügyvezető igazgatója. 1917. június 15-től szeptember 16-ig az Eszterházy-kormány pénzügyminisztere, részt vett a breszt-litovszki és bukaresti béketárgyalások gazdasági tanácskozásain. 1919-ben a bécsi ellenforradalmi komité vezetője, 1919. november 22-től Magyarország bécsi nagykövete, 1921. január 17-től az első Károly-puccsig (1921. április 12.) a Teleki-kormány külügyminisztere. Részt vett az októberi, második királypuccs előkészítésében, annak kudarca után rövid ideig fogságban volt. Szerkesztője volt A bolsevizmus Magyarországon című cikkgyűjteménynek, szerzője A forradalmak kora című munkának – Lukács György mindkettőben említtetik. – A szerk.