Miért nem bukott el a magyar proletárdiktatúra?[1]
Az orosz proletárforradalom kitörését követő időszakot minden forradalmárnak lelkes hite e világforradalom közeli kitörésében és diadalra jutásában jellemzi. Már a breszt-litovszki béketárgyalások alkalmával nagy volt a bizalom, hogy a januári sztrájkok a proletárdiktatúrát jelentik. Ez a remény fokozódott a középhatalmak októberi katonai összeomlása alkalmával. Úgy látszott, mintha a világtörténelmi helyzet a munkásság kezébe adta volna az uralmat. És csakugyan: a kezébe adta. Október végén a középhatalmak területén nem volt szervezett, az államhatalom gyakorlására hivatott osztály: csak a proletariátus. Ami hiányzott, ami ezt az összeomlást megkülönböztette a cárizmus összeomlásától, csak a proletariátus tudatossága, uralomra való érettsége volt. Az orosz proletariátus, amikor ebbe az összeomlásba belekerült, egy nagy levert forradalom tanulságain nevelődött volt meg. A közép-európai proletariátus eszmevilága meg volt fertőzve a demokrácia kispolgári tanításaitól.
Így a munkásság nem élt és nem élhetett az ölébe hullott hatalommal. De mégis úgy látszott, mintha a forradalom menete rendkívül gyors lehetne. Hiszen csak arról van szó, hogy a politikai és gazdasági helyzethez, a kapitalizmus, a kapitalista állam összeomlásához a proletariátus gondolatvilága, cselekvőképessége alkalmazkodjék. Más szóval: a forradalom sikeréhez akkor nem kellett más, mint az, hogy a munkásság önmagában leküzdje saját szociáldemokrata múltját, annak minden eltévelyedésével, a jelen helyzethez való alkalmazkodni nem tudásával, kispolgári ingatagságával és gyávaságával, nacionalista megfertőzöttségével együtt.
A forradalom gyors lefolyásában bízók abban csalódtak, amikor ezt a folyamatot rövidnek képzelték. Amikor azt hitték, hogy a munkásság átnevelődése a szociáldemokráciából a kommunista [voltba], a magalkuvásból a forradalmiságba lehet puszta propaganda, agitáció eredménye. Kiderült, hogy ez lehetetlen. Itt, mint mindenütt, a tények, az események szemléltető oktatására van szükség. Amint a szociáldemokrácia tanításaitól megtévesztve a munkásság nagy tömegei csak akkor fogják elhinni, hogy a kapitalizmus igazán összeomlott, amikor romjai fejére zuhannak, úgy arról, hogy a forradalmat ma már nem a burzsoázia, hanem a szociáldemokrácia akasztja meg, csak akkor lesz meggyőzhető a proletariátus, amikor spontán forradalmi cselekvéseinél szemben találja magát a kapitalizmust védő szociáldemokrata gépfegyverekkel. De még ennek a helyzetnek is többször kell ismétlődnie, amíg átmegy a munkásság vérébe, amíg forradalmi cselekvéseinek alapjául szolgál.
A magyarországi tanácsköztársaság a. magyar proletariátus (és vele a világproletariátus) számára a fejlődésnek ezt a szakaszát jelenti. Amíg Németországban Scheidemann[2] és Noske[3] fehér gárdákkal mészároltatta le a forradalmi proletariátust, addig a magyar Scheidemannok és Noskék, amikor az osztályharc ide fejlődött – megalapítani segítették a magyarországi tanácsköztársaságot. De a fejlődésben nincs ugrás. Amit el akartak kerülni a tanácsköztársaság megalakításával (azt, hogy megalkudjanak a kapitalizmussal és mégse kerüljenek szembe a munkástömegekkel), azt kénytelenek voltak megcsinálni annak szabotálásával, elsekélyesítésével, kispolgári nacionalista irányba való terelésével, végül megbuktatásával. Ha a Peidl-kormánynak[4] csak néhány napja volt a munkásság nyílt elárulására, ha ezt minden igyekezete ellenére, Korvin, Jancsik[5] és mások elfogatásának ellenére nem volt képes eléggé kihasználni – az utána következő rémségekért ők felelnek a történelem és a proletariátus ítélőszéke előtt. Azért, hogy közvetlenül Horthy és Héjjas gyilkolják a magyar proletárokat, igazi gyilkosaik mégis a szociáldemokraták Miákitstól[6] Kunfiig egyformán és kivétel nélkül. Hiszen Noske épp oly kevéssé ölte meg sajátkezűleg Liebknechtet és Luxemburgot, mint Peyer[7]-Böhmék[8] Korvint és vértanútársait. Az értelmi szerzők, az igazi bűnösök, akik a fegyvert kivették a munkásság kezéből, akik a harci gondolatát kibeszélték agyából, akik fegyvert adtak az ellenforradalom martalócainak, egyformán ők: Scheidemann és Kautsky, Garami[9] és Garbai.[10]
A magyarországi tanácsköztársaság bukása az európai ellenforradalmi hullám legemelkedőbb pontján történt. A szociáldemokratáknak ugyanaz a kispolgári nacionalizmusa, mely belülről aláásta alapjait, akadályozta meg a külső szolidaritás megnyilvánulását: a július 25-iki sztrájk sikerét. Abban az időben jött létre a kommunista defetizmus elmélete: a hit, mintha az európai kapitalizmus kevésbé lenne megrémülve, mint azt egy évvel előbb a kommunisták hitték és hirdették. Ennek az elméletnek téves volta az előbb elemzett tény ellenkező irányban való hamis értékeléséből származott. Tévedés volt abból, hogy a kapitalizmus ma már csak a szociáldemokrácia segítségével tarthatja fenn magát, arra következtetni, hogy itt már csak propaganda-munkára van szükség. De éppen olyan tévedés a szemléltetőoktatás e vártnál valamivel lassúbb tempójából arra következtetni, mintha a kapitalizmus belső gyengesége, felbomlása, rohadtsága, ami szociáldemokrata segítség nélkül életképtelenné teszi, csak illúzió volna. Az utolsó év eseményei, a minden országban (a „győztes” antant államokat beleértve) elemi erővel kitörő tömegsztrájkok, a német munkásság forradalmi megmozdulása a Kapp-puccs alkalmával, a folyton erősödő nemzetközi akciók vörös Oroszország mellett és fehér Magyarország ellen, a II Internacionálé gyors haldoklása, a tömegek feltartóztathatatlan tódulása a III. Internacionálé felé – mindez napnál világosabban mutatja, hogy az európai proletariátus útban van a belátás, az osztályöntudat, az osztályhelyzet teljes felismerése, az ennek megfelelően való cselekvés felé. A szociáldemokrata gondolkodás még nincs kiirtva a munkások fejéből – és talán még holnap se lesz. De ha abban a tempóban halad előre a megvilágosodás felé, mint eddig – és a kapitalizmus csődjének[11] mindig világosabban napfényre jutása csak sietteti ezt a folyamatot –, akkor rövidesen összeomlik a kapitalizmus utolsó védőbástyája, a szociáldemokrácia, akkor semmi sem áll útjában a proletariátus végső győzelmek.
Ennek a folyamatnak volt egy szakasza a proletariátus magyarországi diktatúrája. Talán-talán szenvedést hozott a magyar proletariátusnak, mint teszem, a németeknek az 1919. januári és márciusi felkelések, a bajor tanácsköztársaság, a Ruhrvidék és Vogtland vörös csapatainak leveretése. Csak talán – mert a német proletariátus is kimondhatatlanul szenvedett és vérzett, és nincs itt mérték az összehasonlításra. De bizonyos, hogy a történelem szemléltető oktatása itt alaposabb volt, mint bárhol másutt. Valószínű, hogy a magyarországi proletariátus jobban tisztában van most céljaival, mint a többi országé. Útmutató és intő példa volt a magyar proletariátus a világ proletariátusa számára a forradalom első szakaszában; útmutató és példa hősiességében és hibáiban, győzelmében és bukásában egyaránt. Ez a példaadás is hozzájárult ahhoz, hogy az európai forradalom menete a most napról-napra látható gyorsabb tempóba lendült. Ez a forradalmi fejlődés, melynek az orosz seregek előrenyomulása épen úgy csak egyik láncszeme, mint[12] a kapitalista államok külső és belső ingadozásai, biztos léptekkel viszi a világforradalom ezen szakaszához, melyben egy igazi, kommunista magyarországi tanácsköztársaság éppen olyan szükségszerű lesz, mint annak idején az első, az ingadozó és megalkuvó diktatúra volt.
Az időleges uralomra jutott reakciók a forradalom által megszakított jogfolytonosságot igyekeznek helyreállítani. Mi nem szorulunk rá az ilyen elméletre. Mi tudjuk: nem a jog folytonos,[13] hanem a társadalom fejlődése, a kapitalizmus végső válsága: a világforradalom. A világforradalom eme folytonosságát csak epizódok szakíthatják meg. Ennek látószögéből nézve, nem bukhatik el egy proletárforradalom sem. A bukás is csak egy közvetítő lépést jelent a végső, az igazi győzelem felé. A magyarországi proletariátus ma közelebb van igazi felszabadulásához – mint volt az első diktatúra idején.
[1] Proletár, Wien 1920. július 29. (I. évf. 5. sz.), 5–6. o.; megjelent még az Előre Képes Folyóirat (New York) 1920. szeptember 12-i számában (5. évf. 36. sz.), 2–3. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Warum stürzte die ungarische Proletardiktatur nicht?, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 33. skk. o. – A szerk.
[2] Philipp Scheidemann (1865–1939) német szociáldemokrata politikus, szerkesztő, nyomdász. 1903–1918-ig képviselő volt, 1918-ban a Reichstag elnökhelyettese. 1911–20-ig tagja volt az SPD vezetőségének, 1917–18-ban Friedrich Ebert mellett pártelnök. 1918-ban Max von Baden herceg kabinetjének államtitkára, november 4-én követelte II. Vilmos lemondását, 9-én kikiáltotta a köztársaságot. 1918–19-ben tagja volt a népbiztosok tanácsának, 1919–20-ban a nemzetgyűlésnek. 1919. február 13-án birodalmi miniszterelnökként megalakította az első birodalmi kormányt (az SPD, a DDP és a Zentrum koalíciójaként), 1919. június 20-án a versailles-i szerződést elutasítva visszalépett. 1920–33-ig képviselő volt, 1933-ban Prágába, majd Koppenhágába emigrált. – A szerk.
[3] Gustav Noske (1868–1946) német szociáldemokrata politikus, szerkesztő. 1906–18-ig képviselő volt, a pártban a katonai, gyarmati és külpolitikai ügyek szakértője. 1918 novemberében a birodalmi kormány a kieli matrózlázadás leverésére a város kormányzójává nevezte ki. 1918. december 29-én a Népbiztosok Tanácsából kivált független szocialista képviselők megbízatását Friedrich Ebert Noskénak és Wiesselnek adta át, Noske átvette a hadügyi tárcát és 1919. január 6-án a berlini kormány-, illetve a szabadcsapatok fölötti rendelkezést, hogy leverhesse a Spartakus-felkelést. A Scheidemann- és Bauer-kabinetben 1919 februárjától 1920 márciusáig hadügyminiszter; ekkor a Kapp-puccs következtében le kellett mondania. 1920–33-ig Hannover tartomány elnöke volt. Bár eltökélt ellenfele volt a nemzetiszocialista mozgalomnak, a náci hatalomátvétel után Göhring fölkérte, maradjon hivatalában, Noske azonban 1933 októberében nyugalomba vonult. 1944. július 20-án letartóztatták, a szovjet csapatok szabadították ki 1945-ben. – A szerk.
[4] Peidl Gyula (1863–1943) szociáldemokrata politikus, nyomdász. 1900-ban a Typographia című lap szerkesztőjévé választották. 1904-ben egyik alapítója volt az Általános Fogyasztási Szövetkezetnek, 1922-ig rövid megszakításokkal a nyomdász szakszervezet vezetője. 1909-től volt az SZDP vezetőségi tagja, 1919. január 19-től március 21-ig a Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti minisztere. Ellenezte a két munkáspárt egyesülését és a proletárdiktatúra kikiáltását, a tanácsköztársaság létrejöttekor visszavonult a politikától. A tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 1-től 6-ig az úgynevezett szakszervezeti kormány elnökeként működött. Miután lemondásra kényszerült, részt vett az SZDP újjászervezésében, majd 1919 végétől 1921 novemberéig Bécsben tartózkodott. Hazatérte után a nyomdász szakszervezete és az Általános Fogyasztási Szövetkezet elnöke, a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja, 1922–31-ig nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő. – A szerk.
[5] Jancsik Ferenc (1882–1944) vasesztergályos. 1901 óta volt az MSZDP tagja. Hadifogolyként a bolsevikokhoz csatlakozott, a hadifogoly-bizottság helyettes elnöke, a bolsevik párt magyar csoportjának egyik alapítója volt. 1918 novemberében hazatért, a KMP egyik alapítója volt, a tanácsköztársaság idején a Vörös Őrség parancsnoka, a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagja. A diktatúra bukása után börtönbüntetésre ítélték, 1922-ben fogolycsere útján Szovjet-Oroszországba került. 1937-ben bebörtönözték, a börtönben halt meg. – A szerk.
[6] Miákits Ferenc (1876–1924) szociáldemokrata politikus, szakszervezeti vezető, lakatos. 1913-tól az SZDP vezetőségi tagja, 1917-től a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének titkára volt. A tanácsköztársaság idején a jobboldali szakszervezeti vezetők csoportjához tartozott, a Szövetségi Központi Intéző Bizottság tagja. 1919. augusztus 1–6-ig a Peidl-kormány pénzügyminisztere, majd a Huszár-kormány kereskedelemügyi államtitkára. Nemzetgyűlési képviselővé választották, a nemzetgyűlésben azonban aktív tevékenységet már nem fejtett ki. – A szerk.
[7] Peyer Károly (1881–1956) szociáldemokrata politikus, géplakatos. Kisebb szakszervezeti funkciók után a Vas- és Fémmunkásszövetség vezetőségi tagja. 1906-ban az Általános Munkásbetegsegélyző Pénztár tisztviselője, 1907-ben a gépgyári munkások szakosztályának a titkára, majd a vasmunkásszövetség budapesti titkára volt. 1911-ben a szakszervezeti tanács titkárává, az SZDP vezetőségi tagjává választották, ebben a minőségében megszervezte a bányamunkásokat. 1918-ban a bányamunkás-szövetség titkára, a Bányamunkás című szaklap szerkesztője volt. Az 1918-as októberi forradalom után mint bányaügyi kormánybiztos 1919 januárjában részt vett a bányászok forradalmi mozgalmának leszerelésében. A tanácsköztársaság idején a szociális termelés népbiztossága bányászati és kohászati csoportjának, majd a népgazdasági tanács bányászati főosztályának a vezetője, a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagja volt; a jobboldali szakszervezeti funkcionáriusok csoportjának vezető alakjaként tartották számon. A tanácskormány bukása után tagja volt a Peidl-kormánynak, a Clark-féle tárgyalások nyomán létrejött koncentrációs kabinetben népjóléti és munkaügyi miniszter. 1920. január 15-én kilépett a kormányból, és emigrációba ment. A Bethlen István miniszterelnökkel 1921-ben kötött úgynevezett Bethlen–Peyer-paktum aláírójaként jelentős szerepe volt az ellenforradalmi rendszer konszolidációjának. Tagja volt a második nemzetgyűlésnek, és az 1926. évi országgyűlési választások nyomán ismét bekerült a parlamentbe. 1927-ben, Jászai Samu halála után a Magyarországi Szakszervezeti Tanács vezető titkárává választották. 1947-ben kizárták az SZDP-ből, hamarosan az USA-ba emigrált. – A szerk.
[8] Böhm Vilmos (1880–1949) szociáldemokrata politikus, műszerész, a Vas- és Fémmunkások Felügyelőbizottmányának elnöke, később a Végrehajtó Bizottság titkára. 1912-től tagja volt a szociáldemokrata pártvezetésnek, 1913-ban megbízták a gazdasági ügyek vezetésével. A Károlyi-kormányban hadügyi államtitkár, a leszerelési tanács elnöke, a Berinkey-kabinetben hadügyminiszter volt. A tanácskormány idején április 3-ig a szocializáló népbiztosság vezetője, június 24-ig a négy hadügyi népbiztos egyike, a Vörös Hadsereg főparancsnoka volt. Amikor politikai okokból lemondott a főparancsnokságról, 1919. július 18-tól bécsi magyar követté nevezték ki. 1945-ig emigrációban élt. 1946–49-ig stockholmi, emellett 1948-tól oslói és koppenhágai magyar nagykövetként működött, megbízatása lejártával emigrációban maradt. Politikai memoárjai fontos történeti forrásmunkák. – A szerk.
[9] Garami Ernő (1876–1935) szociáldemokrata politikus és publicista, elektroműszerész. 1895, a Népszava napilappá alakulása óta a lap munkatársa, 1898-tól pedig főszerkesztője és az SZDP vezetőségi tagja. 1906-ban elindította az SZDP tudományos folyóiratát, a Szocializmust. 1918. október 31-től a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, a tanácsköztársaság kikiáltásakor kilépett az Egyesült Szocialista-Kommunista Pártból, és Svájcba emigrált. Igazságügy-miniszterként tagja volt a Peidl-kormánynak, és a Szociáldemokrata Párt képviseletében részt vett a Clark-féle tárgyalásokon (elfogadva Horthy bevonulását Budapestre), azok befejeztével újból külföldre távozott. A Lovászy Mártonnal együtt Bécsben megindított, Jövő című lapban megjelent cikkei miatt Magyarországon perbe fogták, és csak a per megszüntetése után, 1929-ben tért vissza Magyarországra, amíg a szociáldemokrata pártvezetéssel támadt újabb vitái ismét külföldre nem kényszerítették, ahonnan 1934-ben betegen tért haza. Számos fordítás, politikai brosúra és egy dráma szerzője volt, Forrongó Magyarország című, 1922-ben Lipcsében, illetve Bécsben megjelent emlékiratairól Lukács recenziót írt: Munkás, Kassa 1922. augusztus 4., 3. o. – A szerk.
[10] Garbai Sándor (1879–1947) szociáldemokrata politikus, kőműves. 1902-től volt tagja az SZDP vezetőségének, 1903-tól elnöke a Magyar Építőmunkások Szövetségének, 1907-től szerkesztője az Építőmunkás című lapnak. Az 1907. évi XIX. tc. megalkotása után az Országos Munkásbiztosító Pénztár elnöke lett. Az 1918-as októberi forradalmat követően az Országos Lakásépítési Bizottság elnöke és a lakásügyek kormánybiztosa volt. A tanácsköztársaság alatt a forradalmi kormányzótanács elnökeként, a Peidl-kormányban közoktatási miniszterként tevékenykedett, a szakszervezeti kormány bukása után Ausztriába, majd Franciaországba emigrált. – A szerk.
[11] A lapban nyomdahiba: „erődjének”. – A szerk.
[12] A lapban nyomdahiba: „mert”. – A szerk.
[13] A lapban a szöveg szedéshibás: „nem jogfolytonos, hanem…” – A szerk.