Nemzetközi forradalom és ellenforradalom^[1]

 

Az ellenforradalom nagyfokú katonai előkészülete technikai fölényt jelent a forradalommal szemben. Azonban a burzsoázia a benne rejlő érdekellentétek következtében nincs abban a helyzetben, hogy egy akcióképes ellenforradalmat tudna csinálni. Igaz tehát, hogy a proletariátus technikailag nincs úgy felkészülve, mint a burzsoázia, azonban ezzel szemben a proletariátus – minthogy ott egy igazi közösségről van szó – a politikai egységnek a lehetősége megvan. A burzsoáziának az egyetlen komoly harci szervezete a proletariátussal szemben az ellenforradalmi katonai szervezetek. A háború előtt a burzsoáziának megvolt a maga rendes hadserege, és ez a hadsereg annyira hatalmában volt a tisztikar, altisztek stb. révén, hogy bármikor fel tudta használni a proletárokat saját proletártestvéreik ellen. Ez a helyzet azonban a háborúval megszűnt. A burzsoázia ellenforradalma teremtett egy ellenforradalmi karhatalmat. Ilyen karhatalma van most minden burzsoáziának. Ilyenek Kolcsak, Judenics, Vrangel, Denikin, Németországban az Orgesch, ilyenek a Baltikum-csapatok. (Ezekkel a csapatokkal szállták meg a németek a Breszt-Litovszk-i béke megkötése után az ún. baltikumi tartományt.) Ezek a csapatok úgy alakultak, hogy amikor a háború végével a német megszálló sereg katonáinak legnagyobb része hazament, azok a tisztek, diákok, foglalkozásnélküliek, akik nem tudtak és nem akartak visszatérni a régi élet kereteibe, a kalandorok, nem szereltek le. Ezek voltak a német kapitalizmusnak előretolt csapatai. Ezeket az Antant visszaparancsolta a baltikumi tartományokból, mivel a forradalmat már leverték, az Antant számára elvégezték a dolgukat, most egy állandó ellenforradalmi fehérgárdájává lett a német kapitalizmusnak. Ezeket a minden országban meglévő, ellenforradalmi fehérgárdákat a proletariátus ellen mindenkor fel lehet használni, ezek a proletariátus győzelmének legveszedelmesebb akadályai. Ellenben a burzsoázia ott csinál hamis számadást, amikor azt hiszi, hogy ők a kapitalizmus helyreállításáért küzdenek. Hogy mennyire nem a kapitalizmus támaszai ezek, és nem a kapitalizmusért küzdenek, kitűnik akkor, amikor a kapitalizmus egyes ilyen csapatokat, nem lévén rájuk szüksége, le akar szerelni, hogy más célokra használja föl azokat.

A kapitalizmusnak bizonyos jogrendre, törvényes állapotra van szüksége. Mármost nézzük meg, mit jelent ez a jogrend és törvényes állapot. A kapitalisták jogrendje ez: amikor a kizsákmányolási rendszer annyira be van a munkások fejébe verve, hogy azok az ellen nem tehetnek és nem tesznek semmit, akkor létesítsenek egy jogrendet, amely alá a munkások önként alávetik magukat. Ezáltal börtönre, akasztófára és ilyen kivételes intézményekre nincs olyan nagy szükség, mint jogrend nélkül. A kapitalistáknak ugyanis nem áll érdekükben megtömni a börtönöket, sok-sok akasztófát állítani föl, hosszú időn keresztül fehérgárdákat tartani fenn, mert egyrészt ők termelni akarnak, másrészt a fehérgárda is a kapitalisták költségén él. Egy ilyen fehérgárda a kapitalisták számára fölös kiadás.

A régi, háború előtti hadsereg teljesen a kapitalisták szolgálatában állott, ha bárhol zavargás állott be, kivezényelhették a katonákat, akik gondolni sem mertek az ellenszegülésre, mert tudták, hogy a kapitalisták egész rendszere rajtuk épül fel. Ma ez nincs így. A fehérgárda nem áll egészen a burzsoázia szolgálatában, mert egyrészt tudja, hogy nélküle a burzsoá állam nem tud fennállani másrészt más (?) az emberanyaga. A régi hadsereg parasztokból állott, akik szolgálatuk letöltése után leszereltek, hazamentek. A mai fehérgárda legfőképp kalandorokból áll, akik a polgári életbe többé visszatérni nem tudnak. Katonatisztekből, akik semmihez a világon nem értenek, és akik számára nem marad más hátra, mint állandó háború xxx Akik 18 éves korukban katonák lettek, akik nem akarnak továbbtanulni, urak akarnak maradni. A legénységben az ún. lumpenproletariátus  foglal helyet, amely munka nélkül akar jól élni. Ennek a társaságnak nem érdeke egy normális állapot, mert akkor dolgoznia kellene, tehát érdekük az állandó nyugtalanság fönntartása. Ezért a fehérgárdák mindenütt a burzsoáziától független politikát csinálnak. Jó példa erre Olaszország fehérgárdája, amely D’Annunzio vezetésével bevonult Firenzébe. Az olasz kapitalistáknak most egy békés politika áll érdekében, ezt akarnak csinálni: szomszédaikkal fel akarják venni a békés kereskedelmi összeköttetést, hogy jó valutájukkal jól kizsákmányolhassák a szomszédos országokat. Vagyis ugyanazt a szerepet játssza most el, amit Magyarország a háború előtt eljátszott a Balkán-államokkal. Olaszország például összevásárolja Magyarországon a részvényeket potom áron. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy Olaszország békés jellegű viszonyba kerüljön a szomszédos államokkal. Ezért kötötte meg Olaszország Jugoszláviával is a rappalói megegyezést. D’Annunzio azonban, aki Fiumét elfoglalta, nem vette tekintetbe kormánya rendelkezését, és nem üríttette ki Fiumét. Ez fölöttébb kellemetlen volt az olasz kapitalistáknak, mert a Jugoszláviával való békés érintkezésüket akadályozza. Világos tehát, hogy egy ilyen D’Annunzio-féle fehérgárda, mely jó szolgálatot tett a burzsoáziának, mert leveri a forradalmat, ha másról van szó, hogy más úton erősítse a kapitalizmust, mint harcokkal, nem engedelmeskedik a kapitalizmus parancsainak. Itt látjuk tehát, egyrészt az ellentétet a burzsoázia és saját karhatalma között, másrészt látjuk – és ez nagyon fontos –, hogy ez az ellentét nemcsak a legyőzött, hanem a győző országokban is megvan. A szociálpatrióták ugyanis azt mondják, hogy ez csak a legyőzött államokban van így. Azonban nemcsak Olaszországban látjuk ezt, hanem jó példa erre az angolok és írek közötti harc is (?). Mind sűrűbben érkeznek a hírek Angliából, hogy Anglia Írországban már nem számíthat a maga rendes csapataira, hanem kénytelen fehérgárdákat alkalmazni. Azonban egyik kapitalista állam sem okul a másik kárán. Mert jelenleg Angliának a fehér gárda, de később úgy fog vele járni, mint Olaszország D’Annunzióval.

A burzsoázia mint mondottuk – nem egységes osztály, ellentétben a proletariátussal, amelynek egységes érdekei vannak: hogy a kapitalizmus megdőljön. A burzsoáziának a proletariátussal szemben szintén egységes az érdeke, hogy ti. a kizsákmányolást tovább fenntartsa, ha azonban arról van szó, kit kell kizsákmányolni, s kié legyen a haszon, a burzsoázia érdekei szembekerülnek egymással.

Nézzünk egy példát. Itt vannak például a kisgazdák. Megegyezik-e a kisgazdák érdeke a nagytőkésekével? Kétségtelen, hogy nem. A tőkések és a nagy bankok érdeke, hogy mennél olcsóbban és mennél többet termeljen a kisgazda. Próbáljuk most megérteni a kisgazda helyzetét. A kisbirtokosok a háború alatt keltett haszonból kifizették adósságaikat, pénzük rengeteg van. Ezért a termelés fokozása nem áll érdekükben. Érdekük, hogy minél kisebb termelés mellett minél több árut kapjanak. Ezt csak akkor tudják elérni, ha a kapitalizmus igen sok árut termel. Az árutermelés a kapitalizmus számára azonban nem technikai kérdés. Például nem azért nincs most termelés, mert nincs nyersanyag, Amerikának pl. túlságosan sok gyapotanyaga van, s ezzel szemben Közép-Európában nagy a gyapothiány. Ugyanis az amerikai kapitalisták inkább elégetik a gyapot egy részét, csak hogy a meglevőnek az árát felverjék. Mert a kapitalistáknak az a fontos, hogy a nyersanyag árát úgy kalkulálják, hogy elegendő profitjuk legyen. Mivel azonban a kisbirtokosok keveset termelnek, az élelmiszerek ára igen magas. S a munkás életfenntartásához szükséges költséget a kisbirtokosok politikája folyton felveri. A kapitalizmus nem tud produkálni, mert az élelmiszerek ára nagyon magas, nem szabályozható, és a kalkuláció bizonytalan. A kisbirtokos nem tud árut kapni, mert a kapitalista termelés mind kisebb lesz, s minden évben még jobban csökkenti a termelést, mert azt hiszi, kisebb termeléssel magas árak mellett több profitot tud elérni. Tehát a profitra dolgozó osztályok megegyezésre sohasem lesznek hajlandók, s minden produkciók lecsökkentésének ellenére is állíthatjuk, hogy az egész világon még ma is van elegendő nyersanyag arra, hogy a termelést helyre lehessen állítani, ha lehetséges volna ezt a nyersanyagot ésszerűen szétosztani, ha például a szén oda jutna, ahol a termelést fokozni kell, ha Amerikából a gyapotot oda lehetne szállítani, ahol nincsen ruha és így tovább. Tehát ha a nyersanyagot az egész világon csak a termelés érdekében osztanák szét, akkor volna nyersanyag a termelésre. A kapitalisták számára azonban ez nem jön tekintetbe. Ők folyton egymás között is osztályharcot vívnak a profitért, nem csupán a proletariátus ellen harcolnak.

Nézzük meg most, mi történik pl. Magyarországon? Egyrészt a nagytőke, nagybirtok, a nagy bankvállalatok és a kisbirtokosok ádáz osztályharcot vívnak egymással. Másrészt van egy másik osztály, a városi kisburzsoázia, hivatalnokok, amelynek érdekei ellentétesek a kapitalizmuséval. A kapitalistáknak az volna az érdekük, hogy az államgépezetet minél olcsóbbá tegyék, a városi burzsoáziának pedig, hogy minél nagyobb számban és minél nagyobb fizetéssel maradjanak meg az állam szolgálatában. Pl. a kis Magyarország, mely eltartja mindazokat a hivatalnokokat, akiket a 20 milliós Magyarország tartott el. A kapitalizmus helyreállításánál tehát Magyarországon a kapitalisták érdeke az volna, hogy ez az óriási szám, amely óriási kiadást jelent, redukáltassék, s Magyarország csak annyi alkalmazottat tartson el, amennyire szüksége van. Ugyanez a helyzet Németországban is, amely a háború előtt hatalmas államgépezettel rendelkezett, imperialista állam volt, Németország területe megkisebbedett, ellenben megmaradt az óriási apparátus. Mi történjen mármost azokkal az emberekkel, akiket nem lehet most elhelyezni? Ez a jelenség tehát megint általános.

A háború előtt a kapitalisták megszervezték az egész társadalmat. A háború azt jelentette gazdasági szempontból, hogy a társadalom gazdasági szempontból átcsoportosítódott. Ennek egyik következményét látjuk. Látjuk a fehérgárdák tiszti csoportjaiban, látjuk például, hogy diákokat kiragadtak tanulmányaikból, katonákká tették őket, és most ezek nem tudják folytatni tanulmányaikat. A háború alatt az ipar átalakult egy óriási háborús iparrá. Bizonyos iparágak megszűntek, vagy csökkentek, s helyettük óriási háborús iparágak jöttek létre. A háború megszűnt, s ennek az óriási apparátusnak a szükségessége is megszűnt. Vannak ugyan most is háborúk, de ezek oly kis méretűek, hogy ezeknek adminisztrálásához erre a nagy apparátusra szükség nincsen.

Minthogy Európának a fele gazdaságilag tönkrement, a hatalmas Oroszország pedig mint piac kikapcsolódott, az angol és amerikai kapitalizmus nem tud helyreállni, mert nincsen kinek termeljen, s ennek következtében óriási rétegek szabadulnak fel: munkanélkülivé válnak. Ez az a kérdés – a munkanélküliség kérdése –, amely pl. nálunk a Károlyi-forradalom alatt oly nagy szerepet játszott. A munkanélküliség kérdése rendkívül nagy horderejű. Lloyd George bejelentette hivatalosan azt, hogy Angliában több mint egymillió munkanélküli van jelenleg, s ő nem tud a munkanélküliség ellen tenni, segítség helyett azt a tanácsot adta, hogy az az egymillió ember vándoroljon ki. Lloyd George tudja, hogy a munkanélküliek száma emelkedni fog. Ugyanez a tendencia látszik Amerikában is.

Mindezekkel még nincsenek kimerítve az uralkodó osztályon belül fennálló ellentétek.

Az ellenforradalmat az egyszerűség kedvéért egységesnek vettük. Most azonban, miután az alapokat megvizsgáltuk, megállapíthatjuk, hogy ez nem így van. Éles különbséget kell tennünk az ipari és az ún. finánctőke között. Ipari tőkés, aki a maga tőkéjét egyedül az iparba helyezi el, aki áruk előállítása és eladása révén szerzi meg a maga profitját. A tőkéstársadalom fejlődésének elején nagyrészt kizsákmányolásból állott. Azonban az ipari termelés fellendülése, a trösztök, kartellek alakulása az ipar egységes megszervezését tette szükségessé. Ekkor a nagyobb bankok – a finánctőke – vették át a vezetést, és ezek tartják ma is kezükben az ipart. Mivel a modern állam kapitalista szervezetté lett, mint nagy kapitalista vállalkozás szintén belekerült ennek a finánctőkének a hatalmába, mert a háború fedezésére szükséges óriási összegeket a nagybankok adták kölcsönformájában az államnak.

A finánctőkének s az ipari tőkének közvetlen érdekei rendkívüli módon eltérnek egymástól. Ha arról van szó, hogy a proletárforradalom ellen kell dolgozni, akkor ugyan együttműködnek, de egyébként igen nagy ellentét van a kettő között. Pl. a két leghatalmasabb európai kapitalista állam miért nem képes együttműködni az ellenforradalom kérdésében? Azért nem, mert Franciaország lényegében finánckapitalista állam, míg Anglia inkább ipari állam, amely az árui számára piacot akar szerezni. Franciaországnak, a finánctőkés államnak Szovjet-Oroszországgal szembeni érdeke az, hogy minden körülmények között leverje a bolsevikieket, mert Szovjet-Oroszország nem hajlandó elismerni a háborús kölcsönöket, sem pedig a régi cári adósságokat, melyeket a francia tőke adott, ezenkívül a francia tőkének Oroszországban óriási befektetései vannak. Ugyanilyen érdekei vannak Franciaországnak Németországgal szemben is, hogy ti. Németország fizesse meg mielőbb a hadisarcot, még ha teljes tönkremenése árán is. Ezzel szemben Angliának mint ipari tőkésnek az az érdeke, hogy úgy Oroszország, mint Németország minél vásárlóképesebb piac legyen az angol iparcikkek számára. Ha tehát Oroszország kénytelen állandóan háborút viselni, ha a háborúk Oroszországból gazdaságilag sivatagot csinálnak, akkor ott nem lehet Angliának a termékeit elhelyezni, mert nem lesz, aki megvásárolja. Ugyanez a helyzet Németországban is. Ha Németország kénytelen a dieselmotoroktól a fejőstehenekig mindent odaadni Franciaországnak hadisarc fejében, akkor a német nép vásárlóképessége a minimumra redukálódik, tehát Anglia itt sem tudja áruit elhelyezni. Itt van a nagy és komoly ellentét a franciák és angolok között, mely megakadályozza, hogy Oroszország ellen hatásosan és energikusan lépjenek föl. De ezekkel még nincsenek az ellentétek kimerítve. Itt van pl. a nemzetiségi kérdés. Vizsgáljuk meg, mi van a nemzetiségi kérdés mögött. A kapitalizmus egy, a mainál nagyobb területet akar egységes kizsákmányolási területté összeolvasztani, mert ez a kapitalizmusnak érdeke. Ennek a szükségletnek a következtében jöttek létre a XVIII. század polgári forradalmai után az egységes nemzeti államok. Ez azonban Közép-Európában nem lehetett tartós, mert itt csupa kis nemzetiségből olvasztottak össze három nagy államot: Ausztria-Magyarországot, Németországot és Törökországot. A háború itt sajátságos helyzetet teremtett. Ezt a sajátságos helyzetet akarja az Antant felhasználni arra, hogy megcsinálja ugyanazt, amit a XVIII, század polgári forradalmai hoztak létre nyugaton: egységes nemzeti államok keletkezését Kelet- és Közép-Európában. Azonban elfeledkezik arról, hogy ezek a nemzetiségi területek nem egységesek. Hogy nem lehet a kis nemzetiségi államok közé szigorúan határt vonni, mert akkor gazdaságilag életképtelenek lesznek. Pl. Ausztria-Magyarország egy gazdasági egység volt. S mi történt a háború után? Az Antant igyekezett a szövetséges kis államokat életképessé tenni azáltal, hogy Ausztria és Magyarország gazdaságilag nélkülözhetetlen területeit a szövetségeseinek adta, és így előbbi államokat életképtelenné tette, másrészt újabb nemzetiségi ellentéteket támasztott.

Először nem oldotta meg a gazdasági kérdést, mert a régi Magyarországon a vasút-, távíróvonalak, az egész kereskedelem mind Budapestre voltak koncentrálva. A vasútvonalak gócpontja Budapest volt, úgy Felső-Magyarországból, mint Erdélyből. Mármost ez a kereskedelmet a Magyarországból lekapcsolt részeken igen megnehezítette, mert például Szlovenszkóból sokkal egyszerűbb az áruszállítás Budapestre, mint Pozsonyba vagy Bécsbe. Nem oldotta meg a kérdést nemzetiségi szempontból sem, mert ugyanaz az ellentét, ami a régi Monarchiában volt, most fordítva fennáll, mert a régi elnyomottakból elnyomók lettek.

Mit jelent szocialista szempontból a nemzetiségi elnyomás? Ez egy nagyon reális történelmi folyamat. Ti. az elnyomáshoz apparátusra van szükség. Ez áll tisztekből, katonákból, postamesterekből, hivatalnokokból stb. Magyarországon volt egy ilyen magyar elnyomó szervezet, amely most kenyértelenné vált, viszont a szlovákok, románok, jugoszlávok állítottak fel ilyen új elnyomó szervezeteket. Ez az ellentét is növeli a krízist, mert akadályozza a produktív munkát. Viszont egy rendkívül fontos ideológiai jelenség: a magyarok eddig hozzá voltak szokva, hogy ők az elnyomók, s a románok, tótok stb. az elnyomottak, ez a helyzet most megváltozik, természetes azonban, hogy a magyarság nehezebben tűri az elnyomást, másrészt az új elnyomó nemzetiségek (románok, tótok stb.) kíméletlenebbül fogják azt végrehajtani, mint a magyarok tették. Tehát a burzsoázián belül egy éles, áthidalhatatlan osztályellentét jött létre. Minden pillanatot, amikor a proletárforradalom veszít aktualitásából, a cseh-magyar-román burzsoázia az egymás ellen való harcra fog felhasználni. A magyar kapitalizmus nem tud helyreállni, és azt hiszi, hogy ennek egyetlen oka, hogy elszakították tőle Szlovákiát és Erdélyt, tehát minden igyekezete arra irányul, hogy háborúban visszaszerezze az elszakított részeket. Ezzel természetesen súlyos csapás érné főleg a cseh kapitalistákat, s gyorsítaná a cseh kapitalizmus gyors összeomlását, a forradalom kitörését. A cseh kapitalizmus tehát a végsőkig fog védekezni.

Van még egy igen fontos pont, amely a közép-európai konszolidációt lehetetlenné teszi. A régi Magyarország területei – mint már mondottuk – egy gazdasági egységet képeztek. Ez azt jelentette, hogy az ipar és forgalom politikailag voltak elhelyeződve. A forgalom arra volt berendezve, hogy Budapesten és Bécsen menjenek keresztül a vonatok. Ezt a nemzetgazdaságtanban telepkérdésnek nevezik. Ez jelenti azt, hogy egy bizonyos ipar hol van elhelyezve. A forgalmi viszonyok ennél a kérdésnél elsőrendű szerepet játszanak. Pl. ha a Budapest felé való közlekedés jobb, mint a Szolnok felé, akkor kapitalista szempontból Budapest közelebb van, mint Szolnok, ha valójában nincs is úgy. Mármost az Osztrák–Magyar Monarchiát és vele együtt ezt a gazdasági egységet a háború széttépte, s összekerültek olyan területek, amelyek gazdaságilag nem tartoznak össze. (Pl. Szlovenszkóban milyen messze vannak egymástól városok vasúton, pedig légvonalban teljesen közel vannak.) Magyarországon a forgalom teljesen Budapest felé van irányítva, mármost Szlovenszkónak vagy Prága felé kellene új vonalakat építeni, ami a mostani viszonyok között lehetetlen, vagy padig megint Budapest felé irányítani a forgalmat. Egyik megoldás sem jó, tehát ez megint egy krízist hoz létre. Ezek azok az okok, amikért Közép-Európában nem tud helyreállani a kapitalista termelés, s ezek azok, amelyek magát a kapitalista osztályt tépik csoportokra. Mert ha különböző országok kapitalistái összeülnének, hogy megbeszéljék, miként lehet visszaállítani a kapitalista termelést, meg tudnák csinálni. A kapitalisták azonban jobban képviselik a maguk csoportjának pillanatnyi érdekeit, és nem hajlandók egy ilyen megbeszélésbe belemenni, úgyhogy egy szakadatlan testvérháború van a kapitalisták között. Ez azonban nemcsak közép-európai kérdés, itt van például az angol és amerikai transzport-krízis, ahol mind e két állam kapitalistái a maguk számára igyekeznek megkaparintani a szállításokat.

Sohasem szabad felülni annak a szociálpatrióta hazugságnak, mintha anyaghiány azért volna, mert nem lehet szállítani, mert kevés szállítóhajó van. Az nem igaz, hogy a háború miatt nem lehet szállítani. Több hajó van a világon, mint amennyire szükség van, de ezek csak [akkor] indulnak útnak, ha kifizetődik, így éppen a hajók sokasága miatt egy újabb krízis jön létre a kapitalizmus számára, mely krízisek szakadatlanul folynak. Amerikában ilyen krízisek az áruk túlságos fölhalmozása következtében jönnek létre. Ezek a krízisek főleg abban nyilvánulnak meg, hogy a kapitalizmus egyes osztályai egymással a legélesebb osztályharcban állnak, részben úgy, mint nagy érdekcsoportok, pl. franciák és angolok, részben magán az államon belül. Például Angliában van egy békepárt (már ti. Oroszországgal szemben), melynek Lloyd-George a vezetője, és egy háborús párt, amely az angol finánctőkét képviseli.

Mi az oka annak, hogy a kispolgárság együtt halad a finánctőkével? Ha Oroszországot leverik, egy hadseregre van szükség, amely hadseregben a kispolgárság mint katonatiszt, számtiszt, stb. el tud helyezkedni. Minél gyöngébb egy államban a kapitalizmus, minél inkább veszített erejéből, annál inkább imperialista karakterű lesz az állam. Ebből érthetjük meg Lengyelország politikáját. Lengyelország lényegében három területből áll: Poroszország, Oroszország és Galíciából. Mindegyik területet máshová fűzik érdekei. Az osztrák lengyelség Bécs felé orientálódik, az orosz lengyelség Oroszország felé. S minél nagyobb területet fűznek Lengyelországhoz, annál jobban növekedik a nemzetiségi kérdés és növekszik ennek a feszítőereje. De ezeknek a közép-európai államok fönnállásának a lehetősége más kérdés. Ezek nem tudnak még a maguk érdekében sem egységes politikát csinálni. Milyen nehéz pl. a

cseh kapitalistáknak helyes politikát folytatni. A cseh, jugoszláv és lengyel állam nem önálló országok, hanem a nyugat gyarmatai, tehát ezek még annyira sem folytathatnak egységes és értelmes politikát, amennyire egyébként képesek volnának erre. Gondoljunk pl. a francia generálisoknak ezen országokban való szerepére. Csehországnak legkomolyabb ellenfele pl. Lengyelország, illetőleg egy magyar–lengyel szövetség. Tehát a cseheknek az érdeke az volna, hogy az orosz–lengyel háborúban Lengyelország vereséget szenvedjen. Ellenben a cseh burzsoázia mégis kénytelen volt eltűrni, hogy Csehországon keresztül az Antant fegyvereket szállítson Lengyelországnak, sőt kénytelen volt saját ellenségének fegyvert szállítani – mert a franciák követelték. Világos tehát, hogy lehetetlen Európában egységes ellenforradalmi frontot teremteni.

Anglia pl. úgy oldotta meg Oroszországhoz való viszonyát, hogy hivatalosan nem viselt háborút, hanem támogatta a lengyel ellenforradalmi hadsereget. Ez nem megoldás; mégpedig azért, mert az ellenforradalmi hadsereg sok pénzbe került, másrészt pedig mert az angol ipari tőkének az orosz piac meghódítása lenne a célja. Így az angol kapitalizmus az angol politika helytelensége miatt több kárt szenvedett, mintha nem viselt volna háborút.

Éppen mert krízisben áll a világ kapitalizmusa, nem képes a mai keretekben produkálni, hanem kénytelen hódító politikát folytatni, hogy újabb és újabb területeket nyerjen, mert ezzel véli termelési rendjét visszaállíthatni, és mert azt hiszi, hogy ekkor a „rend” helyreáll. Ebből következik, hogy a világ kapitalistái között éles harcok folynak azokért a területekért, ahol a termeléshez szükséges legfontosabb nyersanyagok találhatók. Itt elsősorban a szén- és naftavidékekről van szó. És ezeknek megszerzése játssza a döntő szerepet. Németország és Franciaország határán nagy szénbányák vannak, másrészről a lengyel és cseh határon, Oroszországban a Don vidékén vannak Európa döntő jelentőségű széntelepei. A nyugati szénkérdés tehát az, ahol Anglia, Franciaország és Németország érdekei ütköznek. A másik kérdés az, ahol a németek, csehek és lengyelek ütköznek össze a szénterületek megszerzése miatt. A másik döntő jelentőségű termék a petróleum. Kelet-Galíciában óriási petróleumforrások vannak, s az angol és francia kapitalizmus mindent meg fog kísérelni, hogy Lengyelországot Oroszországtól „megvédje”. Itt végeredményben kiéheztetési politika folyik; az európai kapitalizmus és az orosz proletariátus között és az európai kapitalizmus számára döntő jelentőségű, hogy Oroszországot elzárja a nyersanyagoktól.

A másik ilyen fontos ütközőpont a Kaukázusban van. Ezen a vidéken ugyanis megalakítottak egy „szocialista” köztársaságot, Georgiát, amely semmi más, mint angol érdekeltség. Ezen demokratikus szocialista köztársaságnak a kialakítása azért volt szükséges, hogy az angolok ennek segítségével képesek legyenek az ezzel szomszédos kis tanácsköztársaságot, Azerbajdzsánt ellensúlyozni. Ugyanis Azerbajdzsán szovjet köztársaság területe azért fontos az angol kapitalizmusnak, mert itt feküsznek a rendkívül gazdag bakui naftaforrások. Tehát ennek éppen olyan jelentősége van, mint a kelet-galíciai vagy a tescheni nyersanyagkérdésnek. Érthető, ha Anglia minden igyekezetével azon van, hogy Azerbajdzsán tanácsköztársaságot megbuktassa, és annak területét értékes naftaforrásaival együtt magának megszerezze.

 

[1] Az előadás (magyar nyelvű) szövege sokszorosított gépirat formájában maradt ránk a Politikatörténeti Intézet Archívumában (677. f. 3/9. őe. 1–13.). A gépirat a cím után föltünteti: „Lukács György második előadása”, a gépiratot tartalmazó kolligátum azonban semmiféle következtetésre nem ad módot a tekintetben, hogy az előadás hol, milyen alkalomból hangzott el, milyen célból, kik sokszorosították, és főképp, miképp kerülhetne elő az első és a további előadások szövege. Az előadás gondolatmenete, vélhetőleg a bécsi pártiskola politikailag képzetlenebb hallgatóinak szólóan és kötetlenebb formában nagyjából a Világreakció és világforradalom című, a Kommunista Ifjúmunkás Internacionálé 2. délkelet-európai konferencián, 1920 decemberében elhangzott Lukács-előadás 2. részét követi (lásd az 1920-as írások között), és az előadás vélhetően nagyjából a konferenciával egy időben hangozhatott el. – A szerk.