Önkritika^[1]

 

Kétségtelen: az önkritika minden forradalmár, minden forradalmi párt legelsőrendű kötelessége. De ennél az önkritikánál nem szabad a marxizmus módszerét figyelmen kívül hagyni; azt ti., hogy minden, ami a múltban történt, történelmi jelenség, és mint ilyen, szükségszerű. Amennyiben tehát kritizáljuk, vissza kell mennünk az események igazi okaira, és ezeket kell kritizálnunk. Ez a kritika lehet csak igazán önkritika. Mert akkor, ha megállapítjuk, hogy helytelenül cselekedtünk, magunkban (a magunk személyében, a párt és az osztály akkori állapotában) találjuk meg az okot, és ezt az okot, tehát magunkat igyekszünk megváltoztatni, azért, hogy a jövőben – más körülmények között – helyesen viselkedjünk. Az önkritika igazi kérdése tehát az: hol volt a hiba gyökere; és nem az, hogy mit kellett volna akkor cselekedni. Mert ez utóbbi kérdésfeltevés azzal a veszedelemmel jár, hogy önmagam helyett másokat kritizálok, hogy mostani, a hiba átélt következményeiből levont tapasztalataim alapján, megállapítom, hogy akkor mit kellett volna csinálnom – mely megállapításból a jövő cselekvés szempontja számára nem származik semmi értékes tanulság. (Mert az, hogy én „okosabb”, „előrelátóbb” stb. voltam a többieknél, csak nem sikerült érvényesíteni bölcsességemet, még nem jelent értékes tanulságokat.)

Ezt a pár megjegyzést pedig azért írtam le, hogy egy önkritika bevezetéséül szolgáljon. Az önkritikát szó szerint értem: saját cikkemet, melyet az „Egység okmányaiba” írtam közvetlenül az egyesülés után,[2] ti. annyira jellemző tünetének látom annak a tisztázatlan állapotnak, mely a párt forradalmi szerepét illetőleg nálunk, magyar kommunistáknál uralkodott, hogy ezzel az egyesülés tényére némi világosságot lehet talán vetni. Nem a cikk egyes állításai a fontosak. Fontos az, hogy akkor megíródhatott, és hivatalos véleményként megjelenhetett[3] egy cikk (mégpedig anélkül, hogy bárhol komoly ellenvéleményt váltott volna ki), mely a proletariátus győzelmes forradalmát párt nélkül, pártkereteken való túlnövéssel akarta megoldani. Ismétlem: ha csak arról lenne szó, hogy én akkor egy helytelen, egy rossz cikket írtam, nem volna érdemes rá egy szót sem vesztegetni. De a cikk megjelenése, ellentmondásra nem találása stb., érdekes tünete a március 21-iki állapotnak, és e tünetből kiindulva, érdemes a dologgal magával foglalkozni.

*

A kérdés véleményem szerint nem az, hogy helyesen cselekedett-e a kommunista párt, amikor a hatalmat átvette (mint azt Levi elvtárs,[4] a „loyális oppozíció” szellemi apja kérdi a berlini „Internationale”-ban). Az elkerülhetetlen volt. Kérdés: helyesen cselekedett-e, amikor szervezeti különállását feladta, es beleolvadt a szocialista, majd a szocialista-kommunista pártba?

Erre a kérdésre mindenek előtt egy megállapítással kell felelnünk. Az egyesülés pillanatában – szervezetileg – nem volt kommunista párt. Volt – nagyszámú – a kommunizmus számára megagitált, azzal együtt érző, sőt együtt cselekvő munkás. De ezek a kommunista pártba csak igen kis mértékben voltak beszervezve. Ennek sok, külső és belső oka volt. Mindenekelőtt az: idő rövidsége. A kommunista párt november közepén alakult meg. Az első hónapok munkáját az agitáció, a kommunista tanok nagyarányú propagálása töltötte ki. (A legelfogultabb bíráló is el fogja ismerni, hogy ezen a téren igen sok történt.) Február első felében került a mozgalom abba a stádiumba, hogy a komoly szervező munka megkezdődhetett. Akkor jött a Népszava előtti tüntetés, Kun Béláék elfogatása – és a szervező munka megakadt. Igaz: csak rövid időre. Már március első felében ismét erélyesen folyt a szervezkedés, de az idő ismét rövid volt: alig három hét múlva aktuális lett a hatalom elfoglalásának kérdése, három hét alatt pedig pártot szervezni lehetetlenség. Tény tehát, hogy március 21-én tényleg nem volt szervezett kommunista párt. Voltak egyes szervezetek, csoportok, tagok stb., de működésképesen szervezett párt nem volt. (Nagyon jellemző a mozgalom akkori állapotára, hogy azok a tagok, akik márciusban beszerveződtek a pártba, nagyrészt egész újak voltak; a februári tagok jórészét elvesztette a párt, és újakat nyert helyébe, jeléül annak, hogy a kommunista mozgalom akkor mily kevéssé volt még konszolidálva.)

De ennél a ténynél nem szabad megállnunk. Mert nemcsak nem volt párt, hanem a párt és vezetőség nem volt igazán tudatában annak, hogy mennyire nélkülözhetetlen a párt a forradalom vezetésében. Azt hitték sokan – köztük magam is –, hogy a proletárállam szervével teljesíthetjük ezt a funkciót. Ez a tévedés nemcsak a magyar kommunisták tévedése volt. Aki végigtekint az egész világforradalmi mozgalmon (német pártszakadás, [az] amsterdami iroda tézisei, az amerikai munkások mozgalma, az I. W. W.[5]), mindenütt láthatja ezt a felfogást, persze sokféle változatban. Azt a hitet, mintha a pártszervezet lényegében a burzsoá társadalom szülöttje lenne, melyet a proletár osztályharcnak új, speciálisan proletárszervekkel (munkástanács, üzemi tanács, ipari unió stb.) kell pótolnia.

A párt forradalmi szerepének ez az alábecslése onnan ered, hogy az egyetlen pártforma, melyet a nem orosz munkásság közvetlen tapasztalataiból ismert, a szociáldemokrácia korrupt és megalkuvó pártja volt. Érthető, hogy a vele szemben megnyilvánuló ellenszenv mint a pártformának általában az elutasítása jelentkezett. Annál is inkább, mert az újonnan keletkező kommunista pártok – nálunk is, a külföldön is – szervezetileg nem különbözhettek olyan gyökeresen a régi pártoktól, hogy a szervezeti különbség (és vele a funkcióváltozás) mindenki számára nyilvánvalóvá lehetett volna. Mert zárt pártot, mely igazán tömegpárt, és nem szekta, csak a forradalom előrehaladott szakában, hosszas forradalmi tapasztalatok alapján lehet alakítani. Amíg a forradalom ide nem jutott, elkerülhetetlen az ingadozás két egyformán egyoldalú véglet között. Az egyik az, hogy a kommunista párt szervezetileg nem válik el elég élesen a régi munkáspártoktól. A másik, hogy a kommunista munkásság forradalmi része nem látja tisztán a pártban való szervezkedés forradalmi jelentőségét. Ebben a krízisben van ma a német kommunista párt. A magyar kommunisták még eddig a krízisig sem jutottak el, amikor a hatalom átvétele előtt állottak. Hogy az egyesülés általános elégületlenséget váltott ki a kommunisták körében, még nem bizonyíték arra, hogy [a] kérdést és jelentőségét igazán tisztán látták volna. Ellenkezőleg. Az e kérdés körül folytatott vitákban olyan békésen összefértek Lenin és Szabó Ervin elméletei a kommunisták gondolkodásában, hogy nyilvánvaló: még a kérdés feltevéséig sem jutottak el. (Mondanom sem kell, hogy ezt a kritikát elsősorban magamra értem.)

A diktatúra végső szakában már megkezdődött ez a megismerés. Akkor kísérlet is történt a párt – kommunista – reorganizációjára. Erre nem volt idő. Így a magyar párt létrejötte, mint az oroszé, csak bukott forradalom után volt lehetséges. Hogy a nyugati pártok hogyan oldják meg ezt a kérdést: nem tudjuk.

Szerencséjükre – amihez a magyar diktatúra bukása is hozzájárult – ők már tisztán látják a kérdést, ha megoldani a forradalom jelenlegi szakaszában nem is tudják. Talán nem is lehet. A forradalomnak nagyon előre kell haladnia ahhoz, hogy zárt tömegpárt jöhessen létre; túl kell már lennie a puszta agitáció és propaganda szakaszán – amin nyugaton a győztes forradalom előtt aligha lehet túl. Ez a forradalom jelenlegi legnagyobb krízise. A krízis a magyar diktatúrában ütközött ki először. Ma világszerte tudatossá vált, ha megoldást találni nem is bírt még.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 12. (I. évf., 7. sz.), 13–14. o.; kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 42. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 59–63. o.; kisebb javításokkal közöljük). – A szerk.

[2] Lukács György A proletáregység helyreállításának elméleti jelentősége címmel Az egység okmányai című kiadványban (A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadása, Budapest 1919), majd Lukács Taktika és etika című tanulmánykötetében (A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadása, Budapest 1919) Párt és osztály címmel megjelent írásáról van szó. (A cikkről lásd még a Lukács György: Forradalomban. Cikkek, tanulmányok 1918–1919 című kötetet, 404–406. o.) – A szerk.

[3] A lapban nyomdahiba: „megjelentetett”. – A szerk.

[4] Paul Levi (1883–1930) német szocialista, kommunista politikus, jogász. 1906-tól volt az SDP tagja, politikai perekben szerepelt védőként (egyebek mellett Rosa Luxemburg védőjeként). Az I. világháború idején tagja volt az ellenzéki szociáldemokrata Spartakus-csoportnak, 1918-ban egyik alapítója, majd Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolása után vezetője a Kommunisták Németországi Pártjának. 1919-ben elérte a párt radikális, szindikalista színezetű szárnyának kizárását, 1920-ban egyesítette a KPD-t a Független Szociáldemokrata Párt balszárnyával (a német kommunista párt ezért viseli egy ideig a Németország Egyesült Kommunista Pártja – VKPD – nevet), Ernst Däumiggal az egyesült párt társelnöke. 1920-tól haláláig parlamenti képviselő volt. 1920. decemberében, mivel nem értett egyet a Kommunista Internacionálénak a „pártszakadást” – a „centrista” áramlatoknak a szerveződő kommunista pártokról való erőszakos leválasztását – célzó taktikájával, melynek az olasz szocialisták livornói kongresszusán volt tanúja, és miután saját pártjában is összeütközésbe került ebben a kérdésben a Komintern képviselőjével – Rákosi Mátyással –, lemondott pártelnöki tisztéről. A meghiúsult 1921-es úgynevezett márciusi akció után két brosúrában élesen bírálta pártja, illetve a Komintern puccsizmusát, amiért is kizárták a KPD-ből, és a Komintern III. kongresszusa, némi vita után ugyan, de jóváhagyta kizáratását. 1920 áprilisában megalakította a Kommunista Munkaközösséget (KAG), 1922 áprilisában belépett a Független Szociáldemokrata Pártba. 1922 szeptembere (a független szocialisták és a többségi szociáldemokrata párt egyesülése) után az SPD baloldali ellenzékének képviselője, 1923–28-ig a Sozialistische Politik und Wirtschaft című lap kiadója volt.

A „lojális oppozíció szellemi apja” kitétel a KPD-nak a Kapp-puccs után megfogalmazott álláspontjára utal. Amikor Kapp 1920. március 17-én lemondott, és ezzel összeomlott a jobboldali politikai-katonai körök hatalomátvételi kísérlete, a szakszervezetek Legien vezetésével egy, a kereszténydemokrata szakszervezetektől az USDP-ig terjedő részvétel mellett létrehozandó munkáskormány megalakítására tettek javaslatot. A javaslat elsősorban az USDP radikális szárnyának tartózkodásán bukott meg, amelyik ugyanis tiltakozott a jobboldali szociáldemokratákkal való kormányalakítás gondolata ellen. Bár a KPD eleinte maga is elvetette a munkáskormány lehetőségét,  Walcher és Pieck már 18-án tárgyaltak a szakszervezetekkel, és március 21-én nyilvánosságra került a KPD-vezetés határozata, amely leszögezte, hogy – miután nincs erős kommunista párt, ami pedig előfeltétele volna a proletárdiktatúrának –, a kommunista párt értékeli azokat a szabadságjogokat, melyeket egy nem a tőke diktatúrájaként működő demokrácia biztosít, és a javasolt szocialista kormányt a tömegek forradalmi fejlődése szempontjából üdvözlendőnek tartja, ennélfogva lojális oppozícióként viselkedne vele szemben. A Paul Levi inspirálta nyilatkozatot később a központi bizottság és az április 14-én tartott pártkongresszus is „megtévesztőnek” minősítette és elítélte, Paul Levi – aki egyébként börtönben ült a Kapp-puccsot követő napokban – egyedül maradt a nyilatkozatot támogató véleményével. – A szerk.

[5] Industrial Workers of the World: Daniel De Leon, Eugene Debs, W. Haywood é. m. által 1905-ben Chicagóban alapított munkásszövetség, melynek Kanadában, Ausztráliában, Dél-Amerikában és Dél-Afrikában is voltak szervezetei. 1920-ban az IWW-ben felmerült a Kominternhez való csatlakozás gondolata. – A lapban nyomdahiba: S. W. W. – A szerk.