Opportunizmus és puccsizmus^[1]

 

Egyetlen gondolkodó és önmagával szemben tisztességes kommunista sem tagadhatja le, nem is akarja letagadni, hogy (Oroszországot kivéve) a kommunista pártoknak mindenhol komoly válságon kell keresztülmenniük. A válság csírái már e pártok megalapítása óta jelen vannak, s maga a válság is időről időre hevennyé vált; kezdetben puccsista hajlandóságok képében jelentkezett – a blanquizmus, amelyet Bernstein, de már maga Marx és a bolsevikok is joggal elvetettek, számos, különben tisztességes és meggyőződéses elvtárs gondolkodásában és tetteiben kísértett: elfogadták azt a babonát, amely szerint a jól megszervezett élharcosok kis csoportjának határozottsága és áldozatkészsége révén egy csapásra végbevihető a proletárforradalom. Közvetlenül a vesztett háború után a közép-európai államapparátusok széthullása különösen kedvezett e tan fölbukkanásának, ám úgy tűnik, hogy a kommunista pártok kezdték leküzdeni tévelygéseit.

Annál is inkább, minthogy eltűnőben van a puccsista irányzatoknak egy másik, belső s ezért fontosabb oka is a kommunista pártokban. A dolog lényegéből adódik, hogy a forradalmi mozgalmak elsősorban a munkásság korábban nem szervezett s ezért az osztályharcban tapasztalatokkal nem rendelkező, ösztönösen forradalmi rétegeit ragadják meg; s hogy ezzel szemben a szakszervezetek szervezett munkásainak elitje opportunista és konzervatív hajlandóságokat táplál magában. Ám ahogy közvetlen gazdasági helyzetükre gyakorolt hatása révén a kapitalizmus összeomlása ezeknek a rétegeknek is szenvedéseket okoz, s ezáltal forradalmasítja őket, a proletár tömegek forradalmi érzelmeihez mindinkább társul az igazi osztályharc forradalmi tudata, a tudatos dialektikus marxizmus. (A forradalom sorsát illetően továbbra is jelentőségük van a munkásság korábban említett rétegeinek, de funkciójuk változáson megy keresztül.)

Ehelyett viszont egyéb belső veszélyek tűnnek fel. A pártok növekedésével, különösen ott, ahol a III. Internacionálé egyes proletárpártjai nem a régi párttal történt szakítás, az ellene folytatott harc útján jöttek létre, hanem a párton belül szerezték meg a többséget s így a vezetést is (mint Olaszországban, s nemsokára talán Csehszlovákiában is), azzal, hogy opportunista vagy legalábbis ingadozó csoportok is kacérkodnak  a III. Internacionáléval (USP[2] Longuet-csoport[3]), egyre nagyobb annak a veszélye (s az egyre sokasodó jelek világosan mutatják ezt), hogy e csoportokkal az opportunizmus szelleme is beférkőzik a kommunista pártokba. Úgy tűnik tehát, mintha az igazi marxista kommunistáknak egyszerre két fronton is – balra és jobbra – kellene harcolniuk, mintha a kommunizmuson belül a marxizmus a centrum pozícióját foglalná el. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, s az adott keretek között elméletileg is meg kell okolnunk, hogy mindkét esetben ugyanaz a veszély fenyegeti a kommunizmus szellemét; hogy az opportunisták és puccsisták elveik elméletileg döntő alapjait tekintve – ugyanazon a talajon állnak, következésképpen – igencsak sűrűn – a gyakorlatban is nagyon hasonló eredményekre jutnak.

Ha csak negatíve akarjuk kifejezni magunkat, akkor elméletileg az a döntő mozzanat, hogy egyik csoport sem képes folyamatként felfogni a forradalmat, állító megfogalmazásban, hogy hamisan értékelik a szervezet szerepét a forradalmi mozgalomban. Egyszerűen akár a szervezet túlértékeléséről is beszélhetnénk; ez a kifejezés azonban félrevezető volna, mert anarcho-szindikalista tendenciák támogatásaként is értelmezhető – ettől pedig minden kommunistának távol kell tartania magát. Amikor arról beszélünk, hogy az opportunisták és puccsisták a kommunistákkal szemben hamisan értékelik a szervezetet, nem a szervezet általában vett jelentőségéről beszélünk, hanem kizárólag a forradalmi mozgalomban betöltött szerepéről és funkciójáról. A kommunista párt elgondolhatatlan szervezet, sőt, szigorúan centralizált és fegyelmezett szervezet nélkül. Az opportunistáktól és puccsistáktól azonban különbözik annyiban, hogy számára a szervezet nem a cselekvés előfeltétele, hanem előfeltétel és következmény állandó egybejátszása a cselekvés során; sőt, ha egyáltalán beszélhetünk valamelyik mozzanat túlsúlyáról, akkor a szervezetet inkább következménynek, mint előfeltételnek kell tartanunk. „A merev, mechanikus, bürokratikus felfogás – mondja Rosa Luxemburg – a harcot csak mint a szervezet termékét fogadja el a szervezet bizonyos erősségi fokán. Az eleven, dialektikus fejlődés viszont a szervezetet a harc termékeként hozza létre.[4] Nem szükséges példákon keresztül megvilágítani az opportunistáknak ezt a fajta gondolkodását és cselekvését; mindenki torkig van szavazócédula- és pártkönyvecske-számlálósdijukkal, várakozásukkal arra a „pillanatra”, amikor elegendő számú munkás van, és kellőképp meg vannak szervezve. Meglepő viszont, hogy mennyire hasonló ehhez a puccsisták gondolatmenete. Az elméleti alapokon édeskeveset változtat az a tény, hogy náluk nem szavazócédulák, hanem revolverek és géppuskák számlálásáról van szó, hogy a „jó szervezet”-nek kevesebb embert kell magába foglalnia, hogy legfőbb javuk nem a választási apparátus vagy a szakszervezetek, hanem valamiféle illegális katonai szervezet. A puccsisták is két egymástól elválasztott stádiumnak tartják a szervezetet és a cselekvést, az előkészület, illetve a forradalom, a mozgósítás, illetve a csata stádiumának. A forradalmi folyamatnak ez a mechanikus kettéválasztása a puccsisták esetében szükségképp azzal jár, hogy mértéktelenül túlbecsülik a hatalomnak a proletariátus által való puszta magragadását. A hatalom megragadását a forradalmi folyamat befejezéseként vagy legalábbis tetőpontjaként gondolják értékelni, bár az nem több, mint az osztályharc nagyon fontos és döntő jelentőségű szakasza (de csak egyik szakasza). Így teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy erejük és különösen „szervezetük” ereje nemcsak, hogy nem elegendő az eljövendő, valóban döntő jelentőségű küzdelmekhez, hanem egyáltalán nem is alkalmas erre a küzdelemre. Az opportunisták előtt is hamis megvilágításban jelenik meg a hatalom megragadásának mozzanata. Ha a „fokozatos fejlődés”, az „átmenet” semmitmondó frázisaival többnyire kitörölni törekszenek is a hatalomátvétel jelentőségét a proletariátus tudatából, éppen e hamis értékelés következtében nagyon gyakran előadódhatnak olyan helyzetek, amikor nemcsak puccsista szellemben túlértékelik a hatalom megragadását, hanem ebben a szellemben is cselekszenek. Nagyon jellemző példája ennek a müncheni tanácsköztársaság kikiáltása. Miközben a kommunisták energikusan ellenezték, és a dologban mindenfajta részvételt elutasítottak, Bajorország első, látszólagos tanácsköztársasága a többségi szocialisták, a függetlenek és anarchisták puccsából született. Mikor aztán annak létrejöttét követően a kommunisták minden erejükkel arra törekedtek, hogy a proletariátus papíron meglevő látszólagos uralmát valódi proletárdiktatúrává változtassák, a puccs kezdeményezői – Tollertől jobbra és balra – részben megelégedtek puszta látszatvívmányokkal, részben pedig nyíltan szabotálták az osztályharc összes valóban forradalmi intézkedését.

Mindez nem véletlen. Nem véletlen, hogy az USP központja az opportunizmus és puccsizmus e testvéri keverékének. Az sem véletlen, hogy Lauffenberg és Wolffheim[5] úgynevezett baloldali radikalizmusa szerint egyrészt nem következik be elég gyorsan és „energikusan” a hatalom átvétele, másrészt viszont ugyanők hajlamosak arra, hogy a proletariátus „uralmának” fenntartása érdekében, az antantkapitalizmus elleni harc érdekében békét kössenek a burzsoáziával. A „szervezet” túlbecsülésének és mechanikus felfogásának ugyanis az a szükségszerű következménye, hogy a látható, közvetlen eredmények kedvéért feledésbe merül, háttérbe szorul a forradalmi folyamat totalitása.

Csak a forradalmi folyamat totalitása lehet mércéje a kommunista cselekvésnek. Amit Marx A gothai program kritikájában leszögezett, hogy „a jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata és az ezáltal megszabott kultúra fejlettsége”,[6] az a proletariátusnak az osztályharc folyamán kialakított szervezeti formáira is érvényes. Ezek is egyfelől kifejeződési formái, másfelől pedig fegyverei az osztályharcnak, fejlődésük, erejük, használhatóságuk, kiépíthetőségük az osztályharc fejlődésétől függ. Mihelyt önállósodik egy ilyen szervezeti forma, háttérbe szorul a totalitás nézőpontja, és mert eltűnésével elvész a cselekvés igazi mércéje is, eredményként és mérceként csak a harc közvetlenül látható eredményei maradnak. Ezek azonban – függetlenül attól, hogy sikeres tarifatárgyalásokról vagy fegyveres felkelésekről van-e szó – a maguk elszigeteltségében nem lehetnek mércéi a proletariátus cselekvésének, sőt még a pillanatnyi helyzet helyes értékelésének sem.

A forradalmi marxizmus e végzetes félreértelmezésének elméleti gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza. Első félreérthetetlen megnyilatkozása a Willich-Schapper és Marx közötti harc volt, később fejlődés és forradalom bernsteini szembeállítása, melynek következményei még a mai vitákban is érezhetők. Mit sem használ, ha mégoly lángoló forradalmi pátosszal harcolunk is a fokozatos fejlődés tana ellen – ha nem értjük meg, hogy (függetlenül. attól, hogy melyik oldalra állunk) már maga a szembeállítás is eltávolodás a marxizmus talajáról. A marxizmus ugyanis nagy és egységes folyamatként fogja fel a kapitalista fejlődés egész folyamatát, s vele együtt a proletariátus erőinek kibontakozását is. A proletariátus és elsősorban tudatos élcsapata előtt e totalitás forradalmi jellegét sohasem szabad, hogy elködösítse e fejlődés hosszú időtartama, a sok hosszúra nyúló szünet, a hosszú – látszólagos – apály, visszaesés és mozdulatlanság. A kommunisták taktikájának ezért alkalmazkodnia kell a forradalmi munkásmozgalmaknak ehhez a kettős jellegéhez. Sohasem veszítheti szeme elől a forradalmi folyamat egységét és totalitását. Ugyanakkor azonban ezt is mindig az adott pillanat szempontjából, a „nap követelményének” álláspontjáról kell szemügyre vennie: állandóan forradalmi reálpolitikát kell űznie, s eközben egyformán fontos a kommunista taktikát alkotó mindkét fogalom. Forradalmi irányzatként a puccsizmus csak akkor válik – látszólag – jogosulttá, mikor az opportunizmus eltorzítja a folyamat egységét és értelmét, mikor a fejlődést „békés evolúció”-nak, reálpolitikának pedig a forradalom feladását tartja. Hisz ekkor valódi forradalmi cselekvésként jelenhet meg a „mindenáron való” fegyveres felkelés, a hatalom „mindenáron” való megragadása. Ha viszont magát a folyamatot tekintjük lényegét illetően forradalminak, ha a fegyveres felkeléseket a hatalom megragadása felé vezető út olyan szükségszerű lépésekként fogjuk fel, amelyek bizonyos helyzetekben feltétlenül szükségesek, azonban elvileg nem különböznek más szükséges lépésektől, akkor nemcsak elméletileg és az agitáció szempontjából, de gyakorlatilag is kihúzzuk a talajt a puccsizmus alól, s alapelveinek kispolgári jellegét minden gondolkodó munkás magától belátja.

Ezzel egyben világosan körvonalaztuk a kommunisták taktikáját a puccsizmussal szemben: a kommunistáknak minden, mégoly jelentéktelennek tetsző, a leghétköznapibb követeléseket támasztó akcióit is forradalmi szellemmel kell megtölteniük. És a szónak ebben a gyakorlati értelmében a forradalmi szellem sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint a forradalmi folyamat szellemében való tudatos cselekvést, minden egyes alkalom kihasználását az osztályellentétek élezésére, s ennek tudatosítására a proletariátusban.

Ez csak akkor lehetséges, ha a proletariátus minden egyes cselekedetét az összmozgalom szempontjai irányítják, s a proletariátus cselekvőleg tudatosítja, hogy cselekvése összefügg az egész forradalmi folyamattal. Ha ez nem történik meg, akkor a forradalmi érzületű, de osztálytudatra még nem egészen ébredt munkások számára az egyetlen számba jöhető forradalmi cselekvésnek az tűnik, ha fegyverrel a kézben védelmezik érdekeiket. Az opportunizmus és puccsizmus ugyanis nemcsak az elméletben rokonjelenségek.

A puccsizmus csak az opportunizmus talaján nőhet nagyra, ha tehát puccsista hajlamok ébrednek a munkásságban, annak minden igazi kommunistát önkritikára kell kényszerítenie: meg kell vizsgálnia, nem rejlenek-e taktikájában valahol opportunista mozzanatok.

„Minden eddigi materializmusnak […] az a fő fogyatékossága – mondja Marx –, hogy a tárgyat […] nem […] mint érzéki-emberi tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektívan” fogta fel, nem „tárgyi tevékenység”-ként. A feuerbachi szemléleti materializmus azért nem értette meg „»a forradalmi«, a »gyakorlati-kritikai« tevékenység jelentőségét”.[7] Az opportunisták vulgármarxizmusa visszaesik a fejlődés e feuerbachi stádiumába – a puccsizmust bármely (látszólagos) aktivitása sem emelheti túl a puszta szemlélet álláspontján. Emiatt mindkettő teljesen mechanikusan fogja fel a történelmi fejlődést; mindkét osztályharc-felfogásból eltűnik a tömegek forradalmi aktivitásának gondolata, s vele elvész forradalmi tudatosságuk fokozásának gondolata is, pedig az egyszerre gyümölcse és alapja a forradalmi cselekvésnek.

Az opportunisták és a puccsisták abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy alábecsülik a tömegek spontaneitását az „előkészített”, előre megszervezett akciókhoz képest, hogy függetlenül attól, a bérek emeléséről vagy fegyveres felkelésről van-e szó, nem pusztán tudatosítani és kommunista szellemben irányítani akarják a mozgalmat, hanem megkísérlik azt ők maguk „csinálni”. Tetteik ezért mindig a levegőben lógnak, minden érezhetően valóságos alapot nélkülöznek, bár önmagát – az igazi marxisták pusztán „elméleti” megfontolásaival szemben – mindkét tábor „reálpolitikus”-nak nevezi. A cselekvés reális alapzata ugyanis csak a proletariátusnak a „gyakorlati-kritikai tevékenységben” megnyilvánuló osztálytudata lehet. Bármennyire kézzelfoghatók és „reálpolitikusak” legyenek is a jelszavai, egy akció mégis légüres térben mozog, ha nem ebből, a tömegek spontaneitásából indul ki, ha célkitűzései nem azokat a követeléseket kívánják tudatossá tenni, amelyek föllobbantották azt a spontaneitást, ha a spontaneitást nem ebbe az irányba, a forradalmi folyamat totalitásának irányába kívánja vezetni. Ha kezdetben öntudatlanul is, de minden munkás ortodox marxista – ez a kommunista cselekvés ki nem mondott előfeltevése. Ortodox marxista, mert osztályhelyzete szükségszerűen beleszövi őt a forradalmi folyamatba. Csak az osztályharc szemléltető oktatása s benne a kommunista párt irányító tevékenysége képes azonban arra, hogy tudatosítsa a munkásban kikerülhetetlen osztályhelyzetét, minden ebből adódó következménnyel együtt. Ha különböző eszközökkel is, de ezt a folyamatot egyaránt gátolják az opportunisták és a puccsisták. Az előbbiek mert a pillanatnyi helyzetet izoláltan, a totális összefüggéstől elszakítva teszik meg taktikájuk kiindulópontjának. Az utóbbiak mert egy még nem időszerű, még nem a tömegek által (ha öntudattalanul is) spontánul tételezett célt tartanak szem előtt, s ezt a célt a tömegekkel való közvetlen kapcsolat nélkül akarják megvalósítani.

Mint látjuk, a vulgármarxizmus mechanikus osztályharc-felfogása elválasztja a forradalom „előkészítését” magától a „forradalomtól”, ezáltal a szervezetet is különválasztja a tömegtől, a harc egyes mozzanatait elszigeteli totalitásuktól. Mivel elejti a forradalmi folyamat totalitásának gondolatát, képtelen megérteni a tudat szerepét a forradalmi fejlődésben, és a forradalmi cselekvést a forradalmi osztálytudat kibontakozásának szolgálatába állítani. Az opportunisták azt hiszik, hogy a proletariátust „felvilágosító munkával” fokozatosan „éretté” tehetik a forradalomra. A puccsisták teljesen félretolják ezt a kérdést, mivel egyszerűen saját „forradalmi” tudatukat csempészik a tömegeké helyébe. Mindkét felfogás egyformán mechanikus. Mindkettő olyasmit lát a proletár osztálytudat fejlődésében, amit a forradalmi harcoktól függetlenül is el lehet képzelni. Ezzel kiadják kezükből a legfontosabb, a forradalom szempontjából mindenképpen döntő jelentőségű fegyvert. Ha a kommunisták, egyedül igazán marxista módon, taktikájukat az osztályharc és osztálytudat egységének szolgálatába állítják, amennyiben tudniillik minden cselekedetükbe forradalmi szellemet csempésznek, s így „gyakorlati-kritikai tevékenységre” nevelik a proletariátust, nem is kell különösebb harcot folytatniuk az opportunizmus és puccsizmus ellen.

Ha viszont letévednek erről az útról, akkor semmiféle mégoly sziporkázó polémia sem mentheti meg őket ettől a kettős veszélytől. A forradalom a proletariátus nagy nevelődési folyamata; csak akkor győzhet, ha a harcban és a harc által osztállyá alakul. De osztállyá csak akkor alakulhat, ha kifejleszti magában valódi osztálytudatát – ez viszont csak az osztály helyzetének megfelelő, forradalmi cselekvésben születhetik meg. Ha más értelemben beszélünk a proletariátus „ideológiai érettségéről”, az csak üres szócséplés marad, akár elismerjük, akár elvitatjuk ezt az „érettséget”.

A proletariátus mint osztály kezdetben csak gazdaságilag, csak objektíve létezik, csak maga az osztályharc tudatosítja és változtatja szubjektívvá, tudatossá az osztálynak ezt az objektív, tudományos valóságát, s ezzel vonja be a valóságos, eleven és cselekvő életbe. Az osztályharcról kialakított mechanikus felfogásuk következtében az opportunisták és puccsisták az osztály fogalmát statikusnak, egyszer s mindenkorra változhatatlanul adottnak, nem pedig dinamikusnak, a harcban létrejövőnek, növekedőnek s önmagát életre hívónak tekintik. Azonban csak akkor találhatjuk meg a kommunista cselekvés állandóan változó taktikájának szilárd alapzatát, ha a proletariátusnak mint osztálynak a konstitúcióját a forradalom céljának és törekvésének, nem pedig kiindulópontjának tartjuk. A taktikai megfontolások kiindulópontja persze mindenképpen az osztály gazdasági, tudományos valósága. Ám a taktika proletariátus által történő eleven megvalósítása csak a forradalmi cselekvés célja lehet. Minden valóban forradalmi cselekvés csökkenti a feszültséget és távolságot a proletariátus gazdasági léte és tettre kész tudata között. Ha ez a tudat elérte, áthatotta és átvilágította a létet, akkor képes minden akadály leküzdésére – képes bevégezni a forradalom folyamatát.

Marx felülmúlhatatlan világossággal fogalmaz, amikor a Willich-Schapper-frakciótól való elszakadását indokolja: „A valóságos viszonyok helyett szerinte a puszta akarat a forradalom hajtókereke. Amíg mi azt mondjuk a munkásoknak: 15, 20, 50 évi polgárháborúkat és népek csatáit kell végigharcolnotok, nemcsak azért, hogy a viszonyokat megváltoztassátok, hanem azért is, hogy önmagatokat megváltoztassátok,[8] és politikai uralomra alkalmassá tegyétek, ti, ellenkezőleg, ezt mondjátok: »Azonnal uralomra kell jutnunk, vagy lefekhetünk aludni.« Ahogyan a demokraták a nép szót szentséggé teszik, úgy ti a proletariátus szót teszitek szentséggé. Ahogyan a demokraták, úgy ti is a forradalom frázisát csempészitek a forradalmi fejlődés helyébe…”[9]

 

[1] Opportunismus und Putschismus, Kommunismus, Wien 1920. augusztus 17. (I. évf. 32. sz.), 1107–1115. o. – A cikk „G. L.” szignóval jelent meg; kötetben németül: Georg Lukács: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 47. skk. o. – Berényi Gábor fordítása (a fordítás először a Lukács György: Történelem és osztálytudat című kötetben jelent meg, Magvető, Budapest 1971, 128–138. o.; kisebb javításokkal közöljük). – A szerk.

[2] Az USPD-t (Németország Független Szociáldemokrata Pártját) 1917-ben hozták létre, pártszakadás révén, a háborút ellenző szociáldemokraták. A gothai alakuló kongresszus (1917. április 6–8.) 124 küldötte 91 szociáldemokrata választókörzetet képviselt, és részt vett a kongresszuson az SPD 15 Reichstag-képviselője is; a párt vezetői Wilhelm Dittmann és Hugo Haase lettek. Az USDP-hez csatlakozott Eduard Bernstein és Karls Kautsky is, a baloldalról pedig Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezette Spartakus-csoport (míg a Brémai Baloldali Radikálisok önálló szervezetet alkottak). 1918. október 19-én az USDP (Haase, Dittmann, Emil Barth) az SPD-vel együtt hozta létre a Népbiztosok Tanácsát, az év végén azonban az USPD-tagok kiléptek a kormányból, a Spartakus-szövetség pedig, leszakadva az USPD-ről, létrehozta a német kommunista pártot. Az USPD taglétszáma gyorsan növekedett (az 1919. márciusi 300.000-ről 1920 októberéig 893.000-re), és jelentős pozíciókat mondhatott a magáénak a szakszervezetekben, belülről azonban erősen megosztották az áramlatharcok: a balszárny (Däumig, Stoecker, Koenen) a tanácsrendszer és a Kominternhez való csatlakozás érdekében lépett föl, a jobbszárny (Dittmann, Crispen) a parlamenti demokrácia mellett foglalt állást, és a Kominternhez való csatlakozás kérdésében várakozó álláspontra helyezkedett. Az 1920. október 12–17-én tartott hallei kongresszuson a küldöttek 237 szavazattal 156 ellenében a Kominternhez való csatlakozás mellett döntöttek, mire a kisebbség elhagyta az üléstermet, és folytatta a kongresszust. Az USDP baloldala (kb. 300.000 független szocialista) Däumig, Adolf Hoffmann, Stoecker és Koenen vezetésével 1920 decemberében egyesült a KPD-vel. A párt maradványa Crispien, Dittmann, Ledebour vezetésével 1922 szeptemberéig működött (1922 januárjában több mint 300.000 tagot számláló) önálló pártként, amikor is a gerai pártkongresszuson (mindössze 7 ellenszavazat mellett) kinyilvánította az SPD-vel való újraegyesülés szándékát. Bár Ledebour és Th. Liebknecht vezetésével egy kisebbség még formálisan fönntartotta a független szocialista pártot, irányzatharcokkal terhelt szektaként elvesztette politikai jelentőségét. – A szerk.

[3] Jean Longuet (1876–1938) francia szocialista politikus és író, a Francia Szocialista Párt és a II. Internacionálé vezető alakja. Az I. világháború idején a francia szocialista párt pacifista kisebbségi szárnyát vezette, 1916-ban megalapította a La Populaire-t, a francia centristák lapját. Ellenezte a francia szocialista pártnak a Kominternhez való csatlakozását, és fellépett a francia kommunista párt megalakítása ellen. 1921-től tagja volt a bécsi Két és feles Internacionálé végrehajtó Bizottságának, 1923-tól a Szocialista Munkásinternacionálé vezetésének. – A szerk.

[4] [Rosa Luxemburg:] Massenstreik, 46 (Neue Ausgabe) [Tömegsztrájk, párt- és szakszervezetek, in: uő: Válogatott beszédek és írások, I., ford. Rózsa István, Kossuth, Budapest 1958, 62. o.].

[5] Heinrich Laufenberg (1872–1932) német baloldali szociáldemokrata, kommunista politikus és író. 1904–07-ig a Düsseldorfer Volkszeitung című szociáldemokrata lap szerkesztője volt, az I. világháború idején a háború ellenzője. Az 1918-as novemberi forradalom után csatlakozott a KPD-hez, és a baloldali ellenzék egyik vezető alakjává, a „nacionálbolsevizmus” képviselőjévé vált. Amikor 1919 novemberében Paul Levi elérte a baloldali ellenzék kizárását a KPD-ből, Laufenberg részt vett a KAPD (Németország Kommunista Munkáspártja) megalakításában, ahonnan 1920 végén kizárták.

Fritz Wolffheim német baloldali szociáldemokrata, kommunista politikus és író. Az I. világháború idején a háború ellenzője, 1919–20-ban a KPD tagja, Heinrich Laufenberggel a „nacionálbolsevista” áramlat vezető alakja. Egyik alapítója volt Németország Kommunista Munkáspártjának, ahonnan 1920 végén kizárták. – A szerk.

[6] Neue Zeit, IX. I. 56. [Karl Marx: A gothai program kritikája, MEM XIX., 19. o.]

[7] Feuerbach, 61. [Uő: Tézisek Feuerbachról, MEM III., 7. o.]

[8] Kiemelés tőlem– L. Gy.

[9] Enthüllungen über den Kommunistenprozeß in Köln, 52–53. [Uő: Leleplezések a kölni kommunista perről, MEM VIII., 396. o.]