Tolsztoj világfelfogása^[1]

 

Tolsztoj azonkívül, hogy nagy költő, sajátságos álláspontot képvisel az erkölcsről, és ez egyike azon fontos kérdéseknek, melyben nekünk is állást kell foglalnunk. Tolsztoj azért is fontos számunkra, azért is meg kell őt ismernünk, mert mindenesetre érdekes, hogy komoly, derék, meggyőződéses emberek elpártolnak tőlünk, elhagyják a kommunista eszméket, s Tolsztojánusokká lesznek. Tolsztoj tanítása az, ami az ő írásaiban megnyilvánul, s ezekben olyan erkölcsi felfogás jut kifejezésre, mely az egyedüli komoly elvi ellentéte a kommunizmusnak. Ugyanis a többiekről valamennyiről számtalan előadásban, cikkben s különböző írásokban kimutatták már és még ki fogják mutatni, hogy tisztára polgári ideológiák.

Ha figyelemmel kísérjük Tolsztoj műveit, azt találjuk, hogy a polgári társadalom megítélését illetően ugyanaz nyilvánul meg bennük, ami a marxizmusban. A kivezető út azonban a miénkkel homlokegyenest ellenkezik, tehát Tolsztoj sem marad belül a polgári társadalmon, neki sincsen polgári ideológiája, ennyiben egyezik meg velünk, kommunistákkal.

A XIX. században két uralkodó ideológia szerepel. Az egyik szerint az állam mintegy őrzője, védője a polgárok jogainak, az állam éjjeli őr. A másik fajta államfelfogás szerint az állam valami istentől származó, a földöntúlival összefüggő dolog, szentség. Tehát Tolsztoj felfogása gyökeresen eltér mindkettőtől. Gondoljunk például a Feltámadás bevezető törvényszéki jelenetére vagy az Iljics Iván halálára. Ezekben láthatjuk, hogy az állam az ember emberi mivoltát figyelembe nem vevő elvont gépezet, a paragrafuserdő eltiporja azokat, akik véletlenül kerekei közé kerülnek. De nemcsak az elnyomottak számára gép az állam, hanem az elnyomók számára is. Csakhogy ezeket viszont az állam automatákká teszi. Ez a felfogás megfelel annak, amit a marxizmus a polgári társadalomról tanít. De Tolsztoj nem azért tekinti az államot halottnak és halált hozónak, mert az egyéniség kifejlődését gátolja, nem; neki nem fontos az egyéniség kifejlődése (Háború és béke); Tolsztoj nem állt meg a XIX. század polgári kritikáján belül, hanem túlmenve az egyéniség szerepén, az államot és a társadalmat az emberről leszakadt öncélszerű voltáért kritizálja. Mi megegyezünk Tolsztojjal abban, hogy hiszünk az egyénen túlmenő történelmi erők működésében, de nem tekintjük őket vak erőknek, és éppen ez a nagy különbség közöttünk és Tolsztoj között.

Tolsztoj nem ismer a történelemben olyan jelenségeket, olyan folyamatokat, melyekbe emberi cselekedetek értelmesen belekapcsolódnak. A proletárdiktatúra állama éppen úgy állam, mint a kapitalizmus állama, de nemcsak abban különbözik attól, hogy ez az automata a proletariátus kezében van, hanem abban is, hogy azok, akik a hatalmat gyakorolják, tudatában vannak annak, hogy ennek az államnak hivatása, hogy önmagát megsemmisítse. Ez óriási különbség a kétféle állam között. Mi, akik a proletariátus nevében cselekszünk, azért cselekszünk így, mert tudatában vagyunk annak, hogy le kell rombolnunk azt az államot, mely után a szabad emberek szabad egyesülése következik. Tolsztoj is, mi is meg akarjuk szüntetni az állam automatizmusát. Míg azonban Tolsztoj az államot örök valaminek nézte, addig mi hiszünk annak megdönthetőségében. És éppen azért, ha Tolsztoj az állam és a társadalom elnyomó hatása alól szabadulni akar, az ő szellemében való cselekvés szükségképpen kivezet a társadalomból. Tolsztoj ezt meg is mondja. Szerinte nem szabad a társadalom ellen forradalmat csinálni, mert az megint létrehozná az állam-automatát. Tolsztoj például azt hirdette, hogy az embernek nem szabad katonának bevonulni, nem szabad fegyvert fogni, szóval az állammal szembeni passzív rezisztenciának a híve.

Az, aki – mint például Tolsztoj – nem folyamatként fogja fel a társadalmat, azt fogja mondani, a társadalom embertelen, nekem kötelességem emberi életet élni. És ne csodálkozzunk azon, ha e szinte vallásos alapon álló kommunisták csalódottnak érezték magukat, mikor a proletárdiktatúrába belekerültek.

Valamely erkölcsnek az értékét, így a Tolsztojét is az fogja megadni, hogy mennyire lehet az illető erkölcs alapján élni. Azonban nagyon lehetséges egy olyan erkölcsi felfogás is, mely szerint a külső következményeket nem szabad figyelembe venni. Viszont kérdés az, hogy lehet-e következetes életet élni, mely emberi erőkkel keresztülvihető. És itt van az az Achilles-sarok, ahol a Tolsztojánusokat megfoghatjuk. Ugyanis Tolsztoj elvei szerint még nem élt senki, még maga Tolsztoj sem. Legfeljebb egy-két lépést tett afelé az élet felé. Például Tolsztoj szerint nem lehet senkinek sem tulajdona, mert a tulajdon fogalma egy elvont jogszabály, és mindig végig kell gondolnunk, hogy annak számára, aki a tulajdont el akarja venni, az a tény, hogy elvesz valamit, börtönt, rendőrt stb. jelent.

Aki tehát ezt az elvont jogszabályt nem a társadalom megváltoztatásával akarja megváltoztatni, annak először is magát kell kitépni a társadalomból. Tolsztoj főnemesi családból származott, egész életén keresztül igyekezett a születésadta előnyöktől szabadulni. De mit tehetett, ha a vagyonát eldobja magától és a szegénységbe megy, az elveivel megegyezően csak akkor történhetik meg, ha sikerül feleségét meggyőzni, hogy önként, sőt örömmel vegye magára szegénységet, mert ellenkező esetben a felesége ellenére cselekedett, és neki ezzel kellemetlenséget okozott.

Tolsztoj nem is tudott egész életén keresztül Tolsztoj szerint élni. A 70. esztendőn felüli öregember megszökött hazulról, hogy bemeneküljön egy kolostorba, meghalni. Azt mondhatná valaki, hogy hiszen a Tolsztoj esete megtalálható a középkori aszkétáknál is. Azonban a Tolsztoj-féle tanítás és a kereszténység tanítása között lényeges különbség van. Ugyanis a kereszténység számára a földi lét csak előkészület az istenhez méltó túlvilági élet számára, míg a Tolsztoj életfelfogásából a túlvilág ki van kapcsolva, az élet értelmét a földi léten belül kell keresni. Tehát megkérdezhetjük Tolsztojtól, hogy hogyan csinálta ezt az életet, s akkor nem mindegy az, hogy kolostorba ment-e vagy sem, mert így a kolostorba menekülés – menekülés a csatatérről. Helytelen a társadalomból egy darabot elkeríteni akkor, amikor emberek között kellene megvalósítani az igazi emberi életet, aki pedig otthagyja az embereket, és kimegy az emberek közösségéből, az még csak meg sem kíséreli az igazi emberi életet megvalósítani. Vagyis Tolsztoj felfogása kivezet az emberi társadalomból.

Tolsztoj nem nagy költőnek tekintette magát, hanem egy tanítás hirdetőjének, és érezte, hogy neki életével is példát kell mutatni, de élete sikertelen kísérlet volt. De vajon nincsenek-e mélyebb okai annak, hogy Tolsztoj elveit az életbe nem tudta átvinni, vajon egyáltalában átvihető-e az életbe a Tolsztoji felfogás? A Tolsztoji erkölcstan tisztán a meggyőződésre és nem a cselekedetek következményeire van alapítva. Ez az etika azt mondja: cselekedj a saját motívumaid szerint, és ne törődj a következményekkel. Ilyen etika volt az őskeresztények meggyőződésen alapuló etikája, ők ugyanis azt hirdették: cselekedj lelked szerint, és a következményeket bízd Istenre. Vagyis az Isten mintegy levette a következményekért való felelősséget az emberről. Ilyen körülmények között, mint az őskeresztényeknél, lehetséges egy meggyőződésen alapuló etika, ellentmondás nélkül. Tolsztoj azonban olyan keresztény, aki nem hisz Istenben és az isteni világrendben. Nála ezáltal az a keret, melybe a lélek szerint való cselekvések belekapcsolódnak, összeomlott. Az emberek a semmiben cselekszenek, számára nincsen egy meghatározott valami, ahová cselekvéseik vezetnek. Ez az oka annak, hogy sem Tolsztojnak, sem a Tolsztojánusoknak nem sikerült eszméiket az életbe átvinni.

Vannak életünkben extatikus pillanatok, azonban kell hogy legyen oly rendszer, melybe ezek beleilleszkednek. Tolsztoj le tud írni ily extatikus pillanatokat, azonban ezek megmaradnak extatikus pillanatoknak, és nem tudja megmondani, hogy éljen az az ember, aki ezen az életszínvonalon tudna élni. De ha ezt meg tudta volna csinálni, akkor meg tudta volna győzni feleségét és gyermekeit is. Azonban ez az ember számunkra már nem is ember. És hogy Tolsztoj ezt nem tudta megtenni, nem az ő hibája, hanem oka az emberi természetben rejlik.

Tolsztoj teljes világossággal látja mindazt, ami értelmetlen az ember életében, látja és meg tudja jeleníteni az olyan pillanatokat, melyekben az ember meglátja az élet értelmét, azonban kritikája puszta kritika marad, és nem tud irányt mutatni az élet számára.

 

[1] Előre, New York–Cleveland–Chicago–Bridgeport–Detroit, 1921. május 1. (XVII. évf., 3163. sz., vasárnapi melléklet), 2. o. – A cikk „L. Gy.” szignóval jelent meg. – A cikk nyelvi lazasága, az érezhetően nem tájékozott közönséghez szabott megfogalmazások, szóval az írás Lukács írásmodorától elütő sajátosságai kétségessé teszik Lukács szerzőségét (az L. Gy. szignót használta a lapban Lengyel Gyula is), ám a cikk élesen exponált és elméleti érdeklődésű kezdete; a jogszolgáltatás mint gépezet motívuma a 3. bekezdésben; a negyedik bekezdésnek az a megfogalmazása, hogy „Tolsztoj nem ismer a történelemben olyan jelenségeket, olyan folyamatokat, melyekbe az emberi cselekedetek értelmesen belekapcsolódnak” – amely tudniillik az 1919-ben írt A szellemi vezetés és a „szellemi munkások” című cikket idézi –, vagy az utolsó előtti bekezdésben: „nem tudja megmondani, hogy éljen az az ember, aki ezen az életszínvonalon tudna élni”, mégis arra utalnak, hogy a cikket talán valóban Lukács írta. – Az Előre amúgy is sűrűn közölt Lukács-írásokat, és nemcsak politikai cikkeket (ezek nagy része átvétel más lapokból – az írások terjedésének ez a technikája általános volt a kommunista lapoknál, a bécsiek egyszerűen „ellátták” az emigrációs sajtót cikkekkel): Lukács ebben a lapban szerepel először feuilletonistaként – ami az első írásokat illeti, a szerkesztőségnek köszönhetően: az Előre Képes Folyóirat (New York), az Előrét is kiadó American-Hungarian Workers Federation képeslapja 1920. április 11-i számában (V. évf., 15. sz., 7–8. o.) közölte Lukács György Esztétikai kultúra című „cikkét”, azaz egy Lukács jóval korábbi Esztétikai kultúra című esszéjéből készült „montázst” közölt, bár Lukács csak egy fél évvel később lesz többé-kevésbé rendszeres szerzője a lapnak; hasonló módon, vagyis föltehetőleg a szerkesztőség „montázsa” révén készült Lukács Régi kultúra és új kultúra című írásának (a tanulmány bevezető fejtegetéseinek) az a változata, amely az Előre  1920. december 15-i számában (XVI. évf., 3228. sz., 6. o.) jelent meg, valószínűleg a tanulmány német nyelvű, Kommunismus-beli publikációja (Georg Lukács: Alte Kultur und neue Kultur, Kommunismus, 1920. november 7. [I. évf., 43. sz., 1538–1549. o.]) alkalmából. – A szerk.