Ukrán nemzeti bolsevizmus[1]
Az Ukrán Kommunista Párt külföldi csoportja nyílt levélben[2] fordul Európa és Amerika kommunistáihoz és forradalmi szocialistáihoz, segítségüket kérve az „elnyomott” ukránok érdekében. A levél nem sok újat mond: ugyanezek a vádak visszhangoznak az antibolsevik liga valamennyi közleményében, legyen az oktobrista vagy mensevik, tisztán polgári vagy szociáldemokrata fogantatású. Ebben a legújabb ellenforradalmi főzetben csupán az az érdekes, hogy a bolsevizmus leküzdését a III. Internacionálén belül szeretné kieszközölni. A nyílt levél kijelenti: „A világforradalmi érdekek nevében, a kommunista mozgalom sikereinek nevében a forradalmat nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni.” (40. o.) Csakhogy ennek az ellenőrző szervnek másmilyennek kell lennie, mint a jelenlegi Kommunista Internacionálé. Követeltetik „minden olyan szervezet és párt felvétele, amely elfogadja e szerv elveit és a belépés feltételeit”. Vagyis: mindazoknak a centristáknak, opportunistáknak, kispolgároknak és nacionalistáknak a felvétele, akik a forradalmi hullám hatására (vagy más, pillanatnyi-politikai megfontolásból) csatlakozni kívánnak a III. Internacionáléhoz anélkül, hogy felfogták volna, és mindenekelőtt anélkül, hogy cselekedeteikben normává tették volna a kommunizmus lényegét. A fenti brosúrát kiadó csoport, hogy mindjárt az Ukrán Kommunista Pártnál maradjunk, azt állítja például, hogy a III. Internacionálé talaján áll, és ugyanakkor minden szavában – valódi nyárspolgári undorral – elveti a forradalmi centralizációnak még a gondolatát is.
Ennélfogva nekünk is el kell utasítanunk, hogy a levélben felvetett kérdést úgy kezeljük, mint a III. Internacionálén belül tárgyalandó vitakérdést. Az elméleti állásfoglalás és a tények tárgyalásának módja egyaránt teljességgel lehetetlenné teszi ezt. Az úgynevezett tényanyag egyáltalán nem lehet vita tárgya – mert nem tényanyag. Jóllehet Vinnicsenko úr[3] és barátai sokat, az olvasót valódi irodalmár (vagy ha az uraknak jobban tetszik: költői) szóözönnel elárasztva beszélnek az ukránok elnyomásáról, arról, hogy Szovjet-Oroszországban nincs szólásszabadság stb., de állításukat egyetlen árva adattal sem támasztják alá. Mint gyakorlott szépírók és zsurnaliszták éppenséggel azt hiszik, hogy egy állítás gyakori, refrénszerű ismételgetése önmagában is igazságának bizonyítéka. A minduntalan felszínre kerülő furcsa ellentmondásokat pedig vagy nem veszik észre, vagy – tapasztalt szépírók lévén – azt hiszik, hogy ezek az ellentmondások elkerülik az olvasó figyelmét. Így például a szovjet közigazgatás és a kommunista párt „bürokratizálódásáról” szóló teljes anyag a párton belül zajlói nyilvános vitákból származik. Az urak tehát teljesen helyénvalónak tartják e viták felhasználását, ugyanakkor kijelentik, hogy Oroszországban az embereknek tilos kimondani gondolataikat – hol itt az összhang ? Vinnicsenko úr ugyanazon az oldalon jelenti ki egyrészt hogy Ukrajnában nem adnak számára munkalehetőséget, másrészt, hogy felajánlották neki az ukrán tanácskormány elnökhelyettesi posztját. Az efféle vádaskodások, amelyek szellemileg és erkölcsileg egy Dittmann vagy Martov színvonalát sem érik el, egyáltalán nem érdemesek a vitára. Az ilyesmi nem egyéb, mint önként az Orgesch vagy más, antibolsevik szervezet rendelkezésére bocsátott agitációs anyag.
A brosúra elméleti részéből az derül ki, hogy a Vinnicsenko úrhoz hasonló széplelkek sohasem fogják megérteni a bolsevizmus lényegét és gondolati módszerét, akármennyit fáradoznak is azon, hogy „marxistaként” tűnjenek fel és írjanak. Ha pedig – mint Vinnicsenko úr és a brosúra többi szerzője – elsajátítják a kommunista irodalom frazeológiáját, ezzel csak még kirívóbbá teszik, hogy milyen távol állnak annak eszmei tartalmától. Vinnicsenko úr nacionalista kispolgár, és mint ilyen meggyőződéses ellenforradalmár. Írásában mindössze annyi újdonság van, hogy kispolgári nacionalizmusát nem – mensevik módra – „valódi” marxizmusnak igyekszik beállítani (szemben a bolsevikok „hamis” marxizmusával), hanem hamisítatlan bolsevizmusnak (szemben az OKP „nacionalizmusával”). A nacionalista ellenforradalmat nem kívülről akarja felsorakoztatni a III. Internacionálé ellen, hanem az Internacionálé kebelén belül óhajtja megszervezni.
Ennek az új keletű marxizmusnak a fő tétele, hogy kulturális önállóság, nemzeti függetlenség (ne feledjük: a tanácsrendszerben, nem a kapitalista társadalomban) elképzelhetetlen gazdasági függetlenség nélkül. Ezzel a tétellel Vinnicsenko úr hamisítatlan–kispolgárnak bizonyult. Nem képes eszmeileg felülemelkedni azokon a korlátokon – Marx Brumaire tizennyolcadikáját szemléltetve –, amelyek osztályának tagjait gazdaságilag szorongatják: a kapitalista „nemzetállam” korlátain. Arra, de csakis arra vonatkoztatva tétele helytálló. És képtelen megérteni, hogy a szovjetköztársaságok gazdasági újjászervezése csak átmenetileg, csak a világforradalom jelenlegi állása mellett korlátozódik az egykori Oroszország területére; hogy minden új szovjetköztársaságnak – ha ugyan közösek a határai Oroszországgal – szükségképpen csatlakoznia kell; hogy csak a tanácsköztársaságok jövendő egyesülése hozhatja helyre a gazdasági kapcsolatok világháború okozta általános szétzilálódását, és teremtheti meg a világgazdaság valóban racionális, profitkorlátok által meg nem zavart szervezetét; hogy a szocializmus szervezett világgazdaságot jelent, és hogy a népek igazi „nemzeti” és „kulturális” függetlensége csakis ezen az alapon jöhet létre. Vinnicsenko úr egyáltalán nem veszi észre ezt a problémát. Ellenkezőleg, azt kívánja bizonyítani, hogy „objektíve Európa egyetlen más állama sem rendelkezik oly mértékben az önálló létezés feltételeivel, mint éppenséggel Ukrajna”. (34. o.)
Ennek a kispolgári-nacionalista ideológiának a fő hordozói az úgynevezett értelmiségiek. Nem csoda, hisz minden nemzeti elnyomás velük – mint osztállyal – szemben a legkeményebb, és minden nemzeti felszabadulás nekik juttatja a legtöbbet mint a „nemzeti” kultúra „szervezőinek”, mint a „nemzeti” hatalmi apparátus ügyvivőinek. Csakhogy az ukrán kispolgárok és értelmiségiek igencsak nehéz külpolitikai helyzetben vannak. Az orosz ellenforradalom nagyorosz: győzelmétől tehát nem remélhetnek semmit. Ha Lengyelország hódítaná meg Ukrajnát, hasonló sors várna rájuk. Ezért házaltak és házalnak fejetlenül a különböző ellenforradalmi táborok körül Szkoropadszkijon[4] és a németeken kezdve egészen addig, amíg végül a bolsevikokkal is próbát nem tettek. Mint igazi értelmiségiekhez illik, céljuk érdekében felettébb szubtilis „forradalmi elméletek” egész sorát agyalták ki. Így például – hogy a mondottakon kívül egy másikat is említsünk – azt, hogy „a forradalom minden országban csak saját belső erőire támaszkodhat”. Eltekintve attól, hogy itt kitűnik a világforradalom internacionalitásáról alkotott elképzelés némiképp nevetséges volta, ez a tétel egyúttal azt az osztályérdeket is leleplezi, amely Vinnicsenko úr és barátai nemzeti-bolsevik ideológiája mögött rejlik: az aggódást azokért a javakért, amelyek Ukrajna „nemzeti államában” megilletnék őket, és amelyek a világháború jóvoltából valóban elvbarátaik és osztályos társaik, a Masaryk típusú cseh kispolgárok ölébe hulltak. Vinnicsenko úr nem is tudja teljesen keblébe rejteni és „marxista” közhelyekkel leplezni ezt a motívumot. Így panaszkodik: „és megint tanúi lehetünk annak a fonák helyzetnek, hogy a hivatalokban javarészt nem-ukrán elemek ülnek…” (21. o.)
Miután kimutattuk, hogy Vinnicsenko úr és barátai miért, milyen osztályhelyzet alapján okoskodnak ellenforradalmi módon, és miért szükségszerű, hogy kitartsanak az orosz tanácsköztársaság és a világforradalom iránt táplált ellenséges érzületük mellett, nyugodtan befejezettnek is tekinthetjük a nemzetközi ellenforradalom eme új keletű tákolmányára vonatkozó fejtegetéseinket. Ennyi szót sem kellene vesztegetnünk rá, ha Vinnicsenko úr nem csatlakozott volna széles gesztussal a III. Internacionáléhoz, ha nem igyekeznék ma is azt a látszatot kelteni, hogy az ő ügye a III. Internacionálé belső ügye. Ezt határozottan vissza kellett utasítanunk. Vinnicsenko úrnak az égvilágon semmi köre a kommunizmushoz. Javaslatai és óhajai Martovnál vagy Csernovnál,[5] esetleg Wilsonnál vagy Masaryknál, netalán Ludendorffnál, Horthynál vagy éppenséggel Petljuránál talán visszhangra lelnek. Sok szerencsét kívánunk neki, és megjósoljuk, hogy a Freiheittől a Morning Postig az antibolsevik liga valamennyi lapjánál nagyfokú megértéssel találkozik majd. Vinnicsenko úr „tényanyaga” pontosan azt bizonyítja, hogy a kommunista pártban igenis lehetséges a forradalmi mozgalom minden szellemi és szervezeti fogyatékosságának szabad és nyílt vitája. De aki részt akar venni ebben a vitában, annak a III. Internacionálé talaján kell állnia, kommunistának kell lennie. Márpedig Vinnicsenko úr soha egyetlen pillanatra sem volt kommunista. Kísérletét, hogy a III. Internacionálén belül szervezze meg a demokratikus ellenforradalmat, vissza kell utasítanunk. Vinnicsenko úr bizonyára magától is megtalálja méltó barátait a Kunfi, Turati & Co. típusú „idealista” széplelkek, költők, gondolkodók és denunciánsok társaságában, hogy e nemes gyülekezet folytathassa a proletárforradalom rágalmazását.
[1] Ukrainischer Nationalbolschewismus, Kommunismus, Wien 1921. február 21. (II. évf., 5–6. sz.), 185–187. o.; kötetben: in: Georg Lukács: Organisation und Illusion (Politische Aufsätze III.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1977, 67. skk o. – Révai Gábor fordítása. – A szerk.
[2] Die Revolution in Gefahr! Wien 1921. A brosurát kiadó pártot nem szabad összetéveszteni Ukrajna Kommunista Pártjával.
[3] Volodimir Kirilovics Vinnyicsenko (1880–1951) ukrán író, publicista, a mensevik Ukrán Szociáldemokrata Munkáspárt egyik vezető politikusa; 1905-ben emigrál a retorzióként alkalmazott katonai szolgálat elől; az 1917-es februári forradalom után az Ukrán Központi Rada egyik vezetője, egy ideig az ukrán kormány elnöke, 1918–19-ben az Ukrán Nemzeti Szövetség Direktóriumának elnöke. 1919 tavaszán emigrált, majd kibékült a szovjet kormánnyal, és hazatért; egy rövid időre külügyi népbiztos, majd újból emigrációba kényszerül. – A szerk.
[4] Pavlo Szkoropadszkij (1873–1945) cári tábornok, földbirtokos, ukrán politikus. 1918. április 29-én a központi hatalmak támogatásával megdöntötte a kevéssel korábban, 1918. január 25-én magát függetlenné nyilvánító Ukrajna kormányát, és mint az ukrán állam hetmanja magához ragadta az államfői posztot; bár (antant kérésre) a világháború lezárása után is maradtak német csapatok Ukrajnában, Szkoropadszkij átadni kényszerült a hatalmat a Direktóriumnak; 1919-ben Németországba emigrált. – A szerk.
[5] Viktor Mihajlovics Csernov (1876–1952) az eszer párt egyik alapítója, vezetője és teoretikusa, 1902 és 1905 között az eszer párt központi lapjának, a Revolucionnaja Rosszijának a szerkesztője. 1917 májusától augusztusig az ideiglenes kormány földművelésügyi minisztere volt; 1920-ban emigrált. – A szerk.