Vanczákék „harca” a választójogért^[1]

 

A fehérterror nemzetgyűlése befejezte működését, anélkül, hogy a Bethlen-féle választójogot „törvényes” formák között megszavazta volna. Hogy az ellenzék ellenállása mennyire lesz komoly, azt az események fogják megmutatni. Túlságosan sokat várni nem szabad. A Rassay körül csoportosult kispolgári demokraták már a parlamentben is hajlandók lettek volna a kompromisszumra. Igaz, akkor az „alkotmányosság” megóvása kedvéért, de nem túlságosan valószínű, hogy az alkotmányosság félrerúgása után is igazán komoly ellenállásra is képesek volnának. És hogy az Andrássy-féle legitimistáknak az egész választójogi küzdelem csak ürügy volt egy olyanfajta erőcsoportosítás számára, amely a meghiúsult Károly-puccsok valóságos osztálytartalmát, a feudális nagybirtok és a banktőke korlátlan uralmát, a városi és falusi kispolgárság félreszorítását más formákban biztosítani alkalmas, az közismert tény. Itt pedig Bethlennek sikerült győzelmet aratnia. Sikerült Andrássyékat saját osztályuk egy részétől izolálni – és ezzel egy újra feléledt munkapártnak (nagytőkés és nagybirtokos vezetés alatt álló gentryuralomnak) alapjait megvetni. A Horthy és Bethlen körül csoportosult városi kispolgárság (ÉME, Gömbös) újra offenzívában van,[2] és a választások előreláthatólag az ő offenzívájuk jegyében fognak lejátszódni.

A helyzet ilyen bizonytalansága, az uralkodó osztályok ilyen mély belső ellentétei mellett a proletariátusnak döntő szava lehet a helyzet megoldásában. És minél jobban bonyolódik a helyzet, minél élesebb lesz az ellentét az egyes uralkodó osztályok között, annál döntőbb lehetne a szervezett munkásság szerepe. Hogy ezt a helyzet legjózanabb megítélése mellett is megszerezhető hatalmat a munkásság tényleg megszerezze és a maga érdekeinek megfelelően érvényesítse, ahhoz önálló osztálypolitikát kellene folytatnia. Tudnia kellene, hogy ebben a harcban nincsen igazi szövetségese, hogy nem számíthat senkire, csak önnön erejére és elszántságára; hogy annyit fog elérni ebben a harcban, amennyit kivívni képes lesz. Tudnia kell, hogy a Bethlen-kormánynak legfőbb érdeke ma semlegesíteni a munkásságot, és a munkásság tétlensége mellett elintézni a burzsoázián belül az erőknek azt az átcsoportosítását, amelyet a választójog szolgál – hogy aztán a munkásság mai, sőt a mainál kedvezőtlenebb helyzete akadálytalanul fenntartható legyen. Tudnia kell, hogy azok az ellenzéki pártok, amelyek most a „demokrácia” érdekeiért küzdenek, nem a munkásság érdekeit keresik ebben a küzdelemben. Csak Horthy és Bethlen ellen akarnak munkástömegeket felvonultatni, mivel nekik maguknak nincsen tömegük. Az ő konszolidációjuk azonban, a Méhelyek és Andrássyak konszolidációja a munkásság szempontjából igen kevéssé különbözik a Bethlenékétől.

Mit tett most már ebben a helyzetben a szociáldemokrata párt? Milyen eszközökkel igyekezett hathatósan érvényt szerezni a munkásság tényleg meglevő erejének? Hogyan igyekezett mobilizálni, szervezett egységbe foglalni a munkásság folyton növekvő elkeseredését a fehérterror uralmával szemben? Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a munkásság elkeseredését Vanczákék ugyan kénytelenek tudomásul venni, és – valamennyire – hozzá alkalmazkodni. De ez az alkalmazkodás kijátszást jelent. Vanczákék tudják, hogy széles munkástömegek elégedetlenek nemcsak mai helyzetükkel, hanem a szociáldemokrata párt semmittevésével, erélytelenségével, árulásával is. Ezért Vanczákék cikkeik és beszédeik hangjában igyekeznek ehhez az elkeseredéshez alkalmazkodni. Azzal a célzattal, hogy cselekvéseik tartalmában ne legyenek kénytelenek ennek a nyomásnak engedni. Hogy ez a nyomás milyen erős és milyen irányú, azt magából a Népszavából is híven megállapíthatjuk. A Népszava fél, hogy a tömegek, ha nem teljesítik demokratikus követeléseiket, kiábrándulnak a demokráciából, bolsevikiek lesznek. Így január 29-i vezércikkében kiemeli a Népszava, hogy a választójog körül történő dolgok „erőteljesen alátámasztják azok álláspontját, akik azt tartják, hogy a demokrácia eszközéi nem célravezetők… Ez volt a hiba a múltban is. Az osztályuralom konok védelme és osztatlan fenntartása adott tápot a szélsőségeknek.” Ugyanígy február 15-i vezércikkében is. Ezzel a veszedelemmel szemben, hogy a „kitagadottság forradalmasító érzése” nő a munkásságban – a kormány belátására apellál a Népszava és a szociáldemokrata párt. A kormány bölcs belátását igyekszik arra felhívni, hogy a szociáldemokrata párt forradalomellenes küzdelmét rendkívül megnehezíti az a tény, hogy a munkásságnak még látszatra sem jut semmi. A kormánynak könyörög, hogy tegye lehetővé számára a munkásság további mérséklését, harci erejének tétlenségbe való elvesztését.

Persze ezek a könyörgések „harci” szavak mögé vannak elbújtatva. Hogyan folyik le most már ez a „harc”? A szociáldemokrata párt parlamenti kretenizmusából önként következik harca a parlamenten belül. Igaz, a szociáldemokrata párt nincs képviselve nemzetgyűlésen. De hiszen vannak ott más pártok is. A Népszava minden rábeszélőképességének megfeszítésével azon van, hogy ezeket a pártokat küzdelemre buzdítsa, őket a kormány választójogi terrorja elleni harcban erősítse. Részletesen kifejti előbb a kisgazdapártnak, hogy mi lenne az ő igazi hivatása, emlékezteti dicső hagyományaira, Nagyatádi Szabó októberi múltjára, a kossuthi hagyományokra; még a keresztény párthoz is van néhány meleg, buzdító, harcra indító szava (Népszava, január 17-, 27-, 31-i vezércikkek). A „harc” tehát kimerül a demokratikus ellenzék harcának támogatásában. Hogy pedig ez a harc mennyire nem komoly, azt még a Népszava is kénytelen megállapítani. Kénytelen látni, hogy milyen hamar volt hajlandó az ellenzék megegyezni Bethlennel, és milyen semmitmondó „engedmények” árán lett volna hajlandó megegyezni vele. Ámde ugyanakkor, amikor ezeknek a feltételeknek értéktelen voltát megállapítja a Népszava, ugyanakkor egyszersmind helyeslését fejezi ki egy választójogi kompromisszummal szemben. Február 12-i vezércikkében ezt írja a Népszava: „Hogy mégis alkura került a sor, az nem az ellenzék hibája. Az ellenzék köteles előrelátással igyekszik javítani a javaslaton, mert kisebbségben van, és így nincs más módja a bajok elhárítására vagy csökkentésére. De el tudjuk képzelni, hogy az ellenzék föltételeinek akceptálása, ha nem is a szükséges megnyugvást, de valamilyen átmenetet alkothat a fölösön aggodalmaskodó vagy az exkluzivitáshoz túlságosan ragaszkodó hivatalos fölfogás és a való szükségletek között. Ebben az esetben elhalványult reménnyel, de mégis részt vehetne a dolgozó nép az alkotmányos küzdelemben, abban a tudatban, hogy tovább küzd az igazi demokráciáért.”

Így a küzdelem kimerül a rábeszélésben. Rábeszéli a kormányt és a nemzetgyűlést, hogy „térjen magához”. Mert ha nem teszi (és csak a Népszava hiheti, hogy éppen ebben a cselekvésben tér magához), akkor – megindul az osztályharc. „Tőlünk sokszor kérdezték – írja a Népszava január 28-i vezércikkében –, álljuk-e az osztályharc álláspontját? Az volt a feleletünk: ez nem tőlünk függ. Íme itt a példa. A magyar nemzetgyűlés előtt egy törvényjavaslat, egy darab rideg, kérlelhetetlen osztályharc.”

Az osztályharcot el lehet kerülni, mondja a Népszava. Ámde ha nem használ semmiféle rábeszélés, ha sem Bethlen nem hajlandó „magához térni”, sem az ellenzék komolyan küzdeni a demokráciáért, ha nem következik be az a csoda, amely a Népszava február 16-i vezércikke szerint „napjainkban ugyan nem – legföljebb a magyar politikában” szokott megtörténni, ha tehát nem „kerekedik fölül a józan ész logikája”, és itt van a munkásságra rákényszerített osztályharc – akkor…?! Akkor a Népszava a passzivitás álláspontját jelöli meg mint az osztályharc végső konzekvenciáját. „Ha azonban – írja a Népszava február 12-i vezércikkében – a kormány tovább nyakaskodik, s ha az érvényesülési lehetőségnek ezeket az utolsó rongyait is elveti, a komoly választási küzdelem a munkásság részére lehetetlenné válik.” Ilyen határozatot hozattak már előbb Szegeden, ilyen nyilatkozatot tett Peyer úr is. Így írt a Népszava már jóval a meghiúsult kompromisszum előtt január 21-i vezércikkében.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy azokon a népgyűléseken, amelyeket január 30-án és február 15-én a szociáldemokrata párt a választójog érdekében tartott, teljesen semmitmondó határozati javaslatokat fogadtak el. Ezekben a határozati javaslatokban jellemezve van ugyan a választójogi javaslat mivolta, bár osztályjellege egyáltalában nincs kidomborítva – de egy szóval, egy célzással sincs megemlítve, hogy a munkásság ebben a helyzetben mit fog tenni, mit kell tennie. Szó van a „harcról” általában, de az eddigiekből már elég világosan kiderült, hogy a „harc” a szociáldemokrata párt számára nem jelent egyebet, mint legfeljebb – tartózkodást a választásoktól.

Ez a jelszó a munkásság számára azt jelenti, hogy ebben az általános osztályküzdelemben, melyet ma Magyarországon a választási harc jelent, a munkástömegek tétlen nézők lesznek. Az ő harci energiájukat Vanczákék igyekezni fognak semmitmondó népgyűlési határozatokkal levezetni. Pedig a munkásság számára éppen maga a harc a fontos. Ebben a harcban – hosszú idő után – végre felvonulhatnak a munkásság tömegei, megismerhetik magukat, rendezhetik soraikat, megérezhetik saját erejüket és jelentőségüket. Ha harc van, akkor felismerhetik, milyen mértékben képviseli a szociáldemokrata párt az ő érdekeiket.

Vanczákék persze éppen ez elől a harc elől akarnak kitérni. A passzivitással való fenyegetőzés alkalmas tárgyalási alapnak látszik a Bethlenékkel újból kötendő paktumok számára. Vanczákék tudják, hogy most minden kormánynak érdekében áll, hogy néhány Vanczák ott üljön, demokratikus dísznek, a parlamentben. És hogy ezért – ha nem kell félni, hogy sokan kerülnek be, és hogy esetleg csakugyan a forradalmi tömegek képviselői kerülnek be – hajlandók is valamelyes árat fizetni. Erre az eljövendő paktumra van a szociáldemokrata párt egész politikája beállítva. Hogy ez a paktum még a választás előtt vagy csak a választások után, nyíltan vagy titokban következik-e be, az (mint az osztályharc Vanczák elmélete szerint) nem „tőlük függ”. Valószínűbb azonban, hogy még előbb megtörténik a megegyezés, és Vanczákék valami látszateredmény fejében akkor feladják a passzivitás álláspontját.

De akármikor és akárhogyan egyeznek is meg Bethlennel: a munkástömegeknek semmi körülmények között nem szabad passzivitásban maradniok. A választójogért, a választások körül folyó küzdelmek fontos szakaszát képezik a most felfejlődő osztályharcnak. Végzetes veszedelem lenne, ha a munkásság áruló vezetőinek hatása alatt tétlenül nézné ezt a küzdelmet, ahelyett hogy erejét igyekeznék érvényesíteni benne.

 

[1] Röpiratok (A KMP magyarországi szervezeteinek kiadása), Wien 1922. február 25. (1. sz.), 5–6. o. – A Röpiratokat a következő szerkesztőségi megjegyzés vezeti be: „A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának elnöksége azt a határozatot hozta, hogy az emigrációban kiadott Vörös Újságot és Proletárt a magyar pártválság végleges elintézéséig be kell szüntetni. A KMP ellenzéki csoportjának intéző bizottsága a Kommunista Internacionálé elnöksége határozatának fegyelmezetten engedelmeskedett, és a Vörös Újság kiadását beszüntette.” – A szerk.

[2] A Röpiratokban: vannak –  A szerk.