Vanczákék paktuma[1]

(A nemzetgyűlés válsága)

 

A magyar nagybirtok és nagytőke második együttes támadása Horthy ellen ismét vereséggel végződött. Amit a koronás király, a legitimizmus nem tudott elintézni, a magyar államhatalom tényleges és teljes birtokbavételét az uralomra „egyedül” hivatott két osztály részéről, azt a jogrend helyreállításának, a liberalizmusnak kellett volna megteremtenie. Úgy látszott már, hogy minden jól megy. Hogy Andrássy és Apponyi vezetése alatt egyesülnek az összes pártok elégületlen elemei, a liberális és radikális kispolgárok különböző csoportjai. Vanczákék pedig a munkásokat szállították volna tömegként ehhez az egyesüléshez, amelyben a nagytőke újból átvette volna a vezető szerepet, újból sleppbe vette volna a többi osztályokat, köztük (Vanczákék jóvoltából) a munkásokat is. A legitimisták szellemi vezére, Apponyi Albert, már – persze az őt jellemző módon – a köztársaság mellett nyilatkozott. „Én mindvégig legitimista maradok – mondta. – De egy mondvacsinált (értsd: egy Horthy-féle, egy kisgazda vezetés alatt álló „szabad választás” alapján létrejött) királyságnál jobbnak tartok egy becsületes alapokon nyugvó (értsd: a nagytőke és a nagybirtok jogrendjét képviselő) köztársaságot.”

A felvonulási terv a legszebb reményekkel kecsegtetett, amikor Vanczákék kiegyeztek Bethlennel, illetve rajta keresztül Horthyval. Hogy Vanczákéknak bármely pillanatban megvolt a kedvük és a hajlandóságuk erre a megegyezésre, abban sohasem kételkedhetett senki. Ha Korvin és társainak kivégzése, ezer és ezer munkás legyilkolása, bebörtönzése és internálása nem akadályozta meg őket abban, hogy a fehér terror felépítésének „pozitív munkájában” részt vegyenek, akkor bizonyos, hogy csak a mindenkori kormány akaratán múlott, hogy ez a megegyezés mikor következik be. Peyer Károly úr a miskolci Reggeli Hírlapban körvonalazza ennek a megegyezésnek feltételeit és következményeit.

„Peyer Károly megállapítja, hogy a megelőző kormányok kibékülési kísérletei lényegileg semmit sem jelentettek, csak a külföld szemébe akartak port hinteni, Bethlen azonban továbbment, és tárgyalásai sokkal komolyabbak voltak, mint elődeié. A cenzúra megszűnt, s a kormány hajlandó volt az amnesztia terén is az eddigieknél komolyabb lépéseket tenni, s reméljük, hogy rövidesen teljesen likvidálva lesznek az úgynevezett kommunista bűncselekmények. A bányászok katonai felügyeletének megszüntetése csak jó hatással lehet. A szociáldemokrata munkásság részt akar és fog venni az ország felépítésének munkájában, és hogy elhatározása milyen komoly, annak legjobb bizonyítéka a pártnak a soproni népszavazás alkalmával elfoglalt álláspontja. Az országnak csak hasznára válhat a szociáldemokrata párt nemzetközi összeköttetése. Mi ezeket az összeköttetéseket fel fogjuk használni az ország érdekében, ennek ellenében nem kívánunk mást, mint egyenlő elbánást, tisztességes megélhetést, szabadságot és tényleges jogrendet.”

Az amnesztia ugyan igazi Horthy-féle amnesztia lett, és végrehajtása olyannak bizonyult, hogy még egy olyan kipróbált kormánytámogató, mint Peidl Gyula úr is lesújtó kritikát ír róla a Typographiában. Kiemeli, hogy az eddigiekhez képest:

„még egy további lépést tesz visszafelé a végrehajtási rendelet, amennyiben kimondja, hogy ha utólag kiderül, hogy a kegyelmet nyertre nézve nincsenek meg az előírt föltételek, akkor a büntetés további végrehajtását el kell rendelni.”

Mindegy. A Peyer–Farkas[2]–Miákits[3]–Vanczák-féle négyes tanács nemcsak a pártvezetőségben, hanem a párt választmányában is keresztülvitte a maga dolgát. Úgy látszik persze, hogy a pártválasztmányban aránylag kemény ellentállásra talált, mert ezt a megegyezést, melynél a megkötés pillanatában nyilvánvaló volt, hogy Bethlen nem fogja állani egyetlen feltételét sem, még a Vanczákék pártválasztmányának is nehéz volt lenyelnie. De végül mégis lenyelte. Hosszú vita után egyhangú határozatban vette tudomásul a pártvezetőség elhatározását. És egyelőre – bár az egész emigráció, Garamtól Kunfiig leébredőzi Vanczákékat –, úgy látszik, meg fog állani a megegyezés. Sőt ez lesz a kiindulási pontja az új politikai alakulásnak.

Mert nem szabad azt hinni, hogy Vanczákék, ha kiugrottak is a Bárczy[4]–Rassay[5]–Méhely[6] szövetségből, ha politikai szabadságjogokat biztosítottak is maguknak (nem a munkásságnak) Bethlenék részéről, hogy ezeket a tőkés kizsákmányolás és az ellenforradalom ellen indítandó éles harcra akarják kihasználni. Ellenkezőleg. Miután a kormány nagyon kevéssel a „megegyezés” előtt „munkásvédelmi intézmény” címén gazdasági különítmények felállítására határozta el magát, a Népszava vezércikke nyöszörögve hivatkozik arra, hogy „a magyar munkásság még a leghevesebb politikai harcok idején is meg tudta annyira tartani a köz iránti kötelességérzetét, hogy a valóban nélkülözhetetlen közüzemeket a legáltalánosabb sztrájk alól is kivették”. És jóakaratban figyelmezteti a nyilván naiv kormányt arra, hogy ezek a különítmények majd szervezőiknek is a feje fölé fognak nőni.

A kormánnyal kötött megállapodás csak következetes folytatása a szociáldemokrata párt eddig folytatott politikájának. És mert következetes folytatása, a kérdés középpontjában továbbra is a nagyburzsoáziával való megegyezés, az osztályharc felfüggesztése, az összes munkáskérdések demokratikus és hazafias megoldása áll. De éppen ezért a Vanczákékkal való paktum egy lépést jelent a megegyezés felé: Bethlen és a nagyburzsoázia között. A szociáldemokratákkal nem lehetne és nem volna értelme Bethlennek megegyeznie, ha nem tudná, hogy rajtuk keresztül megegyezhet [az] ő tulajdonképpeni gazdáikkal, a Gyosz-szal és a fináncburzsoáziának eddig Horthytól húzódozó bizonyos rétegeivel (munkapárt). Már Kállay pénzügyminiszter[7] bemutatkozását sokkal barátságosabban fogadták a nagyburzsoázia sajtóorgánumai (Pester Lloyd, Az Ujság), mint azt a megelőző ellenzékieskedés után várni lehetett.

Az obstrukció a nemzetgyűlésen ugyan még mindig folyik, de a pártokon belül lefolyó erjedési folyamatnak ma már egészen más színezete van, mint még csak nehány nappal ezelőtt. Eleinte úgy látszott, hogy az előbb legitimista, most liberális áramlat Andrássy és Apponyi vezetésével kiválik a keresztény pártból, zászlót bont,  és nyílt Horthy elleni jelszavakkal indul a választási küzdelembe.. A szociáldemokratákkal kötött paktum után már Andrássyék izolálásáról lehetett beszélni; úgy látszott, mintha Andrássy csak néhány párthívétől követve válnék ki a keresztény nemzeti pártból. Ma már úgy látszik, hogy ki se lép a pártból, csak az elnökségről fog lemondani. Közben egymást érik az ellenkező hírek. Állítják és cáfolják Friedrichék fúzióját a keresztény nemzeti párttal, Nagyatádi Szabó ellenzékbe menését stb. És amíg a háttérben erősödik a Bethlen-kormány helyzete, az obstrukció zavartalanul tovább folyik a nemzetgyűlésen, egymást érik a kurzust mélyen érintő leleplezések.

Ebben az ellentmondásban nincsen semmi meglepő. A mai nemzetgyűlés pártjai a diktatúra utáni tiszta proletárellenes együttműködés jegyében születtek meg. Tehát nemcsak nem felelnek meg többé  Magyarország mai osztálytagozódásának, az osztályerőviszonyok időközben beállott eltolódásának, hanem, belső felépítésükben is ellentmondással telítve, nem képviselnek tiszta osztályérdekeket. Ez a helyzet annyira világos, hogy még a kispolgári Huszár Károly[8] is kénytelen felismerni, A Nemzeti Ujság karácsonyi számában ezeket írja:

„A békeidők közéletében lehetetlen lett volna, hogy egymással szöges ellentétben lévő politikai érdekcsoportok egy pártot alkossanak. Az ellenforradalom után megejtett választás és az azóta történt politikai események nemhogy tisztázták volna az egyes pártok programjait, hanem még jobban összekuszálták. Közjogi, szociális, gazdasági és világnézeti kérdésben minden pártfrakcióban a legtarkább egyveleget látjuk. Ez az oka annak, hogy nem tud nyugvópontra jutni a magyar politika.”

Márpedig annak a csoportosulásnak, amely a tényleges erőviszonyokat kifejezi, előbb-utóbb létre kell jönnie. Vagy sikerül a parlamenten belül (esetleg úgy, hogy egy „kisebbségi” kormány új választásokat ír ki, és ott szerez többséget magának) ezeknek a tényleg uralkodásra képes és arra törő erőknek érvényt szerezni, vagy pedig ezek az erők szétfeszítik az ellenforradalmi egység ma már kiélt, idejétmúlt nemzetgyűlését. Magától értetődik, hogy a „jogrend” jobb szeretne legálisan, mint puccs segélyével uralomra jutni. (Bár a két Károly-puccs bizonyítja, hogy ettől sem riad vissza.) Magától értetődik, hogy Horthy napról napra jobban érzi, hogy keskenyebb lesz az a társadalmi bázis, melyen a kurzus, az ő rendszere nyugszik, és minden lehető módon megegyezést keres a nagytőkével és nagybirtokkal. A pártokban és a nemzetgyűlésen lejátszódó események most már nem jelentenek egyebet, mint a győzelem  felé haladó nagytőke és nagybirtok arra irányuló kísérleteit, hogy  sleppbe vegyenek a kispolgári rétegekből annyit,  amennyi különleges érdekeinek feláldozásával erre hajlandó. Izolálni a városi kispolgárságnak úgy balra, mint jobbra túlságosan „radikális” elemeit, valamint a birtokos parasztság érdekeit a nagybirtokkal szemben képviselni igyekvő kisgazda politikusokat.

Hogy vajon Horthynak sikerülni fog-e egy ilyen – szükségképen ideiglenes – megegyezés, hogy a nagytőke és a nagybirtok hajlandó-e őt – akár csak ideiglenesen is – mint saját uralmának reprezentánsát megtűrni, ma még nem bizonyos. De bizonyos, hogy a Vanczákékkal kötött paktum egy lépés volt ebben az irányban. És sikere – mert hiszen arra, hogy a munkásság ma elsöpörje az osztályharc eme kipróbált árulóit, számítani nem lehet – attól függ, hogy a következő, a döntő lépések milyen eredményekkel fognak járni. Ha Vanczákra a Gyosz következik, akkor állandó kilátások vannak a megegyezésre. Akkor hiába szidják a szociáldemokrata pártvezetőséget Kunfi és Garami, hiába nem tekinti a kormány ellátatlanoknak a földmunkásokat, hiába tesz Vass miniszter[9] pogromígéreteket a keresztény vasutas szervezeteknek, hiába bizonyul humbugnak az amnesztia – Vanczák mint „államférfi” fogja állani a megegyezést. És októbrista szívét, a radikális kispolgárokhoz való utat csak akkor fogja újra megtalálni, ha a nagytőke meggyőződött arról, hogy csak a Horthy-kurzus teljes likvidálása útján képes a maga osztályérdekeinek igazán érvényt szerezni.

 

[1] Vörös Újság, Wien, 1922. január 11. (V. évf., 1. sz.), 3–4. o. – A szerk.

[2] Farkas István (1869–1944) szociáldemokrata politikus.  1890-ben került a munkásmozgalomba, előbb Nagyváradon, majd amikor onnan kitiltották, Budapesten szervezte a cipészmunkásokat; a Betegsegélyző Pénztár tisztviselője. 1911-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt főtitkárává választották, 1944-ig vezetője volt a párt titkárságának. 1922-ben kapott először képviselői mandátumot. 1944-ben a németek elhurcolták, az auschwitzi koncentrációs táborban pusztult el. – A szerk.

[3] Miákits Ferenc (1876 –1924) lakatos, szociáldemokrata szakszervezeti vezető, miniszter. 1913-tól az MSZDP vezetőségének tagja, 1917-től a Magyar Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének titkára, a tanácsköztársaság idején a Szövetségi Központi Intéző Bizottságnak tagja. A tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 1–6­­-ig a Peidl-kormány pénzügyminisztere, majd rövid ideig a Huszár-kormány kereskedelemügyi államtitkára volt. 1922-ben nemzetgyűlési képviselővé választották. – A szerk.

[4] Bárczy István (1866–1943) liberális politikus, igazságügy-miniszter. 1906-ig Budapest közoktatási ügyosztályának vezetőjeként újjászervezte Budapest iskolaügyét, megalapítója volt a fővárosi pedagógiai szemináriumnak, 1906-tól 1917-ig Budapest polgármestere, 1917–18-ban főpolgármestere. Főrendiházi tag, 1919. november 25-től 1920. március 15-ig a Friedrich-, majd a Huszár-kormány igazságügy-minisztere. 1920-tól 1931-ig képviselő, előbb demokrata párti, majd egyesült balpárti programmal. – A szerk.

[5] Rassay Károly (1986–1958) liberális ellenzéki politikus, lapszerkesztő, ügyvéd. A Tanácsköztársaság idején részt vett a kormány megdöntésére irányuló szervezkedésekben. A Friedrich-, illetve Huszár-kormányban (1919. november 25-től 1920. március 15-ig az igazságügy-minisztérium politikai államtitkára. 1920-tól 1944-ig országgyűlési képviselő; 1921-ben megalapította a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Pártot, majd Vázsonyi Vilmos halála után a Demokrata Párttal egyesülve a Független Nemzeti Demokrata Pártot; a pártban rövidesen bekövetkező szakadás miatt létrehozta a Nemzeti Szabadelvű Pártot (1935-től Polgári Szabadságpárt). 1923-ban megalapította és 1944-ig szerkesztette az Esti Kurír című liberális lapot. 1944 márciusában a németek Mauthausenbe hurcolták, kiszabadulása után nem vett rész a politikai életben. – A szerk.

[6] Méhely Kálmán (1882–1923) gépészmérnök, közgazdasági író, egyetemi tanár, 1920–21-ben nemzetgyűlési képviselő, az újonnan létrejött közgazdaság-tudományi kar tanára. – A szerk.

[7] Kállay Tibor pénzügypolitikus (1881–1964), 1919 őszén mint külügyminisztériumi államtitkár  a Felszámoló Hivatal elnöke; 1921. december 5-től 1924. február 20-ig pénzügyminiszter, Bethlen mellett jelentős szerepet játszott a népszövetségi kölcsön megszerzésében és a szanálási tervezetek kidolgozásában. 1924-től 1926-ig az Egységes Párt budapesti szervezetét irányította, 1922-től 1935-ig országgyűlési képviselő. – A szerk.

[8] Huszár Károly keresztényszocialista politikus, miniszterelnök (1882–1941). Eredetileg tanító, majd a Néppárt, ill. Népújság c. lapok szerkesztője, 1910-től 1918-ig néppárti parlamenti képviselő. A második és harmadik Friedrich-kormányban 1919. augusztus 15-től november 24-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd 1919. november 24-től március 15-ig az ún. koncentrációs kormány miniszterelnöke. Elnöke volt a kormányt támogató Keresztény Nemzeti Egység Pártjának; 1927-ben az OTI elnökévé nevezték ki, képviselői mandátumáról lemondott, hivatalból a felsőház tagja lett. – A szerk.

[9] Vass József kalocsai nagyprépost, egyetemi tanár,  miniszter (1877–1930). 1920. augusztus 17-től 1921. április 14-ig közélelmezési, 1921. december 16-tól 1922. június 16-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter a Teleki-, ill. Bethlen-kormányban. A két királypuccs idején közvetítőként lépett föl a király és Horthy között. 1922. június 16-tól 1930. szeptember 8-ig népjóléti és munkaügyi miniszter. Egyházi írói tevékenységet is folytatott (lefordította Szent Ágoston Vallomásait, 1917). – A szerk.