Veszélyes zóna^[1]

 

Ezzel az igen találó kifejezéssel jelölte meg Thalheimer elvtárs[2] a kommunisták németországi pártjának november 1–3-ig lezajlott kongresszusán a német forradalmi munkásmozgalomnak most bekövetkező szakaszát. Mert csak felületes megfigyelő számára lehetett meglepő, hogy ennek a kongresszusnak, mely pedig közvetlenül a függetlenek hallei szakadására következett, alaphangját nem a győzelem felett való lelkes ujjongás, hanem a pártra háramló óriási felelősség komoly átérzése, a közvetlenül szükséges organizációs feladatok higgadt, illúzióktól ment mérlegelése határozta meg.

A függetlenek szétszakadása és a balszárnynak a III. Internacionáléhoz való nyílt és fenntartás nélkül való csatlakozása megteremtette a kommunisták németországi tömegpártját. Minden összehasonlítás, melyet a német forradalom eddigi menete és az orosz Kerenszkij-korszak között tettek, azért volt helytelen, mert Spartakusbund forradalmi elszántsága és céltudatossága ellenére nem volt, nem lehetett német megfelelője az orosz bolsevik pártnak. Annak a pártnak, mely a polgári forradalom végső szakaszában már magában egyesítette a városi proletárságnak nemcsak forradalmi előcsapatát, hanem nagy tömegeit, többségét. Ennek lehetőségét teremtette meg a balszárny csatlakozása, és ezzel megvan a forradalom lehetőségének utolsó, objektív előfeltétele.

De maga a csatlakozás ténye csak a lehetőséget teremti meg. Hogy a lehetőségből valóság váljék, ahhoz az szükséges, hogy a két párt, melyet a meggyőződés, elvi és gyakorlati célkitűzés egységessé tett, szervezetileg is egységesüljön; mert csakis ebben az esetben lehet a forradalom vezetőpártja igazi vezetője a tömegeknek. Ha az egyesülés csak „fúzió”, csak „koalíció” marad, ha a két párt nem egyesül úgy, hogy nyoma sem marad meg az elmékben és a szívekben (és ennélfogva a cselekedetekben) annak, hogy valaha külön voltak, és egymással szemben állottak, ha a két párt nem válik szervezetileg eggyé, akkor az egyesülés igen kismértékű marad.

Erre a komoly egyesülésre megvan mind a két pártnál a legkomolyabb törekvés. Azok a viták, amelyek a kongresszuson a konkrét egyesülés nehézségeit kísérték, csak annak jelei, hogy milyen őszintén és fenntartás nélkül keresik az egységet mindkét oldalon; hogy mennyire az igazi egységet keresik, nem olyant, amely komoly nehézségek letagadása és elkerülés[e] árán jön létre. Az igazi egység megteremtése nehéz organizációs feladat, melyre – minden jel erre mutat – mind a két párt nagy erővel és komolysággal készül. December 3-án már az új párt tartja alakuló kongresszusát. A mostani kongresszus a Spartakusbund utolsó összejövetele is volt egyben.

Ámde ha ez a szervezeti kérdés csak szervezeti kérdés volna, [nem] egészen érthető az az ünnepélyesen, szinte tragikusan elszánt hang, mely a kongresszus valamennyi tárgyalásán végigvonult. Olyan régi, kipróbált harcosok előtt, mint a Spartakusbund vezetői, egy nehéz, új feladat nem lehet ok arra a halálosan komoly elszántságra. Ezt csak akkor érthetjük meg és foghatjuk fel természetesnek, ha tisztában vagyunk vele, hogy kommunista tömegpártnak keletkezése, lehetősége és megszerveződése jele, oka és okozata egyben annak, hogy a forradalmi harc döntő szakasza elérkezett. A baloldali függetlenek tömegei régen együtt éreztek már a kommunistákkal. Vezetőik, ha némi ingadozásokkal is, szintén Moszkva felé hajlottak. Mégis annak, hogy ez a közeledési folyamat most eljutott a tényleges egyesülésig, elsősorban nem az Internacionálé kongresszusa, nem a kommunisták helyes vagy helytelen taktikája volt az oka, hanem a forradalmi helyzet parancsoló szükségszerűsége. Ugyanaz a szükségszerűség, mely 1917 nyarán és őszén ezrével hajtotta az orosz proletárokat a bolsevisták táborába.

Mihelyt azonban ezt az összehasonlítást megtesszük, világos lesz előttünk az akkori orosz és a mostani német helyzet közötti különbség: az, hogy a német forradalom helyzete mennyivel súlyosabb. Egyrészt az orosz kommunista párt jóval régibb és így kiépültebb, készebb, gyakorlatibb és edzettebb szervezet volt, mint amilyen a Spartakusbund lehet. Ennélfogva a hozzája csatlakozó proletártömegekre kezdettől fogva olyan vonzóerőt gyakorolt, hogy azok régi pártszervezeteikből egyenesen őhozzá jöttek; mint formátlan és a kommunizmusban formát kereső tömegek – nem mint párt a párthoz. (Ami az egyesülés organizációs kérdéseit, az új tömegek szervezeti megemésztéseit lényegesen könnyebbé tette.) Másrészt és főleg azért volt sokkal kedvezőbb az orosz forradalom helyzete ebben a döntő szakaszban, mert az orosz burzsoázia sokkal gyengébb, szervezetlenebb és ezért ellentállasra kevésbé képes volt, mint a német. Maga az a tény, hogy a német forradalom két év után jutott el ennek a szakasznak kezdetére (mely maga még sokáig fog eltartani), melynek egész lefolyása Oroszországban csak márciustól novemberig tartott, eléggé bizonyítja ezt a különbséget.

De fokozza  a különbséget az is, hogy nemcsak a proletariátust okult az orosz forradalom tapasztalatain, hanem a burzsoázia is. A német proletariátus egyesülése egy forradalmi tömegpártban a burzsoázia szemében hadüzenetet jelent, annak biztos tudatát, hogy számára itt van a végső küzdelem ideje: hogy fel kell vennie a küzdelmet, mielőtt a proletariátus forradalmi szervezkedése befejeződött volna. A burzsoá-front Németországban már régóta kovácsolódik össze. Nagy harci szervezetei állanak készen. Csak az alkalomra vár, hogy mikor lépjen át a lappangó demokratikus ellenforradalomból a nyílt, fegyveres ellenforradalomba. És most tudja: most az utolsó pillanat, amikor a kezdeményezés még az ő kezében van. Ha a proletártömegpárt harcra készen áll, a harckészség már maga is a meginduló győzelmes, végső offenzíva előhírnöke.

Így a proletariátus forradalmi tömegeinek egy pártba való tömörülése offenzívára kényszeríti a burzsoáziát. Ennek a kényszernek számos előnye van a proletariátus számára. Nevezetesen az, hogy ily módon a burzsoázia nem választhatja ki többé azt az időpontot, mely számára külpolitikailag a legkedvezőbb. A jelen pillanat pld. határozottan kedvezőtlen. Az orosz veszedelem közvetlen közelségének elmúlta ti. a francia külpolitika két iránya (a bolsevikiektől és a porosz militarizmus újjáéledésétől való félelem) közül ismét az utóbbit helyezte előtérbe. Míg a nyáron (főleg a bajor) fehér gárdák szervezkedése zavartalanul, sőt francia támogatás mellett folyhatott, ma határozott felszólítások jönnek Orgesch-alakulatok lefegyverzésére. Persze nem lehet kérdéses, hogy a győzelmesnek indult német proletárforradalom esetén milyen lesz a francia imperialisták magatartása. De a jelen pillanatban, sőt az ellenforradalom esetleges pillanatnyi győzelme alkalmával kétségtelenül nehézségeket jelent ez az ellentállás.

Ugyanígy áll a dolog a német fehérek litvániai kalandjával.[3] Amióta lengyel csapatok megszállták Vilnát, és a litván konfliktus élessé vált, egyre nagyobb tömegekben lépik át „német önkéntesek” a litván határt, hogy a lengyelek ellen harcoljanak. Kétségtelenül egy Litvániában alakult német fehér hadsereg éppen olyan veszedelmet jelent a forradalom számára, mint annak idején a „vasdivízió” a balti tartományokban. Nemcsak mert lehetetlenné teszi, hogy a lengyel–litván ellentét esetleg Fehér-Lengyelország elleni forradalmi harccá élesedjen ki; nemcsak mert egy ilyen sereg előbb-utóbb biztosan Szovjet-Oroszország ellen fog fordulni, hanem főleg azért, mert ha ez a sereg nyíltan katonailag megszerveződik, akkor – mint a Baltikum-csapatok a Kapp-puccs idején – biztos magja lesz a német ellenforradalom katonai szervezetének. Mégis: a litván kaland egyúttal az ellenforradalmi front külpolitikai gyengülését is jelenti; a lengyel–német ellentét újabb kiélesedését. A német ellenforradalom esetleg oly időpontban kénytelen megindítani az offenzívát, amikor úgy a francia, mint a lengyel imperializmussal feszült viszonyban van.

Mindazonáltal az ellenforradalmi offenzíva mostani megindulása sok hátránnyal is jár a proletariátus részére. Legfőként azzal, hogy azt a súlyos szervezőmunkát esetleg, sőt valószínűleg a legnehezebb harcok közepette lesz kénytelen végrehajtani. Ez a lehetőség jelenti azt a veszélyes zónát a német forradalmi munkásmozgalom számára, melynek gondolata és gondja a kongresszuson végigcsengett. Sok jel mutat arra, hogy ez az aggodalom nem indokolatlan. Nem is beszélve a széltében-hosszában keringő puccshírekről, egyes csapatok fenyegető magatartásáról, a müncheni kormány egyre cinikusabban nyílt ellenforradalmi provokálásáról, a parlamentben a „rend”-pártok képviselői Schiffertől[4] Helfferichig[5] egyre nyíltabban hirdetik a munkásság letörésének feltétlen szükségességét. A Borsig-műveknél történeteket más helyen ismertettük. Az itt kitörő konfliktust az jellemzi, hogy – még világosabban, mint hetekkel ezelőtt a stuttgarti Daimler-műveknél történt kizárás alkalmával – úgy a munkások, mint a munkaadók részéről, tudatos politikai harc folyik. A munkaadók fel akarják használni az alkalmat az üzemi tanácsok letörésére, a politikai munkástanácsok előzetes lehetetlenné tételére. A vasasszakszervezet – élén a „független” Dittmann-nal – semmiben sem támogatja az üzem munkásságát nehéz harcában, sőt semlegességével egyenesen a munkaadók segítségére siet. És bizonyos, hogy ez a provokáció csak kezdete, csak előjele a most meginduló nehéz küzdelemnek, melyről sohasem lehet előre tudni, melyik epizódja válik forradalom és ellenforradalom döntő harcának kiindulási pontjává.

Ezek a körülmények teszik a proletariátus eme végső megszervezkedését olyan nehézzé. De csak defetistákat tehet ez a meggondolás kishitűvé. Naiv illúzió, reformista botorság azt képzelni, hogy a proletariátus forradalmi megszervezkedése forradalom előtt békés körülmények között lehetséges. Ismételjük, hogy [ahogy] a forradalmi szervezkedés lehetőségét egyrészt csak a forradalmi helyzet teremtheti meg, úgy másrészt minden igazi forradalmi szervezkedés a maga részéről forradalmi helyzeteket teremt, vagy legalábbis kiélesíti a forradalmi helyzetet. Így ez a veszélyes zóna elkerülhetetlen minden forradalom számára. Keresztül kell menni rajta, [rajta] keresztül vezet az út a végső győzelem felé. A kommunisták kongresszusa, mert komolyan érezte azt a felelősséget, melyet a proletariátus előtt visel, csak kötelességét teljesítette, amikor ezt a veszedelmet szépítgetés és illúziók nélkül feltárta a munkásság tömegei előtt. Ez a komolyság a felelősség komolysága, nem defetizmus. A döntő harcra való elszánt felkészültség komolysága. Hiszen a veszedelem felismeréséből a gyors cselekvés szükségszerűségét vezették le: a zóna veszélyességéből azt, hogy elszánt gyorsasággal kell keresztülhaladni rajta.

 

[1] Proletár, Wien 1920. november 11. (I. évf., 20. sz.), 5–6. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Gefahrenzone, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 162. skk. o. – A szerk.

[2] August Tahlheimer (1884–1948) német kommunista politikus, politikai gondolkodó. Berlini, strassburgi és oxfordi egyetemi tanulmányok után csatlakozott az SPD-hez, és szociáldemokrata lapokban publikált. 1909-ben megismerkedett Karl Radekkel, és a párt balszárnyának militáns képviselője lett. Az I. világháború alatt csatlakozott a Luxemburg–Liebknecht-csoporthoz, a később Spartakus-szövetséghez. 1914–16-ban a Volksfreund című szociáldemokrata lap főszerkesztője volt, 1916-tól a Spartakusbriefe kiadásában vett részt. 1917-ben tagja lett az ekkor alakult Független Szocialista Pártnak. A KPD alakuló kongresszusán, 1918 decemberében a Zentrale tagjává választották, vezetőségi tagságát az 1924 áprilisában tartott 9. kongresszusig a későbbi kongresszusok is megerősítették. Szerkesztője volt a Die Rote Fahnénak, a KPD központi lapjának, 1920-ig tagja volt a politikai bizottságnak is. 1921 elején egyik megalkotója volt az ún. offenzívaelméletnek, amelynek szerep jutott az 1921-es márciusi akció igazolásában. Amikor a márciusi akciót követő pártválság során Paul Levit kizárták a KPD-ből, a politikai vezetés Heinrich Brandler, az ideológiai irányítás Thalheimer kezébe került. 1921 június-júliusában ő vezette a Komintern III. kongresszusán résztvevő német küldöttséget, részt vett a KI VB 1922 februárjában tartott kibővített plénumán, illetve a KI VB Elnökségének február–márciusi ülésein. 1922 novemberében a politikai tézisek egyik előadójaként részt vett a Komintern IV. kongresszusán. Amikor az 1923 októberi felkelés kudarcáért a Komintern Radeket, Brandlert és őt tette felelőssé, Brandlerrel Moszkvába rendelték, ahol 1928-ig a Komintern apparátusában, illetve a moszkvai Marx–Engels Intézetben dolgozott. (Korabeli kifejezéssel élve „kominternálták” őt: távol tartották Németországtól és pártjától.) A Komintern V. kongresszusán Buharin mellett ő volt a Komintern-program előadója, az 1925 március–áprilisában tartott 5. kibővített KI VB-plénum azonban már bírálta őt, és bírálat érte az 1926 november–decemberében tartott 6. kibővített plénumon is. 1928 májusában visszatérhetett Németországba, december 19-én azonban a Komintern nyílt levelet intézett a KPD-hez, amelyben elítélte a „jobbszárny” tevékenységét, aminek következtében őt és Brandlert kizárták a KPD-ből. 1928. december 30-án Brandler és Tahlheimer követői megalapították a KPD-Opposition nevű csoportot. Hitler hatalomra jutása után Franciaországba, a francia vereség után Kubába emigrált, és itt is halt meg.

Thalheimer 1924-ben részben elméleti, részben talán inkább politikai okokból szmbekerült az ekkor a KPD baloldalának teoretikusaként föllépő Karl Korschsal és akiket Korsch mögött sejtett: azokkal a teoretikusokkal, akik kísérletet tettek Marx filozófiai újraértelmezésére, és ezzel egyben óhatatlanul kétségbe vonták nemcsak a „II. Internacionálé marxizmusának” hitelességét, hanem egyben a régebbi iskolázottságú teoretikusok politikai kompetenciáját is. Minthogy Lukács – akárcsak Fogarasi Béla – 1923 tavaszán részt vett a Korsch által szervezett Erste Marxistische Arbeitswochén, ahol a Történelem és osztálytudatból adott elő, és minthogy a Korsch és Lukács teoretikus törekvései között fennálló párhuzam ténye – már csak Korschnak a Marxismus und Philosophie 1923-as, Grünberg-Archiv-beli közléséhez fűzött utószava révén is – ismert volt, Tahlheimer erős fenntartásokkal szemlélte Lukácsot, és fenntartásainak hangot is adott egy recenzióban, melyet Lukács Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről című brosúrájának szentelt (Ein überflüssiges Buch, Arbeiter-Literatur, Wien 1924., 7–8. sz., 427–429. o.). A Thalheimer és az – ekkor már a pártvezetést a kezében tartó – KPD-balszárny közötti és marxológiai kérdésekre is átterjedő csatározásokba Karl Korsch kifejezettebb formában is bevonta Lukácsot, mikor is egy gyűjteményes recenzióban (Über materialistische Dialektik), melyet a KPD ekkor általa szerkesztett lapjának, a Die Internationalénak 1924. június 2-i számában tett közzé, a Történelem és osztálytudattal való egyetértését kifejezve nem mulasztotta hangsúlyozni, hogy a Lukács és általa képviselt fölfogás homlokegyenest ellenkezik Thalheimerével. – A szerk.

[3] Az 1815 óta Oroszországhoz tartozó Litvánia függetlenségét az I. világháborús német megszállás alatt, 1918. február 16-án kiáltotta ki az 1917-ben alakult országgyűlés; 1918. november 2-án kikiáltották a köztársaságot. Az 1918 decemberében bevonuló Vörös Hadsereget német szabadcsapatok, litván és lengyel alakulatok visszaverték, és az 1920. július 12-i moszkvai békeszerződésben Szovjet-Oroszország elismerte Litvánia (beleértve Vilna) függetlenségét. 1920. október 9-én Lengyelország elfoglalta, 1922 januárjában, népszavazást követően, bekebelezte Vilnát. – A szerk.

[4] Eugen Schiffer (1860–1954) német jogász, politikus. Nemzeti liberális politikusként 1903 óta volt a porosz országgyűlés, 1911-től 1917-ig a birodalmi gyűlés tagja. A novemberi forradalom után a Demokrata Párthoz csatlakozott, melynek 1919–20-ban a Weimari Nemzetgyűlésben, 1920-tól 1924-ig a birodalmi gyűlésben képviselője volt. 1919. február–áprilisban a Scheidemann-kormány birodalmi pénzügyminisztere és alkancellárja, 1919 októberétől 1920 márciusáig a Bauer-kabinet igazságügy-minisztere és alkancellárja, 1921. májustól októberig az első Wirth-kormány igazságügy-minisztere. 1921–22-ben a Lengyelországgal Felső-Sziléziáról folytatott genfi gazdasági tárgyalásokat vezette, 1922–23-ban Hágában képviselte Németországot. – A szerk.

[5] Karl Helfferich (1872–1924) német politikus, közgazdász. 1915–16-ban a birodalmi kincstári hivatal államtitkára és porosz államminiszter. 1916–17-ben a birodalmi belügyi hivatal vezetője és a birodalmi kancellár helyettese, 1918-ban moszkvai ügyvivő. 1918-tól vezető politikusa, 1919-ben elnöke a Német-nemzeti Néppártnak. 1920-tól 1924-ig képviselő, a Wirth- és Rathenau-féle „kielégítési politikával” szembenálló jobboldali ellenzék egyik vezéralakja. – A szerk.