Vihar előtt[1]
Előrelátható volt, és a német kommunisták egyesülési kongresszusán Levi elvtárs beszédében okait is kifejtette volt már: a német ellenforradalom, élén a szakszervezeti bürokráciával és az SPD (Sozialistische Partei Deutschlands) és az USPD (Unabhängige Sozialistische Partei Deutschlands) pártvezetőségekkel nem fogja nyugodtan, ölbe tett kezekkel nézni a kommunisták németországi pártjának igazi tömegpárttá, a proletariátus igazi vezető pártjává való átalakulását. Az a folyamat, hogy a kommunisták meghódítják a proletariátus egész osztálytudatos, osztályharcra elszánt rétegét, hogy akcióikkal és jelszavaikkal megnyerik a proletariátus nagy részének olyan fokú bizalmát, mely őket az egész munkásosztály forradalmi vezetésére képesíti, semmi körülmények között sem lehet békés folyamat. Egyrészt úgy a burzsoázia, mint az osztályharc tudatos és öntudatlan árulói mindig igyekezni fognak a harcot idő előtt kiélesíteni: a kommunistákat olyan időben döntő harcra kényszeríteni, amikor szervező munkájukat még nem sikerült befejezniök. Avégből, hogy ezeket az elszigetelt vagy máskülönben gyenge felkeléseket leverve megakadályozzák, vagy legalább is visszavessék a proletariátus forradalmi megszerveződését a kommunista pártban és annak vezetése alatt. Másrészt pedig azért sem lehet ez a folyamat békés, akadálytalan és visszaesés nélküli „fejlődés”, mert a proletariátus forradalmi megszerveződése csak forradalmi helyzetekben, forradalmi cselekvések nevelő hatása következtében állhat be. A kommunisták pártjának ugyan kötelessége a forradalmi erők tudatos megszervezése, az erők gyűjtése a döntő harcra, a küzdelem kikerülése és a provokációk elől való kitérés, amíg ez a szerveződés nem fejeződött be. De ugyanakkor – mint a forradalom vezető pártjára – egyúttal az a kötelezettség is ráhárul,[2] hogy az osztályellentéteket szakadatlanul élesítse, hogy a munkásság minden spontán megmozdulásának, legyen az akár gazdasági, akár politikai természetű, élére álljon, hogy forradalmi céltudatosságot és irányt vigyen bele minden olyan [sic!] pusztán ösztönszerű, a gazdasági válság következtében létrejött megmozdulásba.
A proletariátus ilyetén forradalmi szerveződése rohamos léptekkel halad előre. A proletariátus tömegszervezeteiben, a szakszervezetekben, nehéz harcok árán bár, de folyton erősebben hódítanak tért a kommunisták. Azáltal, hogy közös gazdasági és politikai akciókra szólítják fel az egész proletariátust, nemcsak mindig szélesebb tömegek bizalmát nyerik meg, hanem mindig erősebben leplezik le az SPD nyíltan ellenforradalmi és az USPD szájforradalmi mivoltát. A Szovjet-Oroszországgal való szövetség jelszava a dolgozók összessége számára megmutatja az egyetlen kivezető utat az antanttőkések által rájuk rótt gyarmati kizsákmányolásból, melyben a német tőkések és lakájaik, a különböző árnyalatú szociálpatrióták örömmel hajlandók a hajcsárok jól jövedelmező szerepét elvállalni.
A helyzet ily módon biztos irammal közeledett a sikeres forradalmi kirobbanás felé. A gazdasági válság következményei mindig elviselhetetlenebbeknek mutatkoznak a munkásság számára. A munkanélküliség nő – és mindig világosabb lesz mindenki előtt, hogy nemcsak a burzsoá társadalom, hanem a szociáldemokraták sem képesek, és nem is akarnak itt valami komoly enyhítésről gondoskodni az éhező százezrek érdekében. Sőt az üzemek bezárása, a félmunkára való szorítás növekedése mindig nagyobb és nagyobb proletárrétegeket sodor a végső anyagi nyomorba. És ez a folyamat szükségképpen nem állhat meg a munkásságnál, hanem széles kispolgártömegeket is magával ragad (tömeges elbocsátások a vasútnál, postánál stb.), amelyek ilyen módon akaratuk és ideológiájuk ellenére mindig jobban sodódnak a forradalmasodás felé.
A reakciónak cselekednie kellett, ha nem akarta végleg elveszíteni a kezdeményezés lehetőségét. Igyekeznie kellett felhasználni a londoni tárgyalás, a felső-sziléziai népszavazás következtében létrejött „hazafias” hangulatot a kispolgári tömegben. Annál is inkább, mert az antant lefegyverzési követeléseivel szemben tényleges bizonyításra szorult, hogy a burzsoázia felfegyverzésére, [az] Orgeschre és társaira múlhatatlanul szükség van a „rend és a civilizáció” megmentése céljából, hogy a Reichswehr és a Sipo (Sicherheitspolizei) erre a célra nem elegendő. A bajor Orgesch-szervezetek politikai exponense, Kahr miniszterelnök[3] nyilatkozott is, hogy a bajorországi felfegyverzett burzsoázia fütyül az antantra, fütyül a német birodalmi gyűlés törvényeire, fel van fegyverkezve és fegyverben is fog maradni. A nyílt ellenforradalom eme hadüzenetét a Kommunisták Németországi Pártja semmi körülmények között nem hagyhatta válasz nélkül. A szociáldemokraták hallgattak. A függetlenek siránkoztak a demokrácia hiánya miatt, és újból (hányadszor?) kifejezték abbeli reményüket, hogy majd az antant mégis csak le fogja fegyverezni az Orgescht. A berlini „Rote Fahne”, a kommunisták központi lapja március 18-iki számában megtalálta a válasz egyedül helyes hangját: kiadta a jelszót a proletariátus felfegyverzésére. Ha Kahr fütyülhet a burzsoázia törvényeire – írta –, fütyülhettek ti is, munkások. Ne törődjetek semmiféle tilalommal. Fegyverkezzetek fel![4]
Ez a felhívás annál is indokoltabb volt, mert egyidejűleg már megkezdődött az ellenforradalom nyílt, provokációs offenzívája. Mint az már szokásos, az Orgesch ismét a szociáldemokratákat mint legmegbízhatóbb embereit küldte az első ellenforradalmi tűzvonalba. Egyúttal az offenzíva terepe Németországnak a Ruhr-vidék mellett aránylag legfejlettebb és forradalmi szellemben elöljáró vidéke, Közép-Németország volt. Noske szerepét ezúttal egy Hörsing nevű szociáldemokrata úr[5] vállalta magára. Hazugságokkal és rágalmakkal teli förmedvényében, mely bandák garázdálkodásairól, rablásokról és gyilkosságokról beszélt, kilátásba helyezte, hogy minden a szakszervezeti bürokrácia beleegyezése nélkül megindult sztrájkot fegyveres erővel fog leveretni, hogy nem fogja tűrni a munkásságnak az üzemekben folytatott értekezleteit, és hogy szavainak igazi, provokációs súlya is legyen: megkezdődött a Sipo és a Reichsweh mozgósítása Közép-Németország irányában. Közben az egész német sajtó, a „Freiheit”-től egészen a nyílt Orgesch-lapokig hazugságáradatot bocsátott világgá kommunista bombamerényletekről, bankrablásokról, vonatkisiklatásokról és más efféle szemenszedett rágalmakról, melyek terjesztését ilyenkor a burzsoázia elengedhetetlennek találja, melyeknek értékével azonban a munkásság tisztában van már régen.
Az ellenforradalom nyílt felvonulására a közép-német munkásság imponáló általános sztrájkkal felelt. A Sipo egynéhány üzemet megszáll – azonnali általános sztrájk volt a válasz. Az ipari vidék fontos központjaiban, a mansfeldi bányavidéken, Hettstedtben, Eislebenben, a hallei Leuna-művekben stb. egymás után megállott a munka. És a helyzet kiélesedésének megfelelően fegyveres összeütközésekre is került a sor. Különösen az eislebeni munkásság vette fel bátran és erélyesen a harcot a Sipo-zsoldosokkal. Polgári lapok ugyan napról napra hirdetik, hogy Eislebenben már „rend és nyugalom” uralkodik – de a jelentéseknek egyelőre meglehetősen Kronstadt-szaguk van. Közben a mozgalom folyton terjed. Hamburgban 21-én az ottani kommunista párt háromnapos ultimátummal fordult a hatóságokhoz az üzemek megszállása, az Orgesch fegyverben tartása ellen. De az elkeseredés még előbb kirobbant. A Vulkán-műveket, a Bloom és Voss-cég üzemeit (melyeknek munkássága pedig többségében nem is kommunista) a munkások megszállották. A párt lapját, a „Hamburger Volkszeitung”-ot lefoglalták, de ez éppen olyan hatástalan maradt, mint a berlini „Rote Fahne” két ízben való lefoglalása, mint Friesland elvtársnak,[6] a berlini csoport elnökének lefogatása. A hamburgi párt a helyzet élességére való tekintettel azt a jelszót adta ki a munkásságnak, hogy csak az üzemeket szállja meg, és ne menjen az utcára tüntetni. Mégis 23-án sok ezerre menő munkanélküli impozáns tüntetést rendezett Hamburgban, mely a Sipo minden ok nélküli támadása következtében sok halállal és még több sebesüléssel végződött.
Amikor ezeket a sorokat írjuk, a helyzet még meglehetősen tisztázatlan. A közép-németországi és hamburgi helyzetről ugyan nap nap után érkeznek burzsoá és szociáldemokrata tudósítások, melyek szerint vége van az egész mozgalomnak, ugyanekkor azonban ugyanezek a jelentések összeütközésekről, „rémtettekről” stb. regélnek, és világos, hogy ott még aligha érte el tetőpontját a mozgalom. A kérdés súlypontja természetesen ott van, hogy elszigetelt marad-e a közép-német mozgalom, vagy átterjed Németország többi részeire is. E tekintetben ma még könnyelműség lenne jóslatokba bocsátkozni. Bizonyos, hogy úgy a berlini, mint különösen az esseni munkásságban erős mozgolódás érzékelhető, mely minden pillanatban cselekvésbe csaphat át. Halle munkássága pedig máris fegyverben áll, hogy munkástársainak segítségére siessen.
Akármilyen terjedelmű és hatású legyen ez a mozgalom, akár elszigetelt marad, amely esetben vissza kell fejlődnie, akár átfejlődik országos mozgalommá, egy nagy politikai eredményt máris elért: a szociáldemokrácia teljes leleplezését. Nemcsak az SPD, mely a Kapp-puccs után görcsösen igyekezett a kezéhez tapadó munkásvért lemosni és a Noske-hagyományok emlékeitől megszabadulni, kénytelen újból munkásellenes fegyveres offenzívába lépni és Hörsing úr személyében ismét egy vezető emberét a proletariátus gyűlöletének középpontjába helyezni. Hanem az USPD is, mely eddig csak Szovjet-Oroszország ellen folytatott leplezetlen ellenforradalmi agitációt, ma már nyíltan odakényszerült az Orgesch oldalára. Ezzel pedig a munkásság tisztulási folyamata nagy lépést tett előre. Mert csak a nyílt és rejtett opportunisták határozott ellenforradalmi állásfoglalása teheti a kommunista pártot az egész munkásság szemében a proletariátus egyetlen forradalmi vezető pártjává. Ez a tisztulási folyamat az utolsó napokban hatalmasan haladt előre.
Bizonyos: Németországban erősen közeledik[7] a döntő összecsapás időpontja. Hogy ez már most robban ki, nem lehet még előre tudni. Mindenesetre azonban az osztályharc kiélesedése nagy lépést tett előre, és a kommunisták pártjának mint nagyarányú tömegpártnak most először áll módjában bizonyságot tenni taktikai fölényességéről és forradalmi elszántságáról. Minden jel arra mutat, hogy ezt a próbát becsülettel meg fogja állni.
[1] Proletár, Wien 1921. március 31. (II. évf., 13. [40.] sz.), 3–4. o. – Kötetben németül: Georg Lukács: Vor dem Sturm, in: uő: Revolution und Gegenrevolution (Politische Aufsätze II.), szerk. Jörg Kammler és Frank Benseler, Luchterhand, Darmstadt–Neuwied 1976, 263. skk. o. – A szerk.
[2] A lapban nyomdahiba, javítottuk . – A szerk.
[3] Gustav Ritter von Kahr (1882–1934) német politikus, jogász. 1890-től állt állami szolgálatban, 1917–24-ig Felső-Bajorország kormányának elnöke volt. A Kapp-puccs után, 1920 márciusától szeptemberéig bajor miniszterelnök, bel- és külügyminiszter volt, e minőségében a bajor tanácsköztársaság ellen létrejött „rend-blokk”-ra támaszkodott.1923 szeptemberében állami főbiztosként összeütközésbe került a berlini kormánnyal, amiért a bajor Reichswehr-csapatokat partikularista célok szolgálatába kívánta állítani. 1924–27-ig a bajor igazgatási bíróság (Verwaltungsgericht) elnöke volt. A Röhm-puccs során, 1934-ben a nemzetiszocialisták agyonlőtték. – A Lukács-cikk Kahrra utaló kitételei a német kormány és Bajorország között az Einwohnerwehrek kérdésében kialakult konfliktusra vonatkoznak. Az antanthatalmak párizsi konferenciája 1921. január 9-én ismételten követelte, hogy június 30-ig Németország oszlassa föl minden paramilitáris szervezetét. A német központi kormány hajlandó volt eleget tenni a követelésnek, Kahr azonban a londoni konferencia utánra kívánta volna halasztani a döntést e kérdésben, és ebben a bajor parlament február 27-i és március 7-i ülései is támogatták. A német kormány ennek ellenére – tartva az antant szankcióitól és egy belpolitikai válságnak a sziléziai népszavazásra gyakorolt kedvezőtlen hatásától – március 12-én a békeszerződéssel összhangban álló rendeletet alkotott a német leszerelés tárgyában, melyet a Reichstag március 4-én elfogadott, és amely március 19-én hatályba is lépett, ám még két hónapnak kellett eltelnie, amíg a bajor kormány beadta a derekát. – A szerk.
[4] Az idézett mondat, melyet a KPD, illetve a weimari köztársaság történetével foglalkozó irodalom is gyakran említ, a feltételezések szerint Kun Béla tollából való. – A szerk.
[5] Otto Hörsing (1874–1937) német szociáldemokrata politikus, kazánkovács. 1905-ben szakszervezeti titkár, 1907-ben Felső-Szilézia szociáldemokrata titkára volt. 1919-ben a felső-sziléziai munkás- és katonatanács elnöke, majd tagja a weimari nemzetgyűlésnek, és még ebben az évben kinevezték birodalmi biztossá és Szilézia és Posen porosz állambiztosává. 1920-ban a szász tartomány miniszterelnöke, a birodalmi tanács fölhatalmazottja, 1920–24-ig a porosz országgyűlés tagja volt. 1924-ben megalakította a Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold nevű baloldali, jórészt a szociáldemokrata párt tagjaiból szerveződő harci szervezetet, amely azonban nem tanúsított ellenállást Franz von Papen porosz puccsával, illetve a nemzetiszocialista hatalomátvétellel szemben, és amelyet 1933-ban betiltottak. Tartományi miniszterelnökként Hörsing rendelkezett a birodalmi csapatoknak az – erős kommunista befolyás alatt álló – Eisleben–Mansfeld térség ellen intézett rendcsináló akciójáról, amely, bár a szász tartományi kormány korábban csak kisebb rendőri akciót tervezett, Carl Severing porosz belügyminiszter nyomására demonstratív katonai föllépéssé terebélyesedett, és keresztezte a KPD „márciusi akciójának” útját. – A szerk.
[6] Ernst Reuter-Friesland (1889–1953) német szociáldemokrata, illetve kommunista politikus. 1912-ben lett az SPD tagja. 1916–18-ig orosz hadifogságban volt, hazatérve Berlinben folytatott kommunista szervezkedést. A „márciusi akció” idején a KPD baloldalához tartozott, a Komintern III. kongresszusáról hazaérve azonban az ott a KPD számára megszabott, immár Paul Levi nélküli Levi-féle politika meggyőződéses híveként vette át a KPD főtitkári tisztét. Minthogy azonban a KPD belső vitái nem csitultak, és a párt befolyásos baloldalának a Komintern javasolta „jobboldali” (egységfront-) politika iránt mutatott bizalmatlansága nem enyhült, Reuter-Friesland szembefordult a KPD vezetésével. 1922-ben kizárták a kommunista pártból, és visszatért az SPD-be. 1926–31-ig közlekedésügyi előadó volt Berlinben, 1931–33-ban Magdeburg polgármestere, 1932—33-ban képviselő a birodalmi gyűlésben. 1933–35-ben két alkalommal került koncentrációs táborba. 1936–46-ig kormányszakértő és egyetemi tanár volt Törökországban. 1946-ban újra közlekedésügyi előadó Berlinben, 1947-ben polgármesterré választották, 1948-ig azonban a szovjet hatóságok vétója miatt nem vehette át hivatalát. 1950–53-ig Berlin kormányzó polgármestere volt, az SPD-ben a nyugati szövetségi politika támogatójaként lépett föl. Reuter-Friesland az 1921-es márciusi események idején börtönben ült, ám amikor a KPD a berlini demonstrációk egyik jelszavaként a kiszabadítását adta ki, a rendőrség szabadon bocsátotta azzal, hogy letartóztatására tévedésből került sor. – A szerk.
[7] A lapban vélhetőleg nyomdahiba: kezdődik. – A szerk.