Washington és Szovjet-Oroszország^[1]

 

A világháború és az azzal járó gazdasági fejlődés a világ gazdasági és vele politikai középpontját Nyugat-Európából áttolta Amerika és a Csendes-óceán irányába. Anglia – igaz – mint győztes nagyhatalom került ki a háborúból, de az angol politika minden tekintetben védekező helyzetbe szorult. Míg pl. eddig az angol flottapolitika arra alapult, hogy Angliának erősebb hajóhada legyen, mint két legerősebb vetélytársának együttvéve (a német rivalitás időszaka), addig ma be kell érnie azzal, ha Amerikával egyenlő erős hajórajt képes kiállítani. Míg régebben a tengeri szállítás Anglia monopóliuma volt, ma már Amerika mint legalább egyenlő erejű vetélytárs áll vele szemben. Ugyanígy áll a helyzet a szén, petróleum stb. kérdésében.

De az iparilag vezető állammá lett Egyesült Államok számára sem egyszerű a helyzet. Egyrészt a háború mesterségesen létrehozta piacának megszűkülését, és ez a háborút követő rövid, spekulatív fellendülés megszűntével súlyos ipari válságot idézett elő a megnagyobbodott amerikai kapitalizmus számára. Másrészt ennek a válságnak megoldási útja, [az] új piacok keresése (Kína) múlhatatlanul ellentéteket teremt Amerika és a világháborúban megmaradt vagy szintén fellendült tengeri hatalmak (Anglia és Japán) között. Ha tehát a washingtoni konferencia, melynek ezek a kérdések állnak a középpontjában, a leszerelés, a flották arányosítása stb. kérdéseiben akar határozni – akkor ezeket a határozatokat, ha egyáltalán létrejönnek, csak annyira fogja bárki is komolyan venni, mint annakidején II. Miklós cár békekonferencia-indítványát. Komolyabb kérdés az érdekszférák elhatárolásának kérdése a Csendes-óceán partjain (Kína, Szibéria), mert itt van az egyedül lehetséges új és nagyarányú piac a megnövekedett kapitalizmus számára, miután Közép-Európát anyagi lerongyolódása, Oroszországot a forradalom kikapcsolta a lehetséges piacok sorából. Ha van tehát (akárcsak ideiglenes) kivezető út a jelen válságból, az csak Kínán és Szibérián keresztül vezethet. Persze: felette kétséges, hogy itt egyáltalán lehetséges-e még ideiglenes megegyezés is az érdekelt hatalmak között. Az új világháború réme közeleg, és ha az elmúlt háború tanulságai bizonyos óvatosságra intik is azokat az imperialista államokat, melyek az új konfliktus középpontjában állanának, a gazdasági válság ellenállhatatlanul sodorja őket e felé a katasztrofális út felé.

De a válságban lévő imperialista kapitalizmus politikájának eme hivatalos középpontja mellett van még egy másik, be nem vallott középpontja: Szovjet-Oroszország. Mert bármilyen politikai és gazdasági formák között kísérlik is meg a kapitalizmus komoly helyreállítását, az csak a munkásosztály életszínvonalának súlyos, legalább a magyarországi bányászok életének színvonalára való lesüllyedése árán lenne elérhető. Ennek gazdasági szükségszerűségét minden értelmes kapitalista belátja (és a szociáldemokrata politika is szükségképpen ebbe az irányba sodródik, ha az „egyensúlyt” helyre akarja állítani). E szükségesség politikai keresztülvihetőségének azonban egy komoly akadálya van: a munkásság ellentállása, az ellentállásnak gyakran forradalmi irányba lendülése (angol bányászsztrájk); a forradalmi lendület és szervezkedés szellemi középpontja Szovjet-Oroszország és a III. Internacionálé.

Ezért van az, hogy „messzelátó” imperialista politikus programjából sohasem hiányozhatik Szovjet-Oroszországnak fegyveres hatalommal való megdöntése. Angliában bizonyos idegesség van azzal a káosszal szemben, ami Oroszországban a szovjet fegyveres leverése és az óhajtott „rend” között múlhatatlanul létrejönne. Franciaország ellenben, mely finánckapitalizmusa romjain katonai erővel akar európai gyarmatokat és bennük egy új ipari kapitalizmust felépíteni (szén: Ruhr-vidék, Szilézia, Dombrova, esetleg Donyec; petróleum: Kelet-Galícia stb.), és az erősen és frissen fejlődő japán kapitalizmus „messzelátóbb” politikát folytatnak. Számukra nem értékek ma már a koncessziók, ők nem félnek a szovjetek leverését követő orosz káosztól: a kapitalizmus végleges helyreállításáért küzdenek. És ennek eszköze: Szovjet-Oroszország elpusztítása, egy világméretekben gyakorolt fehérterror – és a munkásosztály megfelelő életszínvonalra való lesüllyesztése. Ez az irányváltozás oly szembeszökő, hogy míg egy évvel ezelőtt Anglia tartotta alárendelt jelentőségű kérdésnek, hogy az oroszok vállalják-e a cári adósságokat, és a francia álláspont szerint ezen múlott volna a forgalom felvétele, addig az orosz kormány ez irányú ajánlatát angol kapitalista lapok ujjongva üdvözlik, a franciák ellenben egészen alárendelt kérdésnek tekintik a szovjet rendszer fennmaradása mellett. (Ebben a kérdésben szinte szó szerint találkozva Kautsky legújabb, Trockij elvtárs ellen írott könyvének álláspontjával.)

Nem lehet tudni, hogy a washingtoni konferencia hivatalos tárgyalásaiban ennek a kérdésnek milyen szerep jut. Ellenben bizonyos, hogy a nem hivatalos tárgyalásoknak ez lesz a főkérdése, az Oroszország elleni fegyveres beavatkozás. Megbízható varsói forrás jelenti, hogy Foch tábornagy a kérdés megtárgyalása kedvéért utazott ki Amerikába. És Csicserin elvtárs a New York Herald tudósítójának a bizonyító okiratoknak egész sorát mutatta meg, amely szerint a francia és japán kormányok között titkos, de hivatalos tárgyalások folynak a fegyveres beavatkozás előkészítése dolgában. Franciaország biztatja Japánt szibériai intervencióra, és ugyanakkor Európában minden eszközzel előkészíti saját fegyveres harcát Szovjet-Oroszország megdöntésére.

Itt vezetnek vissza a világválság szálai Közép-Európába és ezzel Magyarországra. A francia politika fő célja az, hogy a közép-európai kis államokat szövetségbe kovácsolja össze, melynek éle Oroszország ellen irányuljon. Lengyelország és Románia, bármennyire közelednek is a belső csőd felé, vagy inkább éppen azért, már régóta készenlétben állanak. (Nem a lengyelek jóindulatán múlott, hogy Petljura híveinek betörése Ukrajnában oly csúfos kudarccal végződött.) De a harchoz megbízható Hinterland és megbízható tartalékseregek kellenek. Ezért békítették össze Lengyelországot Csehszlovákiával, mely kibékülést a napokban szerződés pecsételt meg. Ezért kellett a Kisantant minden beavatkozási kísérletét Magyarországgal szemben leszerelni, Károlyt eltávolítani, a papiroson keresztül vinni ugyan a Habsburgok trónfosztását, de a valóságban biztosítani a fehérterror uralmának változatlan fennmaradását. Mert a Japánhoz intézett francia jegyzék kiemeli, hogy „Magyarországban és Jugoszláviában fegyelmezett seregek állanak készenlétben, hogy Oroszországba betörjenek, és ott a rendet helyreállitsák”. A Kisantant és Magyarország háborúja hónapokra visszavetette volna az Oroszország elleni fegyveres felvonulásnak lehetőségét. Ezért kellett a háborút mindenáron megakadályozni.

Szovjet-Oroszország tehát komoly veszedelemben van. A veszedelem komolyabb, mint az eddigi kalandor cári tábornokok támadásai voltak. Ha a vesztét érző kapitalizmus csakugyan arra a meggyőződésre jut, hogy csak Szovjet-Oroszország holttestén át vezet az út a konszolidáció felé, akkor élet-halál harcra van kilátásunk. Hogy mikor és milyen méretekben fog ez a harc kitörni: nem biztos. De minden jel arra mutat, hogy nemsokára és széles nemzetközi méretekben. Ennek a harcnak a kimenetele legelsősorban a proletariátuson múlik. Éspedig nemcsak az orosz proletariátus vöröshadseregének sokszor kipróbált hősiességén, hanem elsősorban az európai és az amerikai proletariátus magatartásán. Mert az imperialista államok szövetsége csak akkor képes ezt a harcot eredményesen megvívni, ha a proletariátus legalábbis semlegesen viselkedik. A Hinterland biztosítása nemcsak a nemzeti államok ellentéteinek kiegyenlítését jelenti, hanem elsősorban a proletár Hinterland nyugalmát minden hadviselő, muníciógyártó vagy muníciót átszállító országban.

Oroszország, az orosz forradalom sorsa tehát az európai és amerikai proletariátus kezébe van letéve. Az első proletárállam fönnállása a többi ország kizsákmányoltjainak magatartásától függ. Bízunk benne, hogy nemcsak a proletárszolidaritás kötelességét teljesíti a forradalom szívével, Oroszországgal szemben, hanem saját legközvetlenebb érdekeit is védelmezi. Mert Oroszország leveretése csak az első lépés a kapitalizmus „nagystílű” helyreállítása felé, amely után a következő lépés egy eddig még nem látott nemzetközi méretű fehér terror. Elképzelhetetlen szenvedés vár a világ egész munkásságára, ha nem hajlandó saját védelme érdekében a forradalmi Oroszországot megvédeni.

 

[1] Vörös Újság, Wien 1921. november 19. (IV. évf., 1. sz.), 11. o. – A bécsi Vörös Újság, amely az 1918–19-es budapesti lap folytatásaként számozta évfolyamát, (így szól a lap alcíme) a Kommunisták Magyarországi Pártja (a III. Internacionálé szekciója) ellenzéki csoportjának kéthetente megjelenő újságja volt, azaz a Landler-frakcióé, amely kiszorult a Proletár hasábjairól. A lap az 1922. január 25-i számmal (V. évf., 3. sz.) szűnt meg, a Komintern követelésére és némi húzódozás után; a Komintern döntését a lap szerkesztői a következő levélben nyugtázták (PIA 500. f. 2/39. őe., 6.):

„A Kommunista Internacionálé VB-jének!

Megkaptuk az Elnökség 1922. január 24-i határozatát. Bár a határozatot a magyar munkásmozgalom mai helyzetében, amikor is a Vörös Újság az egyetlen kommunista lap, amely eljut Magyarországra, mert a Proletár egyáltalán nem jut el, katasztrofálisnak tartjuk, az ellenzéki csoport vezetősége kész a határozatot végrehajtani. – Ami a Moszkvába rendelt elvtársakat illeti, ketten már úton vannak, a harmadik útlevél-nehézségek miatt egyelőre nem tud elutazni.

Komm. üdvözlettel

az ellenzéki csoport vezetősége, Steiner Mór sk., Őry Károly sk., Karikás Frigyes sk., Lengyel Gyula sk., Bozsó Dávid sk.” – Mesterházi Miklós fordítása. – A szerk.