A kulturális együttélés problémái^[1]

 

Bármilyen legyen is a jelenlegi béketárgyalások közvetlen kimenetele, bizonyos, hogy az elkövetkező évtizedekben a polgári és szocialista világ kulturális együttélése növekvő jelentőségre tesz szert. Mivel az e témáról folyó aktuális viták mind az alapok, mind a perspektívák meghatározása tekinteteben többnyire igen nagy zűrzavart árulnak el, kívánatosnak latszik, hogy áttekintsük e komplexum legáltalánosabb elméleti problémáit.

 

1.

Nyugati oldalról mindenekelőtt ismételten hangsúlyozzák, hogy amíg a Szovjetunió nem mond le célkitűzéséről, a világkommunizmusról, addig igazi együttélésről szó sem lehet. Ez számunkra – elméletileg szólva – üres fecsegésnek tűnik; gyakorlatilag – legalábbis – a hidegháború állandósulását jelentené. Hiszen mindenkinek, akinek akár csak homályos elképzelése van a kapitalizmus és a szocializmus gazdasági lényegéről, tudnia kellene: mindkét rendszer, a megelőző gazdasági formációkkal ellentétben, alapjaiban egyetemes jellegű. Mindkettő csak azon az alapon jöhetett létre, hogy az egész világ gazdaságilag s ezért politikailag is elválaszthatatlanul egybefonódott alakzattá vált. Mindkettőnek immanens tendenciája, hogy az egész világot saját életformája szerint alakítsa; önmaga feladása nélkül egyik sem tud erről az objektíve szükségszerű törekvésről lemondani. A reális kérdés ezért csak így hangozhat: minthogy az atomháború s ezzel minden világátalakító jellegű háború kiesik a reális lehetőségek köréből, milyen eszközökkel valósíthatják meg magukat ezek az elkerülhetetlenül egyetemes mozgásirányok? A két nagy rendszer érintkezésének gyakorlati-ésszerű mikéntjét tehát csak a szükségszerű egyetemes tevékenységeknek ezt a keretét feltételezve kereshetjük.

Ez azt jelenti, hogy a két rendszer együttélése – a háborús megoldások lehetőségeinek előbb tényszerű, később egyre határozottabban intézményesített kiküszöbölésével – csakis a nemzetközi osztályharc új formája lehet. Már egyik, 1956 nyarán tartott előadásomban a lenini „Ki kit győz le?” kérdést jelöltem meg mindenfajta együttélés, az együttélésen belül minden párbeszéd dinamikus alapjául. Marxista oldalról ezt szüntelenül hangoztatják. A dolog azon múlik, hogy a nyugati politikusok és ideológusok belássák, saját, akár a politika, akár a gazdaság vagy az esztétika területén elfoglalt pozíciójuk ugyancsak osztályálláspont, nem pedig egy társadalomtól független értelem valamiféle „kinyilatkozása”. Ennek belátása semmiképpen nem jár azzal a következménnyel, hogy a vitapartnereknek most már relativisztikusan kell felfogniuk saját álláspontjukat. Továbbra is az egyedül helyes álláspontnak tekinthetik azt, ahogy mi marxisták is tesszük; nem kell önkritikus relativizmushoz vezetnie annak, ha elméletileg elismerjük, hogy az ellenfélnél a társadalmi egyetemesség igényének elkerülhetetlenül osztályalapjai vannak, mivel ez az igény, társadalmi és gazdasági elkerülhetetlenségét elismerve is, elméletileg mindenképpen bírálható, mint amely ellentmondásos és tarthatatlan; ahogy a tőkés ideológia az a marxizmus szemszögéből. Nem visszavonulásról, nem engedményekről van tehát szó, hanem az ellenfél valódi álláspontjának történeti megértéséről, vitáról azzal, amit valóban gondol, és amit kiindulási pontjaiból következetesen gondolnia kell.

Az a ténylegesen hatékony elv, amely egy formáció egyetemességre való törekvését meghatározza, természetesen gazdaságának struktúrájában és dinamikájában rejlik. Az együttélés valóban széles körű és kimerítő elemzésének tehát innen kellene kiindulnia. Mivel célunk nem ily átfogó, e kérdésben néhány megjegyzésre kell szorítkoznunk, hogy a lehető leggyorsabban eljussunk tulajdonképpeni témánkhoz. Mindenekelőtt: a háború intézményes kiküszöbölésének előbb-utóbb a gazdasági érintkezésben alkalmazott valamennyi diszkrimináció felszámolásához kell vezetnie. Hiszen ezek lényegében gazdasági téren tett háborús előkészületek; az, hogy hatalmas monopolszervezetek ezt a helyzetet saját, szűkebb érdekeik védelmére ki tudják használni, döntően mit sem változtat az összképen. Már csak azért sem, mert a gazdaságilag diszkrimináló rendszabályok mind a hidegháború segédeszközei, ennek pedig, a valódi háború megbízható kiküszöbölése esetén, előbb vagy utóbb (valószínűleg inkább utóbb, mint előbb) fokozatosan meg kell szűnnie.

Világos, hogy csak a rendszerek ily módon létrejövő gazdasági versenye, a gazdasági együttélés reális formája szolgáltatja a – végső soron – döntő motívumot ahhoz, hogy egy rendszer emberei a sajátjukat vagy a konkurens rendszert fogják-e választani, márpedig voltaképpen ez az együttélés alapjául szolgáló osztályharc döntő tartalma. Más összefüggésekben már kifejtettem, hogy ebben a versenyben maga a gazdasági fejlődés a leghatékonyabb propaganda. De természetesen: a valóságos, nem pedig a propagandisztikusan hirdetett fejlődés. Arra is rámutattam, hogy a gazdasági létnek ez a túlsúlya nem abszolút módon ható motívum. Inkább arról van szó – megint: végső soron –, hogy melyik gazdasági rendszer képes tartalmasabb és értelmesebb életet biztosítani az embereknek.

A gazdasági tények ideológiai hatékonyságának ez utóbbi korlátozottságát korábbi cikkeimben ugyancsak érintettem, mindenekelőtt arra a nagy eszmei vonzerőre utalva, melyet a szocialista forradalom a húszas években gyakorolt, egy olyan korban, amikor gazdaságilag a háborús károk helyreállítása sem volt megoldva. A jelen számára ez a probléma már azért is a középpontba kerül, mert a tőkés fejlődés utolsó szakasza ilyen társadalmi méretekben még sosem létezett jelentőséget adott a szabad időnek, a szabadon felhasználható időfeleslegnek. Mégpedig két irányban. Egyrészt a szabad idő állandó mennyiségi növekedése a gazdaság fejlődésirányából fakad, másrészt emberi kihasználása egyáltalán nem oly magától értetődően és problémamentesen bontakozik ki, mint a korábbi uralkodó osztályok életében. Ez a kétoldalúság, a szabad idővel rendelkezők roppant mennyiségi megszaporodása, a szabad idő emberi értékesíthetőségét illető növekvő tanácstalansággal párosulva, korunk egyik központi kulturális kérdése, amellyel a polgári világ teoretikusai egyre intenzívebben foglalkoznak is. Ezért nem szükséges behatóan taglalni, hogy a kulturális problémák ilyen körülmények között néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnő jelentőségre tesznek szert a társadalmi alternatívák eldöntése szempontjából. Marx, aki mintegy száz évvel ezelőtt szemügyre vette ezt a problémát, s „a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redukálásá”-ban olyan állapotot látott, amelynek „az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése” felel meg „a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén”, ezt az állapotot csak a szocializmus számára tartotta megvalósíthatónak. Természetesen – s ezt Marx 1857/58- ban nem láthatta előre – már a kapitalizmusban megvalósult egy társadalmilag immár jelentős szabad idő. Mindenesetre ezt a saját érdekeinek megfelelően manipulálja ugyancsak maga a kapitalizmus, mely időközben a fogyasztási eszközök egész gyártását a kulturális élet anyagi hordozóiig az uralma alá hajtotta. A magasan fejlett tőkés országokban ma az egyik központi kulturális kérdés az az ellentmondás, amely a szabad idő növekvő szociális fontossága és ugyancsak növekvő belső üressége, arra való képtelensége között áll fönn, hogy az embereket valóban kielégítse, mi több, életüknek emelkedettebb tartalmat adjon.

Marx még azt hitte, hogy a termelőerők ilyen magas foka csak a szocializmusban érhető el. Tudósként csak a jövőt előidéző mozgatóerőket elemezte, magáról a jövőről csak olyan általános utalásokat tett, melyek azt mint perspektívát megvilágíthatják, nem tért ki – mint később nevezte – a „szabadság birodalmának” konkrét kérdéseire. A marxizmus–lenizmust a sztálini korszakban elméletileg és gyakorlatilag teljesen eltorzító tendenciáknak az a következményük, hogy azok előtt, akik szenvednek szabad idejük tőkés módon manipulált üressége, emberi kibontakozásuk elvonttá lett bázisa miatt, nem világít szocialista példakép, nem válik láthatóvá szocialista kiút. Márpedig – ez a tény megint csak rendkívül jelentős – annak, hogy a szocialista perspektíva mint példakép és kiút láthatatlanná vált, nincs immanens-tőkés pótszere.

Céljaink szempontjából elegendő volt e problémakomplexum legáltalánosabb körvonalait jelezni. Ezzel csak arra akartuk ráirányítani a figyelmet, hogy amennyire a fejlődés előrelátható, a közvetlen jövőben a kultúra problémái minőségileg fontosabb szerepet hivatottak játszani, mint a korábbi korszakokban, mint a kapitalizmus alacsonyabb fejlettségi fokán.

 

2.

A kulturális együttélést az osztályharc formájaként határoztuk meg. Természetesen ezzel semmi újat nem mondtunk. Mióta csak osztályok vannak, az uralkodó osztály megkísérli, hogy egy neki tetsző világnézetet erőltessen rá a kizsákmányoltakra. A vallás, iskola stb. ilyen funkciója ősrégi. (A festészet mint bibliapótlék és bibliamagyarázat már a középkorban az analfabétákra gyakorolt világnézeti befolyás eszköze lett.) S egyáltalán nem kérdéses, hogy a szűkebb értelemben vett ideológia terén is ilyen harc folyik évszázadok óta, vagyis azóta, hogy az elnyomott osztályok analfabetizmusa egyre inkább tűnőben van.

Az ilyesfajta megállapításokat Nyugaton természetesen sokan a kultúra vulgarizálásaként fogják tekinteni. S erről is volna szó, ha feltételeznénk, hogy minden filozófia, minden költői mű stb. csak azért keletkezett, hogy az osztályharcban ilyen funkciót töltsön be. Az igazi marxizmus azonban távol áll ettől a felfogástól. Egyrészt persze tudja, hogy minden ideológus meghatározott országban, meghatározott korban, meghatározott osztályban született és nevelkedett. A személyiséget formáló benyomások és hatások szükségszerűen megmutatkoznak egész gondolkodás- és érzésmódjában s következésképp produkciójában is. (A társadalmi környezetnek ez a hatása természetesen taszító is lehet, mint a gyárosfiú Friedrich Engels esetében, aki kommunista lett. Ez egyes esetben igen lényegesen módosítja az osztálytartalmat, de nem szüntetheti meg az egész komplexum osztályjellegét.) A kulturális művek társadalmi genezise azonban csupán egyik – s nem is a döntő – összetevője társadalmi lényegüknek. Az alkotó szándékától függetlenül az alkotásnak meghatározott hatása van kora társadalmi életében s esetleg az utókoréban is. Attól függetlenül, hogy milyen volt Kopernikusz, Kepler és Galilei személyes viszonya koruk vallási problémáihoz, műveik egy több mint ezer éve fennálló vallásos ontológiát romboltak le, s ezzel új arculatot adtak a világnézet területén zajló valamennyi társadalmi harcnak.

Ha el akarunk jutni az ilyen jelenkori harcok reális értékeléséhez, akkor a világnézet fogalmát igen szélesen, a szakfilozófia területén messze túlmenően kell megragadnunk. Ez a tendencia a marxizmusban mindig nagyon pregnánsan jelen volt, de semmiképp nem kizárólag csak benne. William James például a pragmatizmusról szóló előadásait egy Chestertontól vett idézettel kezdte, melynek tartalmát fenntartás nélkül helyeselte. Chesterton ezekkel a szavakkal vezeti be fejtegetéseit: „Vannak olyan emberek – s én közéjük tartozom –, akik hiszik, hogy egy emberben gyakorlatilag a világnézete a legfontosabb. Egy szállásadónőnek, aki szemügyre vesz egy bérlőt, nagyon fontos ugyan ismernie annak jövedelmét, de még fontosabb számára, hogy a filozófiáját ismerje.” Ha végiggondoljuk ezt a gondolatot, eljutunk oda, hogy minden egyes ember cselekedeteiben meghatározott rendszerjellegű összefüggést fedezünk fel, melyet egyrészt társadalmi léte határoz meg (mint láttuk, az ellenzéki beállítódás nem szünteti meg ezt az általános meghatározottságot), s amely másrészt egyes közvetlen cselekedeteinek – önmaga számára gyakran nem tudatosult vagy hamisan tudatosult – egységet kölcsönöz. Tehát egyáltalán nem helytelen, ha ezt a lelki erőteret a valóság reprodukálása és a rá való reagálás között egészen általánosan világnézetnek nevezzük. Nem ez a megfelelő hely arra, hogy az ilyen világnézetek igen különböző és árnyalt tudati szintjeit elemezzük. Itt az a fontos, hogy jelezzük, milyen szerepet játszanak ezek a világnézetek az élet alternatíváinak eldöntésében, különösen az olyan alternatívákéban, ahol annak a társadalmi világnak, melyben az illető ember él, cselekszik, az igenléséről vagy a tagadásáról van szó, esetleg – s gyakorlatilag nagyon sokszor – e kérdés megítélésétől való rezignált, cinikus stb. tartózkodásról.

A neopozitivizmus hatására Nyugaton széles körben elterjedt az a nézet, hogy csak az úgynevezett totalitárius rendszerek helyeznek súlyt a világnézetre, a „szabad világnak” elvileg nincs világnézete, s éppen ez adja erejét. Néhányan természetesen kifogásolni fogják ezt a talán túlságosan mereven szintetizáló meghatározást. De meg kellene fontolniuk, hogy a vezető neopozitivisták mindazt, ami a jelenségek matematizáló manipulációján kívül áll, elvileg kizárják a tudományosan, sőt egyáltalán az értelemmel felfogható dolgok területéről. Így egy olyan híres könyvben, mint Wittgenstein Értekezése, ez áll: „A legtöbb kijelentés és kérdés, amelyet filozófiai problémákról leírtak, nem hamis, hanem értelmetlen. Az ilyen jellegű kérdésekre tehát egyáltalán nem tudunk választ adni, mindössze értelmetlenségüket állapíthatjuk meg […]. És nincs mit csodálkozni azon, hogy a legmélyebb problémák tulajdonképpen nem problémák.” És Wittgenstein bátran és következetesen levonja az összes konzekvenciát, így ezt mondja: „Ezért nem létezhetnek etikai kijelentések”, majd utána: „Érezzük, hogy még ha feleletet is adtunk minden lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érintettük.”[2] Ezzel Wittgenstein minden emberileg lényeges problémát a racionalizálhatatlan, az irracionális területére utalt, s éppen az összes világnézeti kérdésnek ezzel a radikális elutasításával mutatja meg gyakorlati-reális kikerülhetetlenségüket: ha kidobják őket a filozófia ajtaján, visszatérnek az ablakon. Ezért aztán nem véletlen, hogy ezeket a területeket az egzisztencializmus és a vele rokon vallásos vagy nem vallásos világnézetek sajátítják ki egy korszerű irracionalizmus nevében. S lényegében az ilyen közvetlen ellentétességek poláris összetartozása teremti meg a Nyugat uralkodó világnézeteinek mozgásterét (Sartre-nak becsületére válik, hogy filozófiailag nem tud belenyugodni ebbe a polaritásba, s mindig új kísérletekben igyekszik leküzdeni azt.)

Mármost lehetséges-e az összes világnézetnek ezzel az elvi problematikájával sikeresen szembeállítani a marxizmust, sőt, lehetséges-e egyáltalán termékeny párbeszéd köztük? A sztálini korszak örökségeivel együtt bizonyosan nem. Ezek a megismerés kifinomult manipulációjával csak durva manipulációt, az emberi gyakorlat irracionalitásával, az emberi lét fontos kérdéseivel csak dogmatikus megmerevedettséget állítanak szembe. S ha a XXII. kongresszus utáni időben néhány marxista megkísérli a dogmatikusan durva manipulációt nyugati filozófiák befogadása révén korrigálni (szemantika stb. a dialektikus materializmus területén, mikroszociológia stb. a történelmi materializmusén), hát tévednek. A „nap követelménye” a kommunisták elméletével és gyakorlatával szemben annak a marxista megismerése, ami újat a Lenin halála utáni korszak a társadalmi élet strukturális változásainak, fejlődési tendenciáinak stb. tekintetében előidézett. Tömegével vannak olyan új jelenségek, melyek nem oldhatók meg Marxra és Leninre való hivatkozással. Lenin már 1922-ben a NEP bevezetésekor ezt mondta az államkapitalizmusról: „Még Marx sem gondolt rá, hogy akár csak egy szót is írjon erről a kérdésről, s meghalt anélkül, hogy egyetlen pontos idézetet és megcáfolhatatlan útmutatásokat hagyott volna hátra erre nézve. Így hát most magunknak kell kievickélnünk a bajból.” Hruscsov bukaresti beszédében bátran és helyesen alkalmazta Leninnek ezt a módszerét az új helyzetre, Leninnek azokra a maga korában helyes megállapításaira, melyek az imperializmusnak a háború elkerülhetetlenségéhez való viszonyára vonatkoztak. Egyrészt arról van szó, hogy mind a tőkés, mind a szocialista világban számos olyan új, mindenekelőtt gazdasági tény van, amelyet a marxizmus klasszikusai nem vehettek szemügyre, mert az ő idejükben ezek nem léteztek, másrészt, arról, hogy Sztálin és hívei a marxista módszert fontos kérdésekben eltorzították, elevenségét és a világ iránti nyitottságát megmerevítették. Az élet új tényei csak a marxi módszer újjászületésével, egy ezen az alapon végzett, elfogulatlan új vizsgálattal értelmezhetők, nem pedig úgy, hogy az új fejlődés kritikátlan polgári reflexeit kritikátlanul beépítik a – lényegét tekintve – változatlan sztálini módszerbe.

 

3.

Úgy tűnhetne, mintha a kapitalizmus- és szocializmusbeli ideológiai helyzet ilyen elemzésével mindenfajta szellemi talajtól megfosztanánk a kulturális együttélést. Valójában ennek pontosan az ellenkezőjéről van szó: csakis a jelennek ilyen kritikai számbavétele egyengetheti a jövőbe, az – elkerülhetetlenül bekövetkező – kulturális együttéléshez vezető utat. Evidens, hogy ennek az az előfeltétele, hogy a szocialista világnézet leszámoljon a sztálini örökséggel. Persze csak az olyanok számára az, akik képesek megérteni a marxizmus világnézeti jellegét. Max Webertől Wright Millsig nem kevesen vannak, akik ezt – többé-kevésbé – felfogták. Akinek persze Madariagával együtt az a véleménye, hogy Lenin világnézete az „igazat adsz, vagy lövök”, azzal nehéz erről a kérdésről beszélgetést kezdeni. (Ezért volt Madariaga meglepve és felháborodva, amikor egy korábbi írásomban Enver Hodzsával együtt említettem, ezért nem látta, hogy a tertium comparationis egyszerűen mindkettőjük igenlő állásfoglalása volt a hideg-, sőt a meleg háborúval kapcsolatban is.) A Nyugat számára – saját érdekében – az a fontos, hogy megértse, a szocialista világnézet és módszer jelenlegi alternatívája az, hogy választania kell az igazi marxizmus helyreállítása, a jelenkor új jelenségeire való alkalmazása, valamint a Sztálin által eltorzított módszerhez való ragaszkodás között, nem pedig mondjuk – mint gyakran hiszik – Molotov és Koestler között.

Jóllehet legalábbis a haladó gondolkodók látják itt azt a küzdelmet, amely valamiféle útért folyik, a nagy többség messzemenően túl statikusan-önelégülten fogja föl a Nyugat ideológiai helyzetét; hogy eközben a jelenlegi állapot gyakorlati igenlése időnként a „kultúrkritika” formáját ölti magára, igen keveset változtat az alapvető tényeken. De e felszíni statikusság (vagy változatlan, egyenlő fejlődés) mögött a valóságban jelentős változás megy végbe, amely a mai napig mindenesetre csak egyes pragmatikusan indokolt politikai akciókban mutatkozik meg, jóllehet – önmagában véve – fontos és elvi változást jelent az egész tőkés világ számára. (Minden félreértést eleve kizárandó: a tőkés rendszeren belüli változásról van szó; most nem egy szocialista forradalom lehetőségeiről beszélek.) Franklin D. Roosevelt az 1929-es nagy válság után belátta, hogy tekintettel az egész jelenlegi világ nagyfokú szociális labilitására, egy hatalmas szocialista állam létezésére, az ilyen válságok megismétlődése nagy veszélyekkel járhatna az USA számára is. Ennek megfelelően olyan gazdaságpolitikát juttatott érvényre, mely alapvetően a válságok elkerülésére, a kitörésük megakadályozását szolgáló megelőző rendszabályokra stb. irányult. Egyre megy, hogy ez az állásfoglalás gazdasági alapját illetően helyes vagy hamis tudattal született-e meg, objektív értelme az összkapitalizmus általános érdekeinek képviseletét foglalja magába, ha szükséges, egyes – akár mégoly hatalmas és befolyásos – tőkés csoportok érdekei ellenében is. Nem kétséges ugyanis, hogy néhányuk bizonyos körülmények között érdekelt lehet egy válság kitörésében, sőt ezt a monopolhelyzetek további koncentrációjának, a terhessé vált konkurensek megsemmisülésének elérése érdekében még kívánhatja is. Az 1929-es és az azt követő világrengés azonban megmutatta, hogy ilyen esetekben maga a tőkés rendszer fennmaradása kerülhet veszélybe. Rooseveltnek sikerült is a gazdaságpolitikának ezt a vonalát az USA-ban érvényre juttatnia, sőt a legfejlettebb tőkés államokban a gazdasági gyakorlat vezérfonalává tennie.

A második eset, amikor ez az új politika megjelent, a hitleri Németország ellen folytatott háború volt. Itt is hatalmas tőkés csoportok parciális különérdekei idézték elő Münchent és következményeit. Akkoriban Roosevelt és Churchill belátta, hogy a polgári világ összérdekei megsemmisítő háborút követelnek a hitleri rendszerrel szemben (akár a Szovjetunióval szövetségben is), hogy az egyes hatalmi csoportok parciális érdekeinek tartós felülkerekedése az egész pusztulását idézheti elő. Ez a kérdés azóta sem került le a napirendről. Egy erős szocialista államszövetség létrejötte, a gyarmati népek ellenállhatatlan felszabadító mozgalma, a gazdaságilag elmaradott országoknak az az ugyancsak feltartóztathatatlan törekvése, hogy elmaradottságukat leküzdjék, az egész stratégia átalakulása a nukleáris fegyverek révén stb. objektíve egyre lehetetlenebbé tették e probléma semmibevételét. Roosevelt halála után mégis Kennedy volt az első és idáig egyetlen államférfi a tőkés világban, aki ezt a programot megváltozott, fejlettebb viszonyok között újra kitűzte. Azt, hogy itt is az összkapitalizmus és az egyes monopolszervezetek érdekeinek ellentétéről van szó, legvilágosabban az USA-nak a közép- és dél-amerikai államokhoz való viszonya mutatja: az intim, gazdasági és politikai együttműködés gyakorlati megvalósulása, melynek során a közép- és dél-amerikai államok továbbfejlődése, gazdasági-politikai modernizálása az USA-beli összkapitalizmus létfontosságú érdeke lenne, minduntalan meghiúsul amiatt, hogy hatalmas tőkés csoportok érdekeltek ezen államok elmaradottságának bizonyos komplexumaiban (monokultúrák, feudális nagybirtok stb.).

Ezzel csupán jelezni kívánjuk az alapvető problémát. Ennek az értekezésnek nem lehet célja, hogy ezt a nemzetközi élet minden területén végigkísérjük. Csupán mellékesen szeretnénk utalni a belpolitikai négerkérdésre, a legreakciósabb irányzatok és kormányok külpolitikailag végzetes támogatására Koreában, Vietnamban stb., hogy érzékeltessük e probléma egyetemességét. Éppoly kevéssé tűzheti ki célul ez az értekezés azt is, hogy egy ilyen fejlődés esélyeit és kilátásait elemezze. Számunkra ez a történelmi tény mindenekelőtt ideológiailag jelentős. Következetes érvényesítése ugyanis éppúgy ideológiai önvizsgálatot követel, mint a sztálini módszerek leküzdése a szocializmus világában. (Csupán a margón jegyezzük meg, hogy az „éppúgy” szót idézőjelbe kellene tenni, mivel az ideológiai önvizsgálatnak a polgári világban más a struktúrája, dinamikája stb., mint a marxista világban.) [Hogy röviden csak a lényegre utaljunk: minél következetesebben érvényesítik a gyakorlatban ezt az új orientációt, annál élesebb ellentétbe kerül a ma uralkodó, neopozitivista megalapozottságú általános ideológiai manipulációval. Ez utóbbi ugyanis a jelenlegi állapotot helytelenül már a társadalmi összérdekek uralmának tekinti. Egyes ideológusok odáig merészkednek, hogy még a gazdaság kapitalista jellegét is tagadják. De bármilyen ügyesen manipulálja is valaki az itt felmerülő problémákat – mondjuk az olyan szavakat, mint imperializmus, kolonializmus idézőjelesen használva –, a tények tények maradnak, és a valóság reális struktúraváltozásai előbb vagy utóbb, közvetve vagy közvetlenül, adekvát vagy torzult formában, de valahogy mégiscsak érvényre juttatják magukat. Azok az ellentétek, melyek a gyakorlati cselekvést döntően meghatározzák, a gondolkodásból sem engedik magukat teljesen kiszorítani. A társadalmi létnek ez a hatalma olyan erős, hogy minőségi változásainak gondolati és érzelmi követelményei jóval döntő megjelenésük előtt érzékelhetővé válnak, már persze olyan ideológusok esetében, akiknek a kapilláris változások iránti érzékét még nem fojtotta meg a rutin, akiknél a lényegi – és ezért népszerűtlen – nonkonformizmustól való félelem még nem vált gondolkozásuk egyeduralkodó motívumává. Ilyen elszigetelt megnyilvánulásokkal már ma is sokszor találkozunk, és ezek a reális mozgás erősödésével bizonyára extenzíve és intenzíve is megsokszorozódnak, nagyobb befolyásra tesznek szert, bár bizonyára sokáig fog tartani, míg uralkodó szólammá válnak. (Ez a fejlődés gazdaságilag-politikailag és ideológiailag természetesen nem korlátozódik az USA-ra, de ott jelenik meg, objektíve és szubjektíve, a legjellegzetesebb formában.)]

 

4.

A kulturális együttélést tulajdonképpeni értelmében véve korunk nagy tendenciái idézik elő. Távol áll tőlem itt, hogy a már meglevő kezdeti formákat – a sportrendezvényektől és sakkversenyektől kezdve a balettelőadásokig és a legkiválóbb előadóművészek koncertjeiig – lebecsüljem. A közvélemény általános manipulációja közepette, mely azzal a következménnyel járhat, hogy az egyik rendszer széles tömegei kulturális barbároknak tartják a másik rendszerben élő embereket, ezek hasznosan, felvilágosítóan, lényegesebb kapcsolatokat előkészítően hathatnak, de messzemenően hiányoznia kell belőlük épp az általunk központiként kiemelt „Ki kit győz le?” motívumnak. Éppúgy nem tud e kérdésben döntő fordulatot hozni a tudományok, mindenekelőtt az alkalmazott tudományok egyre szükségesebbé váló internacionalizálása sem. Minél erőteljesebben bontakozik ki ez, szükségszerűen annál jobban hozzászokunk – s ez rendkívül fontos – minden emberi, elméleti és gyakorlati tevékenységi területen az internacionalitáshoz, de senki sem fog a saját rendszeréhez való tartozás érzésében megrendülni vagy a másikhoz vonzódni azért, mert ott, mondjuk egy jobb gyógyszert vagy hatásosabb műszert találtak fel. Mindez az egymást tagadó kulturális rendszerek együttélésének elengedhetetlen alapját képezi, de sohasem lehet a dolog maga.

Ha erről beszélünk, mindenekelőtt arra kell gondolnunk, amit korábban a világnézeteknek az emberi életben betöltött funkciójaként határoztunk meg, s e komplexumon belül mindenekelőtt azokra a mozzanatokra, melyek a mindenkori társadalmi környezet elfogadásához vagy megtagadásához vezetnek. Belső összefüggés áll fönn egy világnézet történelmi helyessége és azon intenzitás között, amellyel társadalmi formációjának megőrzését szolgálja. Azt mondtuk: történelmi helyesség, mert bizonyos társadalmi-történelmi helyzetekben például bizonyos ontológiai elméletek nagy összetartóerőt kölcsönözhetnek a világnézeteknek, messzemenően függetlenül attól, hogy a későbbi korok tudománya kimutatja tarthatatlanságukat Ez abból fakad, hogy ebben az összefüggésben az egyénnek a társadalmi rendszeréhez való világnézeti kötődése az elsődleges, az ontológiának pedig eközben az a funkciója, hogy ezt az összetartozást megszilárdítsa. Természetesen a régi világnézet felbomlásához ontológiai oldalról is jöhet az indíttatás. Ilyen esetekben mindig a társadalmi átalakulás és az elméleti felfedezések történelmi találkozásáról van szó (pl. Galilei esetében).

Így az osztályharc mindig a világnézetek harca is. Vulgarizáló egyszerűsítés lenne azonban azt gondolni, hogy a világnézetek eközben a puszta epifenomén szerepét játsszák. Ebben gyakorlatilag senki sem hisz. A sztálini kor éppen ezért törekedett arra, hogy egész értelmiségét (a legtágabb értelemben véve) távol tartsa más világnézetek mindenfajta ismeretétől. Az ilyen magatartás formálisan idegen a nyugati kultúrától, de nem szabad elfeledni, hogy épp ezen a téren rendkívül kifinomult manipuláció létezik, mely gyakran hatékonyabb, mint a durva. Mert miközben a sztálini tan válsága óta a szocialista világban az addig távol tartott világnézetek kritikátlan presztízskorszakukat élik, a Nyugaton uralkodó diszkrét manipulációnak messzemenően sikerült a közvéleményben elterjesztenie, hogy a marxizmus merőben elavult tanítás és módszer, mellyel egyáltalán nem érdemes komolyan foglalkozni; a legjobbakról, mint kivételekről, már szóltunk.

Mármost azt hiszem, a gazdasági fejlődés által előidézett két nagy változás, amelyről korábban szó volt, el fog vezetni az ellenfél világnézetének (világnézeteinek) megismeréséhez, hogy a valódi osztályellenfelet valóban meg tudjuk cáfolni. Korunk világnézeti harcainak nagy többsége még úgy folyik le, hogy – legjobb esetben – csak a már meggyőzöttet „győzik meg”. S eközben még ezt a túl szerény célkitűzést, vagyis a saját világnézet híveinek bizonyos fokú megerősítését is fölöttébb problematikusán érik el. Mihelyt valamilyen társadalmi megrázkódtatás megy végbe, kiderül, hogy ezek a mesterséges biztosítékok teljességgel képtelenek az ellenállásra.

Fent megfogalmazott követelésünk szükségszerűségét igazolandó, szeretnénk utalni arra, hogy egy pusztán lelkesedés és hit kiváltására irányuló beszéd talán alkalmas lehetne arra, hogy rövid összecsapásra tüzelje fel hallgatóit, de mégoly gyakori ismételgetése is bizonyára teljességgel alkalmatlan lenne arra, hogy egy egész hadjáratra való szellemi és erkölcsi ellenállóerőt adjon. Ha ezt a hasonlatot a világnézeti harcokra alkalmazzuk, akkor látjuk, hogy egy csata és egy hosszú háború között a különbség nem az, hogy az utóbbi pusztán az előbbi sokszori ismétlődéséből létrejövő mennyiségi szintézis, hanem hogy minőségileg és strukturálisan más. A szóképről térjünk magára a dologra: ha két átfogó társadalmi rendszer világnézeti harcban áll egymással, akkor az egyes viták, melyeknek közvetlen tárgyát többnyire különböző területek alkotják, egymástól nagyon eltérő „frontokat” teremtenek; aki az egyik területen szövetséges, az a másikon könnyen ellenféllé válhat és vice versa, sőt lehetséges, hogy ugyanaz az elmélet különféle alkalmazásban vagy értelmezésben egyszer az egyik, másszor a másik vitapartnernek áll rendelkezésére; gondoljunk, mondjuk, a múlt század második felére, amikor a darwinizmus alapvetően a haladó ideológiákat támogatta, egyúttal azonban – például úgynevezett szociáldarwinizmusként – segítséget jelenthetett az ideológiai reakció számára stb. Ilyen körülmények között objektíve nem ellentmondás, ha egyrészt abból indulunk ki, hogy az egész kulturális együttélés hatalmas harc a szocialista és a polgári világnézet között, másrészt egyúttal mégis belátjuk, hogy az egyes vitákban, melyek ennek az átfogó egésznek a konkrét elemeit alkotják, az egyes tanok, elméletek, módszerek stb. mindenkori aktuális funkciója rendkívül eltérően, sőt ellentétesen válhat hatékonnyá. Konkuráló társadalmi rendszerek világnézeti harcának monolitikus, egyértelmű felfogása oda vezet, hogy teljesen értetlenül állunk szemben e harc lényegével. Ez nem pusztán a rendkívül bonyolult egyes tudományos stb. újítások eredménye. Inkább a társadalmi átalakulások lényegéből következik. Lenin már 1916-ban kigúnyolta az ilyen monolitikus elmélet híveit. Ez az elmélet „nyilván azt képzeli”, írja, „hogy az egyik helyen felsorakozik az egyik hadsereg, és azt mondja: »Mi a szocializmust akarjuk«, egy másik helyen pedig egy másik hadsereg, és azt mondja: »Mi az imperializmust akarjuk«, és ez lesz a szociális forradalom!” Lenin ezt joggal nevezi „vaskalapos és nevetséges szempont”-nak. Nyilvánvaló, hogy minél távolabb áll egy ideológiai jelenség a közvetlen osztályharctól, hatását tekintve annál inkább tanúskodik e lenini tézis helyességéről.

Ennek azonban a kulturális együttélés keretei között zajló ideológiai harc szempontjából roppant fontos következményei vannak. Puszta meglátásukhoz mindkét rendszerben régi, megmerevedett előítéleteket kell leküzdeni. Ezek lényege az, hogy a másik tábor kulturális megnyilvánulásait monolitikusan ellenségesnek tekintik. Ez a monolitikus felfogás a sztálini hagyományok számára minden további nélkül magától értetődő. Itt – mint oly gyakran – Lenin egyik kijelentését eltorzítva sajátos fogalmat hoztak forgalomba, az „objektivizmust”, hogy megbélyegezzék azokat, akik a polgári világ ideológiai jelenségeit igazán, méltányosan és minden oldalról merik bírálni. Itt talán szabad saját tapasztalataimra hivatkoznom. Amikor a negyvenes évek végén éles kritikát tettem közzé a francia egzisztencializmusról, megpróbáltam e filozófia néhány nem jelentéktelen oldalát a „résistance” ideológiai helyzetéből levezetni. Fagyejev ebben „objektivizmust” látott, mert szerinte ez mentség az idealista gondolkodók, a burzsoázia ügynökei számára. E kritikai szabály alól természetesen kivétel is volt: azok az ideológusok, akik aláírtak bizonyos politikai kiáltványokat, minden bírálattal szemben tabuvá nyilváníttattak. Engedtessék meg itt is, hogy saját gyakorlatomra emlékeztessek. André Gide Szovjetunióban tett utazása előtt írtam egy irodalomelméleti tanulmányt, amelyben néhány nézetét tisztelettel, de tárgyilagosan, élesen megbíráltam. A folyóirat szerkesztősége követelte, hogy fejtegetéseimnek ez a része töröltessék. A munka csak azután jelent meg, hogy Gide visszatért Párizsba, és megjelentette könyvét a Szovjetunió ellen. A szerkesztő kétségbeesetten hívott fel: „Miért is húztuk ki az ön cikkéből a Gide-ről szóló részt?”

Veszélyes illúzió volna azonban azt hinni, hogy az ilyen gyakorlat a „szabad világtól” idegen. Az, hogy ez – gyakran – nem központosítva, hanem spontán módon jön létre, lényegében mit sem változtat rajta. A lényeg a monolitikus elutasítás, az az ebből – gyakran hallgatólagosan, gyakran akár nyíltan is – levont következtetés, hogy a szocializmus ideológiája a legfontosabb források tanulmányozása nélkül is megsemmisíthető „szellemileg”, hogy vele szemben nem kell betartani a tudományos és irodalmi tisztesség szabályait, szabad a vitában idézeteket hamisítani, nézeteket elferdíteni, tényeket elhallgatni vagy kitalálni. Hogy megint saját tapasztalataimat idézzem: Adorno szememre vetette, hogy Az ész trónfosztása című könyvemben egyszerűen fasisztaként kezeltem Freudot, jóllehet én, e tanulmány szándékainak megfelelően, Freud elméleteit ott egyáltalán nem vizsgáltam és nem kritizáltam. Amikor itt elvetjük az irodalmi harcnak ezeket az eszközeit, akkor ezt elsősorban nem az irodalmi tisztesség okán tesszük – bármily fontos is ez –, hanem azért, mert az igazi világnézeti harcot, mely szükségszerűen fakad a kulturális együttélésből, objektíve lehetetlenné teszik az ellenfél vulgáris-monolitikus felfogásának ezek a módszerei.

A monolitikus koncepció vak mind a különböző kulturális területek egyenlőtlen fejlődésével, mind egy sajátos rendszeren belül a valóságos ellentétekkel szemben. Csak a vele való szakítás vezethet annak belátásához, hogy az általunk megkívánt állásfoglalás esetén mindig találhatók teljes vagy részleges szövetségesek, sőt hogy olyan esetek is előfordulhatnak, amikor kritikusan befogadható a másik rendszer valamely ideológusának tanítása vagy módszere. Így építette be például Marx Darwin vagy L. H. Morgan tanítását a maga világkoncepciójába, ezáltal gazdagítva és konkretizálva azt. Ennek ma magától értetődően nem látjuk analógiáját. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy egy marxista figyelmen kívül hagyhatja a Nyugaton meglevő világnézeti ellentéteket, például a nagyon ellentétes állásfoglalásokat az elidegenedés kérdésében, Sartre bátor helytállását minden gyarmati kérdésben, a történelmi materializmus elsajátítására irányuló próbálkozásait, N. Hartmann egészséges magatartását a természetfilozófia ontológiai kérdéseivel, a teleológia problémáival kapcsolatban, Werner Jaegernek a görög szellemi életre vonatkozó kutatásait, Gordon Childe régészeti felismeréseit stb.; hiszen ezek az állásfoglalások nagyon világosan jeleznek néhány ilyen világnézeti ellentétet. Ne feledjük azonban, hogy az ellentétességnek nemritkán egy életművön belül is lehetnek ilyen repedései; így A. Gehlen esetében, aki egyrészt ragyogó és termékeny antropológiai-szociológiai megfigyeléseket tesz, másrészt pedig divatos, olcsó mítoszokat gyárt. Ha mondjuk összehasonlítjuk N. Hartmannt Heideggerrel vagy a neopozitivistákkal, Werner Jaegert vagy Gordon Childe-ot Jung vagy Kerényi misztifikáló csevegéseivel, akkor világos, hol vannak a valódi ellenfelek, és hol a lehetséges szövetségesek az egyes kérdésekben.

A nyugati ideológia számára a kultúra monolitikus megítélésének leküzdése a köré a kérdés köré összpontosul, hogy megértik-e a marxi tanítás és módszer igazi lényegét. Kétségtelenül léteznek ezen a területen is kísérletek a megértésre való tisztességes törekvésre, akkor is, ha ma még, érthető módon, szórványosan és többnyire nem a legbefolyásosabb ideológusoknál. Mindazonáltal van némi szimptomatikus jelentősége annak, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a „baloldali” freudisták mesterük recepciója révén próbálták rendbe tenni a marxizmust, most viszont olyan kezdeményezések történnek, hogy a freudizmust Marxtól vett kiegészítésekkel tegyék korszerűvé. Ilyesmi más területeken is látható, persze jelenleg rendkívül szórványosan. A domináns még mindig az az önelégült tudatlanság, amelyre itt már utaltunk. Ebből azonban nem szabad tisztán monolitikus kérdésfeltevésre következtetni. Ellentétek mindenütt, minden kérdésben vannak. Néhányat a fentiekben bővebben jeleztünk.

Mármost ha a gazdasági és politikai együttélés kibontakozása folytatódik, akkor a differenciálásnak ez a folyamata s vele az a differenciált állásfoglalás, mely az elfogadástól az egyes kérdésekben kötött szövetségen keresztül a radikális (persze ismereteken nyugvó) elutasításig terjed, kiszélesedik és elmélyül. Csak akkor valósulhat meg az igazi együttélés mint világnézetek valódi harca. E harc helyes megértéséhez mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a világnézetek számára mind az önelégültség, az önmagába zárkózottság, mind a befogadásban való nyitottság kockázattal jár. Történelmi tapasztalatokból könnyen igazolható, hogy az előbbi magatartás belső kiszikkadáshoz, s ezzel – válsághelyzetekben – ellenállásképtelenséghez vezet. Ez a magatartás azonban ma mind a kapitalizmusban, mind a szocializmusban gyakran észlelhető. A másik esetben kiderül, hogy minden világnézetnek, épp mert mindig egy meghatározott társadalmi létből fakad, nagy a belső érzékenysége. Hogy egy korai példára utaljunk: L. Morgan Marx és Engels általi recepciója a történelmi materializmus nagy megerősödését jelentette, Kant Bernstein és Max Adler által történt recepciója széles körben és hosszú időre megbénította a dialektikus materializmust. Mivel ez a kockázat valódi alternatíván alapul, nem lehet kitérni előle: minden fontos, újonnan felfedezett tény, minden módszertani szűzföld feltárása, sőt minden szenzációs, bár helytelen „felfedezés” ilyen alternatíva elé állít minden világnézetet, s nagyon gyakran épp a látszólag közvetlenül kézenfekvő, kényelmes vagy radikális döntések a legveszélyesebbek: így van ez sok szocialistánál, akiben a Nyugattól való elzártság legyengítette a marxizmus kritikai önvédelmi erejét; ezért tapasztalható az utóbbi időben, hogy igen gyakran kritikátlanul átvesznek mindent, ami Nyugatról jön, mintha a marxizmus elveszítette volna ellenálló-képességét.

Ez a dolgozat nem szándékozik világnézeti kérdésekben ítéletet hozni, bár szerzője sosem titkolta, hogy a marxizmus eltökélt híve. Itt inkább arra kellett kísérletet tennünk, hogy legalább jelzésszerűen rámutassunk a világnézetek társadalmi funkciójára és társadalmi sorsára a formációk harcában. Ez a funkció az értékelő orientálás egy adott társadalmi világon belül. Ez esetben a mindenkori konkrét valóságnak és fejlődési perspektívájának felismerése az egyén számára nem öncél, hanem saját, értelmesen élt életének motorja. Egy világnézet ellenállóerejéről vagy törékenységéről a világkép igazsága, a perspektíva helyessége, az etikai útmutatás tartalmat adó ereje dönt. Ezért a személyes élet vagy a társadalmi rendszer válságai a végső próbakövei annak, amit egy világnézet nyújtani képes. A kulturális együttélés ilyen próbatételek felé visz, különösen, ha már mindkét rendszer arra törekszik, hogy gazdaságilag, társadalmilag és ideológiailag leküzdje jelenlegi belső egyenlőtlenségeit, ha a szabad idő általános növekedése a jelenlegi mivoltának ürességét egyre világosabban, egyre több ember előtt leplezi le, s arra indítja őket, hogy maguk keressék életük értelmét.

A kulturális együttélés ideológiai harcainak konkrét formáit ma senki sem láthatja előre. Ma egy hosszú folyamat elején állunk. De bizonyosnak látszik, hogy e formák jelentősége nagyobb lesz, mint amilyen korábban volt az egyik társadalmi formából a másikba való átmenetben. Erről már a háború eltűnése is gondoskodik, az a tény pedig, hogy a polgárháborúk ezzel nincsenek elvileg kizárva, mit sem változtat a világnézeti kérdések e növekvő társadalmi jelentőségén, sőt még fokozhatja is ezeket a tendenciákat. (Ezeknek az átmeneteknek a konkrét formái ma még annyira áttekinthetetlenek, hogy nem érdemes beszélni róluk.) Mert éppen a belső osztályellentétek kiéleződése teremt olyan helyzetet, melyben a világnézetek ellenállóereje vagy törékenysége, rugalmassága vagy merevsége az emberi élet látható felszínére tör. Természetesen az ember valóságos cselekvését – végső soron – társadalmi léte határozza meg. De az átcsapás a létből a tudatba nemcsak elkerülhetetlen és jelentős, hanem nagyon bonyolult, dialektikusan ellentmondásos, egyenlőtlenül végbemenő esemény is. És ebben az átcsapásban, úgy hisszük, a világnézetek szerepe az eljövendő együttélés során nagyobb lesz, mint korábban bármikor volt a történelemben.

 

5.

Végül hadd tegyünk még néhány megjegyzést a művészet, mindenekelőtt az irodalom szerepéről a kulturális együttélés e problémakomplexumában. Ha itt valósághű képet akarunk kapni, az eddiginél még nyomatékosabban kell óvnunk a monolitikus általánosításoktól. Az ilyenek ma még mindkét rendszerben uralkodnak, mindenekelőtt annyiban, amennyiben az emberek hajlamosak eltekinteni az ellenfél táborában zajló belső irányzatharcoktól. Hogy ez a sztálini időben így történt, elkerülhetetlen volt; néhány, még ma is ható következményére más összefüggésekben itt már utaltam. A legfontosabb és a szocialista irodalom fejlődése szempontjából legveszélyesebb következmény az, hogy nem veszik észre azt a Nyugaton soha meg nem szűnő, sőt inkább erősödő harcot, mely realizmus és antirealizmus között folyik. Éppily előítéletek uralkodnak Nyugaton a szocialista realizmus vonatkozásában. Eközben elfelejtik, hogy a forradalom Sztálin előtti szakasza, melynek utóhatásai az irodalomban a harmincas évek közepéig tartottak, nemcsak korszakalkotó filmeket teremtett, hanem olyan írókat is, mint Solohov és Makarenko, olyan műveket is, mint Gorkij utolsó drámái, mint Klim Szamginja. S ne feledjük, hogy a sztálini módszerrel való szembefordulás, bár mostanáig még a kezdet kezdetén tart, olyan írókat juttatott nyilvánossághoz, mint Szolzsenyicin vagy Nyekraszov, akiknek a művei semmiképpen nem szakítanak általában a szocialista realizmussal, ellenkezőleg, annak aktuális, belső megújulását jelentik. Ez az az út, amelyen a szocialista irodalom visszanyerheti jelentőségét.

Mindazon kérdéseket, melyek ebből a helyzetből és jövőbeli megszüntetéséből adódnak, nem tisztán esztétikai szemszögből tárgyaljuk, hanem pusztán mint annak a komplexumnak a részeit, melyet korábban a világnézetek harcaként próbáltunk értelmezni. Az esztétikum ezzel nem kerül zárójelbe. Ellenkezőleg. Döntő szerepet játszik, mivel általános, mély és tartós világnézeti hatás csak kivételesen ritka esetekben indul ki művészileg alacsony értékű művekből. A művészet szellemi-érzéki átütőereje épp akkor rendkívüli fontosságú, ha – mint itt – hatását a korábban elemzett világnézeti harcok fölöttébb fontos részének tekintjük, s ebben az erőben benne rejlenek az esztétikum döntő mozzanatai. E vizsgálódás szempontjából a művészi hatást mindenekelőtt az különbözteti meg a tudományos-világnézetszerű hatástól, hogy a befogadásban sokkal gyakrabban, sokkal lendületesebben lehet áthágni az osztálykorlátokat, mint ahogy az egyébként lenni szokott. Ha egy gondolati összetűzés hatni kezd az emberek világnézeti magatartására, akkor szinte elkerülhetetlen egy többé-kevésbé társadalmilag is tudatossá vált belső vita magában az emberben. Ha viszont a hatás megformált embereken és emberi sorsokon keresztül jön létre, akkor közvetlensége sokkal könnyebben tud áttörni osztálykorlátokat vagy osztálygátlásokat. Beaumarchais Figarójától kezdve a Patyomkin-filmig a történelem példák tömegével szolgál e hatásmódra. Mindazonáltal – a világnézetek harcának szempontjából – azzal a fenntartással, hogy az ilyen benyomások sokkal könnyebben építhetők be újra a régi meggyőződés rendszerébe, s tehetők ezzel társadalmilag „ártalmatlanná”, mint a közvetlen gondolati világnézeti hatások.

Mindenesetre nem szabad lebecsülni a művészet világnézetileg megrázó vagy megnyugtató, lázadást vagy apátiát, lelkesedést vagy cinizmust kiváltó hatását. Sőt úgy hisszük, hogy a művészetből kiinduló, döntően nagy megrendüléseknek épp emberi-világnézeti területen vannak a legmélyebb gyökerei. Ha a művészet pusztán formai oldala túlságosan az érdeklődés középpontjába kerül, akkor ez többnyire vagy a művészet és közönség lényegi viszonyában beálló lazulás jele, vagy a művészeti hatásoknak a mindenkor adott életformákkal való apatikus-cinikus kiegyezésre való összpontosulása, az igazi realizmus viszont – mindig különböző módon – általában felrázó, az ember etikai integritásának megőrzésére felhívó befolyást fejt ki. Mindamellett természetesen figyelembe kell még venni, hogy itt kizárólag maguknak a műveknek a kisugárzásáról s nem a szerzők szándékáról van szó. Természetesen az elmélet terén is létezik az emberek befolyásolásában a szubjektív törekvés s az objektív irány és erő között egyenlőtlen, ellentmondásos kapcsolat. Ez az ellentmondásosság azonban minőségileg fokozódik a művészet szférájában. A művészet számára a jelenkor egyik kedvezőtlen tendenciája, hogy a szándék és megvalósulás dialektikájának ezt a mozzanatát elhanyagolják. Különösen a sztálini korszak tagadta az olyan művészi megformálások lehetőségét, melyek ellentmondásosan viszonyulnak tudatos szándékaikhoz. Az ilyen feltevésekből kiinduló irányítás ezért szükségszerűen bénító befolyást gyakorol. S ha még tilalmakig is fokozódik, akkor igen könnyen oda vezethet, hogy önmagukban felszínes, átmeneti tendenciáknak túlzott vonzerőt kölcsönöz, befolyásukat mélyebbé és tartósabbá teszi, mint amilyen az spontán módon volna. Végső soron igen hasonló hatásuk lesz Nyugaton a realizmus esztétikai rágalmazására irányuló kísérleteknek.

Ezek a futólagos megjegyzések nem lépnek fel azzal az igénnyel, hogy esztétikailag állást foglaljanak napjaink művészetével és fejlődésének a kulturális együttélés kibontakozása során adódó perspektívájával kapcsolatban. Csupán néhány lényegi jegyre akartunk utalni, mely meghatározza a művészet sajátos szerepét a kulturális együttélés ideológiai harcain belül. [Ugyanakkor óva kell intenünk attól, hogy túlontúl leegyszerűsítő vezérszavakat bonyolult kérdések megoldásainak tekintsünk. Már 1956 tavaszán figyelmeztettem arra, hogy a sztálini módszerek merőben illuzórikus meghaladása volna Sztálin portréját – ahogy mondani szokták, a „személyi kultusz” likvidálása nevében – a falról leakasztani és egy másikat rakni a helyébe. Ma is félre kell tolnunk a művészetről folytatott vitákban azt az igen elterjedt előítéletet, mintha a megújult szocialista kultúrához vezető út már azzal szabaddá válna, ha eltávolítjuk a falról mondjuk Geraszimov egy képét, és egy Picassót akasztunk a helyébe.]

De az egész területen megpróbáltunk a jelenlegi, sajátos és egy későbbi fejlődés által előreláthatóan majd meghaladásra ítélt nehézségeken túl az együttélésnek azokra a perspektíváira utalni, melyek azt jelzik, hogy – a mai kicsinyes csatározások megszűnésével – a két rendszer között előreláthatóan lényegbevágó és éles ideológiai harc fog folyni. E sorok szerzője nem akarja eltitkolni azt a meggyőződését, hogy a kulturális együttélés során a világnézeteknek ebből a versenyéből az újra önmagára talált, újra igazivá lett marxizmus kerül ki győztesen.

 

[1] Georg Lukács: Probleme der kulturellen Koexistenz, Forum (Wien), 1964 Nr. 124. (április), 181–184., Nr. 125. (május), 241–244.; magyarul a Kritika jelentette meg (XI. évf., 10. sz., 1982/10., 3–8.), Glavina Zsuzsa fordításában. A Forum a cikkből elhagyott két bekezdést, ezeket a Kritika-beli közlés a Lukács Archívumban fennmaradt, Lukács kézzel írt javításait viselő gépirat alapján – jegyzetekként – közölte, itt, szögletes zárójelek között, a helyükre illesztettük őket. A cikknek a Forum szerkesztőségétől származó alcímeit elhagytuk, és helyreállítottuk a kézirat szövegtagolását. – A szerk.

[2] Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés, ford. Márkus György, Akadémiai, Budapest 1963, 125. (4.003), 175. (6.42), 177. (6.52). – A szerk.