Lukács György válasza a Nuovi Argumenti körkérdésére^[1]

 

Kedves Carocci Úr!

Budapest, 1962. február 8.

Azok a problémák, melyeket Ön felvet hét kérdésében, nagyon csábítanak arra, hogy behatóan válaszoljak, hiszen beléjük van zsúfolva úgyszólván minden, ami sokunkat évek óta foglalkoztat. Sajnos körülményeim olyanok, hogy nyomban le kell tennem erről a szándékomról. Mivel azonban nézeteimet nem akarom teljesen elhallgatni Ön előtt, beérem pusztán egy magánlevéllel, mely természetesen semmilyen körülmények között nem lép fel azzal az igénnyel, hogy rendszeresen foglalkozzon minden lényeges kérdéssel.

A „személyi kultusz” kifejezéssel kezdem. Természetesen ostobaságnak tartom, ha egy világtörténelmileg ennyire fontos korszak tartalmát és problematikáját egy ember individuális alkatából vezetik le. Egyetemista koromban azt tanították ugyan a német egyetemeken, hogy „a történelmet férfiak csinálják”. De még az akkori Simmel–Max Weber-féle „szociologizmusom” is elegendő volt ahhoz, hogy egyszerűen nevessek az ilyen patetikus kinyilatkoztatásokon. Hát még mennyire azután, hogy évtizedeken keresztül a marxizmuson nevelkedtem?

Már legelső, még szinte merőben közvetlen reagálásom a XX. kongresszusra túlment a személyen, és a szervezetre irányult: arra az apparátusra, amely létrehozta a „személyi kultuszt”, és aztán szakadatlan bővített újratermelésként rögzítette. Sztálint akkoriban egy olyan piramis csúcsának képzeltem el, amely lefelé egyre szélesülve – csupa „kis sztálinokból” állt, akik fentről nézve tárgyai, lefelé irányulva pedig létrehívói és biztosítékai a „személyi kultusznak”. Egy ilyen apparátus zavartalan működése nélkül a „személyi kultusz” szubjektív vágyálom, a patológia tárgya maradt volna, sohasem lett volna képes szert tenni arra a társadalmi hatékonyságra, amelyet évtizedeken keresztül kifejtett.

Nem volt szükség túl sok fejtörésre ahhoz, hogy belássam, egy ilyen közvetlen kép – anélkül, hogy ettől hamis lenne – csak töredékes és felszínes fogalmat adhatna egy jelentős korszak keletkezéséről, lényegéről és hatásáról. Gondolkodó és a haladás mellett valóban elkötelezett emberek számára szükségszerűen felmerült e fejlődési szakasz társadalmi genezisének problémája, melyet elsőként Togliatti nagyon helyesen úgy fogalmazott meg, hogy fel kellene tárni – természetesen az orosz forradalom belső dinamikájából – a „személyi kultusz” keletkezésének és szilárdságának társadalmi feltételeit; Togliatti – ugyancsak helyesen – hozzáfűzte, hogy elsősorban a szovjet emberek hivatottak erre a munkára. Természetesen itt nem pusztán egy történelmi problémáról van szó. A történelmi kutatás szükségszerűen átcsap az így létrejött elmélet és gyakorlat kritikájába. Mégpedig – erről kezdettől fogva meg voltam győződve – egy ilyen beható vizsgálatnak fel kellene tárnia a „személyi kultusszal” járó, belőle fakadó ideológia minden hamisságát. Az ilyen kutatók úgy járnának, ahogyan Ibsen ábrázolja a Kísértetekben Alvingné ideológiai fordulatát: „Csak egyetlen csomó szétbogozására készültem; de az első szál kioldozásakor az egész fölfeslett”. Ez az eredmény elsődlegesen nem a kérdést feszegetők beállítottságától függ; szervesen következik a vizsgált anyagból.

Ez kutatás a mai napig is megmaradt az igazi marxizmus puszta előfeltételének, és Ön semmiképpen sem várhatja tőlem, hogy én – aki nem vagyok szakértő ismerője a területnek – akár csak kísérletet tegyek a megoldásra; különösen nem egy levélben, amelynek szükségszerűen még szubjektívabb és töredékesebb felépítésűnek kell lennie, mint amilyen akár egy erről a témáról szóló esszé is volna. Mindamellett minden gondolkodó embernek világosan kell látnia, hogy a kiindulópont csak az 1917-es orosz proletárforradalom belső és nemzetközi helyzete lehet. Objektíve gondolni kell a háborús pusztításokra, Oroszország ipari és viszonylagos kulturális elmaradottságára (analfabetizmus stb.), a polgárháborúk, az intervenciók láncolatára Breszt-Litovszktól Vrangelig stb. Ehhez járul – gyakran elhanyagolt – szubjektív mozzanatként, hogy Leninnek korlátozott lehetősége volt helyes felismeréseinek átültetésére a gyakorlatba. Ma – mivel elhatározásai mégis fölülkerekedtek ebben a században – gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy eközben milyen ellenállást kellett leküzdenie a saját pártjában. Aki csak valamennyire is ismeri november 7., a breszt-litovszki béke, a NEP előzményeit, tudni fogja, hogy itt mire gondolok. (Később közszájon forgott egy anekdota Sztálinról, miszerint azt mondta volna a breszti békéről folyó belső viták idején, hogy a legfontosabb feladat Leninnek megbízható többséget biztosítani a központi bizottságban.)

Bár Lenin halála után lezárult a polgárháborúk és intervenciók korszaka, ám különösen az utóbbiak esetében annak legcsekélyebb biztosítéka nélkül, hogy ne lehetne őket bármikor újrakezdeni. A gazdasági és kulturális elmaradottság pedig nehezen leküzdhető akadálynak bizonyult egy ország olyan helyreállítása során, amelynek egyszerre kellett lennie a szocializmus felépítésének és védelmező fegyverének a kapitalizmus restaurációs kísérleteivel szemben. A párton belüli nehézségek természetesen csak növekedtek Lenin halálával. Mivel az a forradalmi hullám, amelyet az 1917-es év váltott ki, elült anélkül, hogy a proletariátus diktatúráját más országokban is tartósan létrehozhatta volna, határozottan szembe kellett nézni a szocializmus felépítésének kérdésével egy (elmaradott) országban. Ez az az időszak, amikor Sztálin jelentős, messzetekintő államférfinak bizonyult. A szocialista társadalom egy országon belüli lehetségességéről szóló új lenini elmélet hatékony megvédelmezése mindenekelőtt Trockij támadásaival szemben – ezt ma így kell látnunk – a szovjet fejlődés megmentését jelentette. A Sztálin-kérdést lehetetlen történetileg helyesen megítélni, ha a kommunista párton belüli irányzatok küzdelmeit nem ebből a szempontból vizsgáljuk; Hruscsov már a XX. kongresszuson helyesen foglalkozott ezzel a kérdéssel.

Most engedjen meg egy rövid kitérőt a rehabilitáció jelentőségéről. Kétségtelenül tisztázni kell a koholt „vádak” mindegyikével (kémkedés, diverzáns tevékenység stb.) szemben mindazokat, akiket Sztálin a harmincas években és később jogtalanul üldözött, elítélt, meggyilkolt. De ez semmi esetre sem jelenti, hogy ezzel „rehabilitálni” kell politikai hibáikat, hamis szempontjaikat is. Ez mindenekelőtt Trockijra vonatkozik. Hiszen ő volt annak a tételnek fő elméleti képviselője, hogy a szocializmus felépítése lehetetlen egyetlen országban. Koncepcióját régen megcáfolta a történelem. Ha azonban visszaképzeljük magunkat a közvetlenül Lenin halálát követő korszakba, akkor ez az álláspont szükségszerűen a következő alternatívával jár: vagy kiszélesítjük „forradalmi háborúkkal” a szocializmus bázisát, vagy visszatérünk a november 7-ét megelőző társadalmi állapothoz; tehát ez a kalandorság vagy kapituláció dilemmája. Ebben a kérdésben nem engedi meg a történelem Trockij rehabilitálását. Vele szemben Sztálinnak lett teljesen igaza az akkori döntő stratégiai kérdésekben.

Éppen így hamisnak tűnik fel számomra az a Nyugaton nagyon elterjedt legenda, mely szerint Trockij – ha hatalomra került volna – demokratikusabb fejlődést indított volna meg, mint Sztálin. Ahhoz, hogy e legenda legenda mivoltát felismerjük, csupán az 1921-es szakszervezeti vitára kell gondolnunk: Trockij akkor azt az álláspontot képviselte Leninnel szemben, hogy a szakszervezeteket államosítani kellene, hogy a termelést hatékonyabban segítsék, ami objektíve annyit jelent, hogy lényegileg meg kellene szűnniük önálló életet élő tömegszakszervezeteknek lenni. Lenin – aki a konkrét helyzetből indult ki, abból, hogy a proletár demokrácia értelmében a szakszervezetek a párt és az államhatalom között helyezkednek el – még azt is feladatukká tette, hogy a munkások anyagi és szellemi érdekeit (ha szükséges, még egy bürokratizált állammal szemben is) védelmezzék. Itt nem akarok és nem tudok részletesen belebocsátkozni ebbe a kérdésbe. Az azonban biztos, hogy Sztálin a későbbi években de facto (nem az érvelésben) Trockij vonalát vitte tovább és nem Leninét. Ha tehát Trockij később Sztálin szemére vetette, hogy az eltulajdonította a programját, akkor ebben sokszorosan igaza volt. A két személyiség megítélésére vonatkozóan számomra az következik ebből, hogy amit ma a Sztálin-érából despotikusnak, antidemokratikusnak ítélünk, az stratégiailag nagyon közelről érintkezik Trockij alapfelfogásával. Egy Trockij által vezetett szocialista társadalom legalább annyira nem volna demokratikus, mint a sztálini – csak stratégiailag a katasztrófapolitika vagy kapituláció dilemmájára épülne Sztálin lényegében helyes vonala, a szocializmus egy országon belüli lehetségessége helyett. (Személyes benyomásaim az 1921-ben Trockijjal történt találkozásokról azt a meggyőződést keltették bennem, hogy individuálisan még Sztálinnál is erősebben hajlott a „személyi kultuszra”.) Fölöslegesnek tartom, hogy részletesen írjak Buharinról. A húszas évek közepén, amikor pozíciója teljesen megtámadhatatlan volt, már felhívtam a figyelmet arra, hogy marxizmusa, éppen elméleti alapjait tekintve, mennyire problematikus.

Térjünk most vissza a főtémához. A húszas évek vitáiban aratott megérdemelt

győzelmek nem szüntették meg Sztálin helyzetének nehézségeit. Az objektíve központi kérdés, az iparosítás hevesen felfokozott tempójának kérdése, minden valószínűség szerint nehezen volt megoldható a normális proletárdemokrácia keretei között. Értelmetlen volna ma azon tépelődni, hogy Lenin talált volna-e itt kiutat és mennyiben. Visszapillantva egyrészt az objektív helyzet nehézségeit látjuk, másrészt hogy Sztálin ezek leküzdésében egyre féktelenebbül túlment a feltétlenül szükségesen. (A helyes arány feltárása éppen annak a kutatásnak volna a feladata, amelyet Togliatti a szovjet tudománytól várt.) A legszorosabb összefüggésben áll ezzel – anélkül persze, hogy azonos lenne vele – Sztálin párton belüli pozíciója. Biztos, hogy a viták időszakában és azt követően fokozatosan kiépítette azt a piramist, amelyről elöljáróban beszéltem. De egy ilyen apparátust nem elég csak felépíteni, hanem állandóan működésben is kell tartani; annak mindig kívánság szerint és megbízhatóan kell reagálnia a napi kérdések minden fajtájára. Tehát fokozatosan ki kellett dolgozni azt az elvet, melyet ma a „személyi kultusz” elvének szoktunk nevezni. Itt is az egész anyag (beleértve az eddig még nyilvánosságra nem hozottakat is) illetékes szovjet ismerőinek kellene a történelmet feldolgozniuk. Amit a kívülállók is észrevehettek, az először a pártviták szisztematikus leépítése volt, másodszor a szervezeti intézkedések szaporodása az ellenszegülőkkel szemben, harmadszor ezek átnövése bírósági és állami-adminisztratív intézkedésekbe. Az utolsó fokozatot természetesen tompa félelemmel fogadták az emberek. A másodiknál még működött a viccteremtő orosz értelmiségi folklór. „Mi a különbség Hegel és Sztálin között” – hangzott a kérdés. És a válasz: „Hegelnél van tézis, antitézis és szintézis, Sztálinnál referátum, korreferátum és szervezeti intézkedés.” Ennek a fejlődésnek történelmi megítélésében Hruscsov már a XX. kongresszuson hasznos útmutatást adott azzal, hogy politikailag fölöslegesnek nevezte a harmincas évek nagy pereit, mivel akkorra már teljesen megtört valamennyi ellenzék ereje.

Semmi esetre sem tartom illetékesnek magam arra, hogy ezt a fejlődést és hajtóerőit ábrázoljam. Elméletileg is be kellene mutatni, hogyan került Sztálin – aki a húszas években még okosan és ügyesen védelmezte a lenini örökséget – minden fontos kérdésben egyre jobban ellentétbe Leninnel, amin semmit sem változtat, hogy verbálisán ragaszkodott Lenin tanaihoz. Ellenkezőleg. Mivel Sztálinnak sikerült egyre energikusabban keresztülvinnie, hogy Lenin törvényes örökösének, egyedüli autentikus értelmezőjének tekintsék, s a marxizmus negyedik klasszikusaként ismerjék el, egyre jobban megszilárdult az a végzetes előítélet, hogy a sztálini teóriák azonosak a marxizmus alapelveivel.

Ismétlem: nem tekinthetem feladatomnak, hogy ezt a helyzetet és létrejöttét tudományosan feltárjam. Mint a valóságban létező tényt kezelem, és a következőkben megpróbálom néhány fontos, csomópontszerű tényállással megvilágítani elméleti és kulturális következményeit, valamint a benne immanensen ható módszert. (Itt szeretném előrebocsátani, hogy kevéssé törődök azzal, hogy az egyes elméletek bizonyíthatóan visszavezethetők-e magára Sztálinra és mennyiben. A szellemi élet általa teremtett központosításának viszonyai között amúgy sem volt lehetséges, hogy nézetek tartósan uralkodóvá váljanak anélkül, hogy legalább jóvá ne hagyta volna őket; ezért felelőssége mindenképpen nyilvánvaló ezekért.)

Egy látszólag fölöttébb elvont módszertani kérdéssel kezdem: a sztálini irányzat az, hogy mindenütt kiiktasson lehetőleg minden közvetítést, és a legnyersebb tényszerűségeket közvetlen összefüggésbe hozza a legáltalánosabb elméleti álláspontokkal. Épp itt válik világosan láthatóvá az ellentét Lenin és Sztálin között. Lenin nagyon pontosan különbséget tett elmélet, stratégia és taktika között, és mindig gondosan tanulmányozta, figyelembe vette mindazokat a közvetítéseket, amelyek – gyakran fölöttébb ellentmondásosan – összekapcsolják őket. Természetesen egy levélben – bármennyire felduzzad is írás közben – lehetetlen akár csak jeleznem Leninnek ezt az elméleti módszerét. Ebből a nagy komplexumból csak a taktikai visszavonulás Lenin számára nagyon fontos fogalmát ragadom ki példaként. Módszertanilag minden további nélkül világos, hogy egy visszavonulás szükségszerűsége és hasznossága csak a mindenkori konkrét erőviszonyokból kiindulva érthető meg, nem pedig a legáltalánosabb elvekből; ezek az elvek – többé vagy kevésbé közvetetten – a mindenkori akció célját stb. határozzák meg, és annyiban nagy a jelentőségük magában a visszavonulásban is, hogy úgy vesznek részt módjának, mértékének kialakításában, hogy az ne váljék egy új előretörés akadályává. Nem igényel további magyarázatot, hogy eközben a közvetítések szerteágazó és bonyolult rendszerét kell felismerni a visszavonulás rugalmas végrehajtásához. Sztálin — aki nem rendelkezett Leninnek jelentős tettek és fontos elméleti vívmányok révén létrejött, már „természetesnek” ható tekintélyével – abban az irányban kereste a kiutat, hogy úgy akarta azonnal meggyőzően igazolni minden intézkedését, hogy azokat a marxista–leninista tanok közvetlenül szükségszerű következményeinek állította be. Ehhez ki kellett iktatni minden közvetítést, közvetlen kapcsolatba kellett hozni egymással elméletet és gyakorlatot. Ezért tűnik el világképéből Lenin oly sok kategóriája; nála még a visszavonulás is előrenyomulásként jelenik meg.

Sztálin gátlástalansága eközben olyan messzire ment, hogy szükség esetén az elméletet is ilyen tekintélykövetelményekhez igazította. Ez leggroteszkebben a kínai kérdésben mutatkozott meg, s itt abból nő ki a groteszk, hogy Sztálinnak ezúttal taktikai értelemben teljesen igaza volt. (A legélesebb kritika közben sem kell soha megfeledkezni arról, hogy Sztálin jelentős politikai figura volt.) Trockij és hívei azt az álláspontot képviselték, hogy mivel Kínában a Marx által elméletileg leírt ázsiai termelési viszonyok uralkodtak, ezért a polgári demokratikus forradalom – Európában az átmenet a feudalizmusból a kapitalizmusba – fölösleges, és közvetlenül a proletárforradalom kitörése áll küszöbön. Sztálin jól látta át ennek az álláspontnak a politikai helytelenségét és veszélyességét. Ahelyett azonban, hogy Kína jelenlegi helyzetének és az ebből következő taktikai feladatoknak a konkrét elemzésével cáfolta volna meg ezt a felfogást, egyszerűen törölte a tudományból az ázsiai termelési viszonyokat, és felállított egy kínai (egy általánosan ázsiai) feudalizmust. Ezáltal az egész szovjet orientalisztika arra kényszerült, hogy egy nemlétező formációt tegyen valamennyi kutatás „alapjává”.

Ugyanerről a módszertanról árulkodik egy másik, sokkal híresebb eset. Az 1939-ben kötött Sztálin–Hitler-paktumra gondolok. Újra arról van szó, hogy Sztálin szerintem taktikailag lényegében helyes döntést hozott, amelynek azonban végzetes következményei lettek, mert – ahelyett hogy a konkrét körülmények által kikényszerített taktikai visszavonulást mint ilyet kezelte volna – szükség diktálta intézkedéseit itt is minden elméleti közvetítés nélkül a proletariátus nemzetközi stratégiájának elvi értékelésévé tette. Nem akarok itt abba a nehéz problémakomplexumba belebocsátkozni, hogy milyen politikai és morális előnyöket és hátrányokat hozott az 1939-es paktum. Közvetlen értelme az volt, hogy elnapolja Hitler eminensen fenyegető támadását, mégpedig egy olyan támadást, amelyet valószínűleg Chamberlain és Daladier nyíltan vagy rejtetten támogatott volna. A további taktikai perspektíva a következő volt: ha Hitler – ahogyan tényleg történt – a Szovjetunióval kötött paktumot kedvező alkalomként nyugati irányban való támadásra használná fel, akkor később, egy Szovjetunió és Németország közötti háború esetében, nagyon valószínűvé válna a Szovjetunió számára a már a müncheni időszakban célul kitűzött szövetség a nyugati demokráciákkal; az események itt is igazolták Sztálin taktikai előrelátását.

Az egész forradalmi munkásmozgalom számára végzetesek lettek viszont Sztálin elméleti-stratégiai következtetései.

Sztálin ugyanolyan imperialista világháborúvá nyilvánította a hitleri Németország és a nyugati hatalmak között kirobbanó háborút, mint amilyen az első világháború volt. Azaz: Lenin akkori helyes stratégiai jelszavai („Az ellenség saját országunkban van”, „Az imperialista háborút polgárháborúvá kell változtatni” stb.) változatlanul érvényben maradtak azokra az országokra, melyek a hitleri fasizmus ellen kényszerültek és akartak védekezni. Csak egy olyan párthű író, mint Aragon Kommunisták című regényciklusának első kötetét kell elolvasni ahhoz, hogy felismerjük egy taktikai lépés e sztálini „általánosításának” nemzetközileg pusztító következményeit. A legvégzetesebb következmények azonban túlmennek a még ennyire kiáltó egyedi eseteken is. Lenin idején azon alapult a marxizmus nagy tekintélye, hogy általánosan érződött az elméleti megalapozottság, elvhűség és taktikai rugalmasság dialektikus egysége. Sztálin új „módszerének” az lett az eredménye, hogy széles és a marxizmussal szemben semmi esetre sem mindig a limine ellenséges érzelmű körök immár semmi mást nem láttak Sztálin elméleti kinyilatkoztatásaiban, mint sokszor gyorsan érvényüket vesztő, tisztán taktikai intézkedéseknek gyakran szofista, sok esetben pszeudoelméleti „indoklását”. Sztálin ezzel messzemenően kielégítette számos polgári gondolkodó azon elméleti óhaját, mely szerint a marxizmus éppen úgy csupán egy politikai „ideológia” lenne, mint az összes többi. Ha ma Hruscsov olyan mély és helyes jelszavait, mint az imperialista háború elkerülhetősége, békés együttélés stb., gyakran hasonlóan értelmezik, akkor itt a sztálini örökség következményével van dolgunk. Tehát az elvi-radikális leszámolás a sztálini módszertannal – és nem csupán az elszigetelten felfogott hibákkal – a legsürgetőbb gyakorlati értelemben is a kor követelménye.

Az itt felsorolt esetek természetesen szélsőséges jellegűek. A bennük megnyilvánuló elvek azonban általánosan hatékonnyá váltak a napi gyakorlatban. Eközben – az eddig említett okok mellett – nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a régi pártértelmiség tekintélyes része ellenzékben állt Sztálinnal (amiből természetesen nem következik, hogy az ilyen ellenzékek módszertanilag és tárgy szerint helyes álláspontot képviseltek). Sztálinnak arra volt szüksége, hogy az apparátus pontosan végrehajtsa határozatait, és hogy lehetőleg a legszélesebb tömegek is helyeseljenek neki, ezért is egyszerűsítette le radikálisan elméleti kijelentéseit. Nagyon alkalmas eszköznek látszott erre a közvetítések kiiktatása, a legáltalánosabb elvek közvetlen összekapcsolása a napi gyakorlat konkrét követelményeivel. Itt sem az elmélet konkretizálódott a gyakorlatra alkalmazva, hanem megfordítva, az elvek egyszerűsödtek le a vulgarizálásig a gyakorlat – gyakran csupán vélt – igényei szerint.

Itt is csupán egy jellemző példát ragadok ki a tények sokaságából. Utolsó közgazdasági munkájában „felfedezte” Sztálin, hogy minden gazdasági formációnak – és ez „elkerülte” Marx, Engels és Lenin „figyelmét” – állítólag van egy „alaptörvénye”, melyet egy rövid tételbe lehet tömöríteni. Ez olyan egyszerű, hogy a legkorlátoltabb és legműveletlenebb funkcionárius is azonnal megérti, sőt mi több: segítségével lehetővé válik számára, hogy minden tudományos-közgazdasági munkáról – melyhez érdemlegesen egyáltalán nem ért – azonnal végleges ítéletet mondjon „jobboldali’ vagy „baloldali” elhajlása alapján.

Marx, Engels és Lenin tudták, hogy a gazdasági formációk bonyolult mozgó rendszereket alkotnak, melyek lényegét csak úgy lehet körülírni, ha pontosan feltárunk minden fontos meghatározottságot, azok kölcsönhatását, arányait stb. Sztálin „alaptörvényei” közhelyeket mondanak ki, semmit sem magyaráznak meg, de bizonyos köröket azzal az illúzióval töltenek el, hogy mindent jobban tudnak. A közvetítések kiiktatásával létrejövő vulgarizálásnak ugyanebbe az irányába tartozik Sztálinnak az a megállapítása a nyelvtudományról szóló tanulmányában, hogy egy gazdasági formáció eltűnésével el kell tűnnie ideológiájának is stb.

A sztálini módszer különböző elemei szisztematikus egységet alkotnak, és ezen belül átmennek egymásba. Bizonyára már az eddigiekben feltűnt Önnek a Sztálin személyében rejlő szubjektivizmus. Ez valóban alapvető mozzanat ebben a rendszerben. Tiszta formáját a pártosság sztálini felfogásában nyeri el. Itt is Lenin elméleti koncepciójának egyik fontos eleméről van szó. Már ifjúkori műveiben foglalkozik Lenin ezzel a problémával, és kidolgozza szubjektív és objektív mozzanatait. A szubjektív mozzanat világos és egyszerű: határozott állásfoglalás az osztályharcban. Amikor azonban Lenin a polgári tudósok objektivizmusát kritizálja, bizonyosfajta determinizmusra utal, mely nagyon könnyen átcsaphat a szükségszerűként felfogott tények apologetikájába. A materialista pártosság azzal, hogy az eseményeket mélyebben és konkrétabban, az őket valóban mozgató erőikből kiindulva vizsgálja, következetesebben objektív, mélyebben és teljesebben érvényesíti az objektivitást, mint az „objektivista”. Sztálinnál teljesen elmarad ez a második mozzanat; kategorikusan elvet minden objektivitásra irányuló törekvést; az „objektivizmus” bélyegét süti rá, és aztán közmegvetés tárgyává teszi. (Mivel Sztálin okos ember volt, olykor megrettent az általa elszabadított szubjektivizmus következményeitől, így például a politikai gazdaságtanban. De tartósan nem tudta és nem akarta a szubjektivizmust kiiktatni; ahhoz túlságosan mélyen rögzült ez a beállítottság az általa bevezetett módszerben.)

Mivel Sztálin mindenáron fenn akarta tartani az idézetekből kitűnő folytonosságot Lenin életművével, eközben nemcsak a tényeket erőszakolta meg, hanem a lenini szövegeket is. A legfeltűnőbb példa az az 1905-ből származó cikk, mellyel Lenin a legalitás új körülményei között rendet akart teremteni a pártsajtóban és a pártkiadóban. Sztálin alatt azonban ez a cikk fokozatosan a „pártosság” bibliájává vált a kultúra egész területén, mindenekelőtt az irodalomban, azzal a szándékkal, hogy az írót a nagy gépezet puszta csavarjává változtassa. És bár Lenin felesége s legközvetlenebb munkatársa, N. Krupszkaja, levélben utalt arra, hogy Leninnek ez a cikke egyáltalán nem a szépirodalomra vonatkozik, még ma is léteznek olyan törekvések, hogy a biblia maradjon meg bibliának.

Hasonló sorsra jutott Hegel a második világháború idején, amikor – a hitleri Németország ellen vívott harc agitációs igényeiből kiindulva – a francia forradalommal szembeni reakciós ellenállás ideológusává hamisították. Komikus kontrasztként említhető – teljesen eltekintve attól, hogy ez a felfogás ellentmond Marx, Engels és Lenin nézeteinek –, hogy ugyanakkor, hasonló agitációs igényekből kiindulva forradalmárt csináltak Szuvorov cári tábornokból. Az nem zavarta a sztálini „párturalmat”, hogy Szuvorov hadjáratokat vezetett a francia forradalom ellen, miközben Hegel lelkesen kiállt mellette élete végéig; hiszen a tények tudomásulvétele „objektivizmus” lett volna.

Ennek a tendenciának a csúcspontja a sok millió példányban terjesztett párttörténet. Itt egyszerűen a legmagasabb funkcionárius „pártossága” az a teremtő szellem, amely tényeket hoz létre, vagy tüntet el, embereket és tetteket szükség szerint tesz létezővé és érvényessé, vagy semmisíti meg őket. Az irányzatok harcának története ez, melyeket azonban nem emberek képviselnek vagy hordoznak, hanem névtelen ellenzékek stb., olyan történet, melyben – természetesen Leninen kívül – csupán Sztálin bír léttel. (Egy kivétel mindenesetre található az első kiadásban: Jezsov, „a mi Marat-nk”, a nagy perek első előkészítője is szerepel benne; bukása után az ő nevét is törölték.)

Mindebből láthatóvá válik egy további módszertani gondolat. A marxizmus klasszikusai magától értetődőnek tekintették, hogy a tudomány adja az anyagot és a szempontokat, melyeknek alapján a politikai döntéseket hozzák. A propaganda és agitáció a tudományból, a tudományosan feldolgozott gyakorlatból meríti anyagát. Sztálin megfordítja ezt a viszonyt. Számára –  a „pártosság” okán – az agitáció az elsődleges. Ennek az igényei határozzák meg – amint ezt már korábban bemutattam néhány példán –, hogy mit és hogyan kell a tudománynak mondania. Világítsa meg ezt itt is egy példa. Sztálin a párttörténet híressé vált IV. fejezetében kifejti a dialektikus és történelmi materializmus lényegét. Mivel tömegolvasók számára készült népszerű könyvről van szó, senki sem venné rossz néven Sztálintól, hogy néhány sematikusan-tankönyvszerűen egymás mellé rakott meghatározásra egyszerűsíti a klasszikusoknak erre a témára vonatkozó fölöttébb szerteágazó és bonyolult fejtegetéseit. De a filozófiai tudományoknak e mű megjelenését követő sorsa azt mutatja, hogy tudatos módszertanról és kultúrpolitikáról van szó, mégpedig abban az értelemben, ahogyan erre éppen rámutattam. Ugyanis a sztálini agitációs leegyszerűsítések (gyakran vulgarizációk) rögtön egyedüli kötelező zsinórmértékké és a filozófiai kutatás áthághatatlan korlátjává váltak. Aki megkockáztatta – például Lenin filozófiai feljegyzéseire támaszkodva –, hogy túlmenjen a IV. fejezet meghatározásain, vagy egyszerűen csak kiegészítse azokat, annak ideológiai kiátkozás lett a sorsa, az nem hozhatta nyilvánosságra vizsgálatait. Nem hiába állapította meg Iljicsov a XXII. kongresszuson, hogy az utóbbi évtizedekben egyhelyben topogott a filozófia, közgazdaságtan és történelem.

Az alárendeltségnek ezek a formái nem korlátozódtak a IV. fejezetre és csak a filozófiára. Az egész tudománynak és az egész irodalomnak kizárólag a fentről – Sztálin által – megfogalmazott agitációs igényeket kellett szolgálnia. Fokozatosan száműzték a valóság önálló irodalmi megközelítését és feldolgozását. Hiszen a „pártos” irodalomnak nem az objektív valóságot kell alkotó módon visszatükröznie, hanem a párthatározatokat kell illusztrálnia irodalmi formában. Nagymértékben becsületére válik Jelena Usszijevics kritikusnak, hogy már a harmincas években fellépett ez ellen az illusztráló irodalomra irányuló kényszer ellen. A XXII. kongresszuson mondott beszédében a költő Tvardovszkij tovább folytatta ezt a ma is szükséges harcot. Itt az irodalom sorskérdéséről van szó. Az irodalom csak akkor válhat igazi ábrázolássá, ha valóságos emberek valóságos problémáiból indul ki, és hagyja érvényesülni az ebből létrejövő fejlődés belső dialektikáját. Az illusztrációt elrendelő parancs egy elvont, egy általános igazságot (ha az egyáltalán igazság) tesz meg a mű alapjává, s az embereket és sorsukat mindenáron ehhez a tételhez kell igazítani.

Természetesen mindez nem öncél volt, ha nem Sztálin helyzetéből, a vitathatatlan vezérség iránti igényéből fakadt. A korábbiakhoz hasonlóan most is azt kell mondanom: csak az anyag illetékes ismerőinek beható vizsgálatai fognak ítéletet mondani arról, hogy milyen szerepet játszanak itt az objektív nehézségek és milyen szerepet játszik az, hogy Sztálin nem megfelelően reagált rájuk. A harmincas években objektíve kétségtelenül kiéleződött a helyzet: belpolitikailag az erőltetett iparosításnak és a mezőgazdaság kollektivizálásának a következtében, külpolitikailag Hitler hatalomátvételének és a Szovjetuniót a fasiszta Németország felől fenyegető támadásnak a következtében. Hogy az osztályharc magában az országban – minden gazdasági nehézség mellett – valóban döntően kiéleződött-e, arról csak az anyag ismerőinek kutatásai hozhatnak kompetens ítéletet. Sztálin mindenesetre gyorsan rátalált az agitációban leegyszerűsített általánosítás jelszavára: a proletariátus diktatúrájában az osztályharc szüntelen éleződése szükségszerű — majdnem azt mondtam „alaptörvény”.

Ez a tétel, melynek helytelenségét már a XX. kongresszus leleplezte, napfényre hozza Sztálin módszerének legvégzetesebb következményeit. Az állandó kölcsönös bizalmatlanság légkörét, a mindenki ellen irányuló éberség atmoszféráját, a tartós ostromállapot hangulatát szándékozik előidézni. Itt csak röviden és töredékesen érinthetem a mellékes következményeket, például a mértéktelenné fokozott félelmet az ellenségtől, kémektől és diverzánsoktól, melyből a titkolózásnak olyan túlfeszített rendszere jött létre, amely mindenre kiterjedt, aminek valami köze volt az államügyekhez. Így lett például a statisztikából „szigorúan titkos” tudomány, melynek eredményeit csak a teljesen megbízhatók számára volt szabad hozzáférhetővé tenni; a tudományosan dolgozó közgazdászok csak kivételesen – és sosem tudományos szempontból – tartoztak a kiválasztottaknak ehhez a szűk köréhez.

Ezzel egy új, kiegészítő vonás járul a sztálini módszer képéhez: Sztálin önkényesen a szovjet hétköznapok alapjává tett mindent, ami egy akut forradalmi helyzetben – melyben tényleg a társadalom létéről vagy nemlétéről van szó – objektíve elkerülhetetlen. Nem akarok itt a nagy perekről beszélni. Ezzel a kérdéssel foglalkoztak eddig a legbehatóbban, és Seljepin a XXII. kongresszuson mondott beszédében nagyon helyesen elemezte következményeiket a szovjet jogászatra és a szocialista jogtudományra nézve. Én csak ennek a helyzetnek bizonyos kulturális folyományaira szeretném röviden felhívni a figyelmet. Már a közvetítések kiiktatása tartalmazza azt a tendenciát, hogy az élet valamennyi jelenségét úgy kezelik, mintha teljesen monolitikusak lennének. Ez a tendencia tovább fokozódik az akut forradalmiság állandósulásával. Léte totalitásában, személyisége és életműve valamennyi meghatározottságában maradéktalanul alárendelődik mindenki annak a szerepnek, melyet – valóban vagy állítólag – játszik pillanatnyilag az így felfogott életben.

Hogy a perek „logikájából” vegyek egy példát: mivel Buharin 1928-ban fellépett a kollektivizálás sztálini elve ellen, ezért biztos, hogy 1918-ban részt vett egy Lenin élete ellen irányuló összeesküvésben. Ez Visinszkij módszere a nagy perekben. Ebből a módszerből fejlődik ki azonban a történelem, a tudomány és a művészet megítélésének módszere is. Itt is tanulságos Lenin módszerét szembe állítani Sztálin módszerével. Lenin például keményen és élesen kritizálta Plehanov politikáját 1905-ben és 1917-ben. Ugyanakkor azonban – és ez az ugyanakkor nem jelent Lenin számára ellentmondást – ragaszkodik ahhoz, hogy Plehanov elméleti életművét állandóan felhasználják a marxista kultúra kiterjesztésére és elmélyítésére a szocializmusban, bár tisztán elméleti területen is számos fontos ellenvetést tesz Plehanovval szemben.

Az anyagot egyáltalán nem merítettem ki. De már ezek a futó és töredékes megjegyzések is megmutathatják Önnek, hogy Sztálinnál semmi esetre sem egyes, alkalmi hibákról van szó – ahogyan sokan hosszú ideig el akarták hitetni –, hanem a nézetek fokozatosan kifejlődő hamis rendszeréről, egy olyan rendszerről, melynek káros hatásaitól az ember annál fájdalmasabban szenved, minél kevésbé lehet azonosítani a jelenlegi társadalmi létet azzal a léttel, amelynek torzító és torzult tükröződéseként a sztálini rendszer megjelenik. Itt is általánosan ismertek a döntő tények. Ezért csak egész röviden sorolom fel őket: a második világháborút követő események történelmi reminiszcenciává változtatták az egy országon belüli szocializmust, ugyanígy a Szovjetunió gazdasági és kulturális elmaradottságát is; a kapitalizmus által történő bekerítésének a lehetősége szintén a múlté. Ezekhez a tényekhez járul a gyarmati népek sikeres felszabadulása és a hadviselés átalakulása a rakéták s a nukleáris bombák megjelenésével. Mindezen okok következtében az imperialista háborúk elkerülhetetlensége sem szükségszerűség többé. A XX. és a XXII. kongresszus nagy érdeme, hogy felismerte ezt az új helyzetet, és levonta belőle a legfontosabb elméleti és gyakorlati következtetéseket. A gondolkodó elméket természetesen az osztja meg, hogy milyen álláspontot foglalnak el a háborúval vagy békével kapcsolatban. Az ideológiai kérdések is itt éleződnek ki a legerősebben. Anélkül hogy itt a politikailag lényeges mozzanatokat akár csak érinteni tudnám, ki kell emelnem, hogy a háborús veszély hangsúlyozásának, a békés együttélésért tevékenykedő jelentős erők alábecsülésének kulturális területen olyan következményei vannak, melyek legtöbb esetben inkább befelé, mint kifelé irányulnak; azaz sokkal közvetlenebbül célozzák a háborús légkör fennmaradását vagy kialakítását, mint egy valóságos háború valóságos előkészítését vagy kirobbantását. Világosan látszik itt a sztálini tendenciák továbbélése a nyílt vagy álcázott szektásság köreiben. Kevesen fogják ma ugyanazokkal a szavakkal fenntartani az osztályharc szükségszerű éleződéséről szóló általános sztálini tételt. Hiszen a sztálini belső status quo konzerválásához elegendő azt leszögezni, hogy a mindenkor jelenvaló pillanatban éleződik az osztályharc, hogy ezzel a kiélezetten feszült helyzetben minden kulturális megnyilvánulás központosított ellenőrzését is konzerválják, a „pillanatot” természetesen tetszés szerint lehet prolongálni.

Ez az alapja a kapitalizmuson és a szocializmuson belüli szélsőséges irányzatok de facto fennálló szövetségének. Végső soron mindkettő a sztálini módszerek változatlan fenntartására törekszik: a polgári ideológusok azért, mert egy Sztálinra redukált marxizmus sokkal kisebb vonzerővel rendelkezik, mint az igazi; az állítólagos szocialista ideológusok azért, mert a sztálini módszerekkel jóval kényelmesebb kormányozni, mint Marx és Lenin módszereivel. Ezért tartozik ma együvé – közvetlenül tekintve és paradox módon – Enver Hodzsa és Salvador de Madariaga. Alapjában véve mindketten a sztálini rendszer integritásáért küzdenek.

A másik oldalon szükségszerűen azt jelenti az együttélés, hogy szélesednek a kölcsönös kulturális kapcsolatok a kapitalizmus és a szocializmus között, következésképpen erősödik a szocialista kultúrával szemben az a követelmény, hogy győztesen kerüljön ki a kapitalista kultúrával vívott eleven versenyből. A szektásság nemcsak a sikeres versengés feltételeinek gyöngítéséért tesz meg mindent, hanem azért is, hogy elkendőzze a valóságos helyzetet. Ez ugyanis sokkal kedvezőtlenebb, mint a húszas években, amikor még nem alakultak ki a sztálini módszerek, és még nem alkalmazták őket szisztematikusan minden kulturális termékre. Walter Jens nyugatnémet kritikus így ábrázolja e korszak német irodalmát: „Végül senki sem fog kételkedni abban, hogy nem utolsósorban a Szovjetunióra irányuló tekintet formálta a húszas évek művészetét.” És így nyilatkozik a győztes sztálini módszer hatásáról: „Az értelmiség immár örökre hazátlanná vált.”

A szocialista kultúra nagy feladata, hogy szellemi hazát mutasson az értelmiségnek és rajta túlmenően a tömegeknek. Ez messzemenően sikerült a húszas évek mind politikailag, mind gazdaságilag nagyon nehéz időszakában. A sztálini korszak következménye, hogy ezek a tendenciák később nagyon meggyengültek a kultúra nemzetközi erőterében. De ezek az erők ismét feltámadhatnak, ha leépülnek és többé nem bontakozhatnak ki a kedvezőtlen feltételek. Egy olyan mű, mint Csuhraj Ballada a katonáról című filmje, világosan mutatja, hogy a sztálini rezsim csak elnyomni volt képes a termékeny energiákat, de megfojtani nem tudta azokat.

Persze ezzel a megállapítással nem akarom alábecsülni az átmeneti korszak nehézségeit. Mivel a szocialista országok kulturális apparátusait ma még túlnyomóan Sztálinnak azok a dogmatikus hívei népesítik be, akik legjobb esetben külsőleg alkalmazkodnak az újhoz; mivel sztálini szellemben nevelkedett és formálódott a káderutánpótlás jelentős része; mivel ez a rendszer a tehetségtelenek és a könnyűszerrel alkalmazkodók paradicsoma; mivel sokan – még a tehetségesek közül is – nem tudtak úgy ellenállni a tartós nyomásnak, hogy ne szenvedjenek károkat képességükben és jellemükben stb., ezért előreláthatólag ellentmondásos, nehéz, visszaesésekkel tarkított lesz az átmenet egy olyan kulturális állapotba, mely valóban támogatja a tudományt és a művészetet.

A XXII. kongresszus többek között fontos leltárt készített a jelenlegi állapotról. Már idéztem ezeknek a hangoknak némelyikét. De aktuálisan nem a közvetlenül a kultúra területén történő dolgok a legfontosabbak, hanem azok a gazdasági és politikai intézkedések, melyek egy kommunista értelmű általános demokratizálást honosítanak meg a társadalmi létben. Itt a reformoknak sokkal sürgetőbb szükségszerűsége uralkodik, mint a kultúra területén. A sztálini iparosítás minden hibája ellenére képes volt arra, hogy előteremtse a technikai lehetőségeket a hitleri Németország elleni sikeres háborúhoz. Az új világhelyzet azonban gazdasági területen merőben új feladatok elé állítja a Szovjetuniót. Olyan gazdaságot kell teremtenie, amely az élet egész területén túlszárnyalja a legfejlettebb kapitalizmust – az Egyesült Államokét –, az ott elértnél magasabbra emeli a szovjet lakosság életszínvonalát, ugyanakkor azonban képes arra, hogy sokoldalú, rendszeres és folyamatos gazdasági segítséget nyújtson mind a többi szocialista államnak, mind a szabadságukat kivívó, gazdaságilag elmaradott népeknek. Ehhez új, az eddig kialakultaknál kevésbé bürokratikusan központosított, demokratikusabb módszerekre van szükség. Itt egy nagyvonalú és sokoldalú reform tevékenységet indított meg a XXII. kongresszus. Csak arra a fölöttébb érdekes és fontos határozatra utalok, hogy a pártszervek választásain nem lehet újraválasztani a régi vezetés 25 százalékát. Csak az egész élet rendszeres demokratikus megújítása teremtheti meg az egészséges alapot a szocializmus kulturális reneszánszához.

A sztálini korszak elvi-radikális kritikájával szemben még ma is nagyon erős az ellenállás. Ebben a legkülönfélébb mozzanatok egyesülnek. A jóhiszeműek és jóindulatúak például attól félnek, hogy a kommunizmust presztízsveszteség érné a sztálini rendszer hibás voltának kíméletlen feltárásával. Nem veszik észre, hogy éppen ebben nyilvánul meg a kommunizmus ellenállhatatlan ereje: világtörténelmileg esedékes mozgalmakat mégoly kedvezőtlen intézkedések sem tartóztathatnak fel sokáig. Kibontakozásuk, hatósugaruk korlátozható, de fejlődésük és végül megszilárdulásuk nem. Itt még valamit meg kell jegyeznem: az elfogulatlan gondolkodás nem fogja figyelmen kívül hagyni Sztálin működésének pozitívumát. Én magam mutattam rá itt megérdemelt győzelmére a húszas évek vitáiban, és bizonyára lehetne még számos más dolgot említeni. De a „kor követelménye” az, hogy megszabadítsuk a szocializmust a sztálini módszerek béklyóitól. Ha Sztálin egyszer történelemmé, múlttá vált, ha többé már nem a jövő fejlődésének időszerű fő akadálya, akkor minden további nélkül lehet majd őt történetileg helyesen megítélni. Én magam többször szorgalmaztam a történetileg igazságos megítélést; de ez nem fékezheti a ma oly fontos reformmunkát.

Azoknak az erőknek a felszabadításáról van szó, melyek Marx, Engels és Lenin helyes módszerében rejlenek. Hruscsov bukaresti beszédében azzal a találó képpel tette világossá a valódi lenini módszer és a Sztálin szellemében tett dogmatikus-alkalmi kijelentések ellentétét, hogy Lenin ma fülön fogná azokat, akik írásaiból és beszédeiből vett idézetekkel hirdetnék a háborúk jelenlegi elkerülhetetlenségét. De a marxizmus klasszikusainak meghamisítatlan módszeréhez való visszatérés mindenekelőtt annyit jelent, hogy a jelenhez, a jövőhöz nyúlunk. Az utolsó eredeti marxista közgazdasági vizsgálódás, Lenin Imperializmusa, 1916-ban jelent meg; az utolsó eredeti marxista filozófiai vizsgálódás, Lenin Hegel-elemzése 1914/15-ben keletkezett, és a harmincas években hozták nyilvánosságra. De a világ azért nem állt meg, mert elméletünk megmerevedett. A marxizmus klasszikusainak módszeréhez való visszatérés éppen arra szolgál, hogy a jelent – amilyen valójában – marxista módon ragadjuk meg, s ezzel a helyesen felismert valóságból – nem pedig egy sematikus citatológiából – nyerjünk vezérfonalat a magatartás és a cselekvés, az alkotás és a kutatás számára.

Természetesen ez a folyamat – ha a hatóságok támasztotta nehézségektől eltekintünk is – nem egyszerű. A tudományos kutatás (és a művészi ábrázolás) lényegéhez tartozik, hogy legtöbb esetben csak tévedések során át képes maximálisan megközelíteni a valóságot. Mivel a sztálini korszakban tévedhetetlennek kellett lennie a központi hatóságnak, ezért „tökéletesnek” kellett lenniük a kis Sztálinok alkalmazó intézkedéseinek is. Ugyancsak e korszak jellemzője, hogy ez a „tökéletesség” és „véglegesség” rendkívül tiszavirágéletű volt, nemritkán rövid idő elteltével elvetették mint elhajlást. Itt is fellelhető a viccfolklórnak a harmincas évek elejéről egy olyan dokumentuma, mely az orosz értelmiség hangulatát fejezi ki. Akkoriban évente megjelent az irodalmi enciklopédia egy kötete, természetesen mindig szigorúan a „tökéletesség” jegyében szerkesztve. De amíg a nyomtatás elkészült, a dogmatikusan rögzített igazságok szinte kivétel nélkül ugyancsak dogmatikusan megállapított hibákká váltak. A népnyelv ezt a művet ezért „az elhajlások enciklopédiájaként” emlegette. A lemondás a bürokratikusan elrendelt „véglegességről”, a valóságos ellentétek nyilvános kihordása a tudományban és a művészetben, nem sejtett belső fellendülést jelentene a marxizmus számára, és kifelé – a sztálini kulturális bürokrácia felfogásával szöges ellentétben – csak emelné a valóban tehetséges marxista tudósok és művészek tekintélyét.

1798-ban a württembergi alkotmánymódosításról folyó vita alkalmából írta a fiatal Hegel a következőket: „Ha változásnak kell történnie, akkor valamit meg kell változtatni.” Ez pontosan illik a jelenlegi helyzetre; így határolhatók el egymástól a valóságos táborok. Hiszen a XXII. kongresszus óta már lehetetlen teljesen kitérni a sztálini korszak kritikája elől. Ez a kritika általánossá vált. Ám egyesek azt mondják: ez és ez helytelen volt, de a tudomány és a művészet már újra fellendülőiben van. Mások azt mondják: elkezdtük a múlt kritikáját, most azon van a sor, hogy ennek a folyamatos kritikának a jegyében meg is teremtsük az eszmei és szervezeti alapokat egy jövendő fellendüléshez. Világos: egyesek úgy akarnak változtatni, hogy minden a régiben maradjon, csupán új feliratot kapjon a régi. Természetesen a második esetben nem arról van szó, hogy olyan reformokat kell véghezvinni, melynek eredményei csak később – véghezvitele után – válhatnak láthatóvá. Nem. Egy becsületes reformmozgalom már az alapelvekért folytatott harc közben hozhat létre új eredményeket a tudományban és a művészetben. Hosszadalmas, ellentmondásos folyamatról van azonban szó.

Kedves Carocci Úr, úgy érzem, levelem elviselhetetlenül hosszúra sikerült, bár csak kis részét mondtam el annak, amit bennem kérdései ébresztettek. Bocsássa meg tehát mind a hosszúságot, mind a töredékességet.

Szívélyes üdvözlettel

Lukács György

 

[1] Kritika, 12. évf., 1. sz. (1983. január), 23–28.  –  Vörös T. Károly fordítása; a fordító bevezetője a folyóirat-megjelenéshez: Lukács György Carocci-levélként emlegetett és magyarul eddig hozzáférhetetlen írása a sztálini korszakról külső okok és belső késztetések szerencsés egybeesésének hatására született. Egyrészt az SZKP 1961 októberében megtartott XXII. kongresszusa felélesztette és elmélyítette, a sztálini módszerek tagadásává szélesítette a XX. kongresszuson megkezdett harcot a „személyi kultusszal”. A világ közvéleménye nagy figyelemmel kísérte a kongresszuson zajló eseményeket, és sokan azt remélték, hogy Sztálin tevékenysége negatív vonatkozásainak újbóli elítélése fel fogja gyorsítani a munkásmozgalomban a XX. kongresszus után beindult megújulási folyamatot. E reményeket tükrözik azok a kérdések is, amelyekkel – a XXII. kongresszus alkalmából – az Alberto Moravia és Alberto Carocci által kiadott baloldali olasz folyóirat, a Nuovi Argumenti fordult a nemzetközi munkásmozgalom néhány kiemelkedő alakjához, köztük Lukács Györgyhöz. Másrészt Lukács Györgyben is egyre erősebbé vált – különösen a XX. kongresszust követően – az a meggyőződés, hogy a szocializmus újjászületésének és a marxizmus reneszánszának kikerülhetetlen előfeltétele az ún. sztálinizmussal való következetes leszámolás. Egy sor politikai kérdéseket bolygató tanulmányának válik központi gondolatává a „Vissza Marxhoz” jelszó. Lukács György a marxista ideológiát a szocializmus viszonyai között is a fennálló bírálatának tekintette. (A haladás és reakció harca a mai kultúrában. 1956; Kína és a Szovjetunió konfliktusáról. 1963; A kulturális együttélés problémái. 1964) Lukács György húsz évvel ezelőtt, 1962- ben írta „tanulmánnyá duzzadt magánlevelét”. Tagadhatatlan, hogy a cikk megírása óta eltelt húsz év alatt sok minden megváltozott, de az is tagadhatatlan, hogy a mai napig hiányzik a korszak átfogó marxista feldolgozása. A Carocci-levél elvi kiindulási pontul szolgálhat ehhez a munkához. Hisz Lukács György írásának máig aktuális gondolata, hogy „az elvi-radikális leszámolás a sztálini módszertannal – és nem csupán az elszigetelten felfogott hibákkal – a legsürgetőbb gyakorlati értelemben is a kor követelménye”. A Nuovi Argumenti körkérdésére válaszoló Carocci-levelet Lukács György németül írta. A levél először olasz fordításban jelent meg a Nuovi Argumenti 1962. július–októberi kettős számában. Az eredeti német szöveget a bécsi Forum közölte 1963-ban Magánlevél a sztálinizmusról címmel. A fordítást a nyugatnémet Luchterhand kiadónál 1967-ben napvilágot látott Georg Lukács: Schriften zur Ideologie und Politik (Lukács György: Ideológiai és politikai írások) című kötetben közölt szöveg alapján készítettem. A Carocci-levél most jelenik meg először magyarul.