Önéletrajzi előszó^[1]

 

Ha a Sztálinhoz és uralmi módszereihez való viszonyom belső történetét szeretném szubjektíve-önéletrajzilag ábrázolni, ott kell kezdenem, hogy a közvetlenül Lenin halálát követő pártharcokban, még anélkül, hogy nyilvános vitákban fölléptem volna, néhány lényegi kérdésben Sztálin oldalán álltam. A főszerepet ebben a szocializmus egy országban problémája játszotta, amikor is belátván a tényt, hogy az 1917-es események kiváltotta forradalmi hullám elcsitulóban van, Sztálin érvelését meggyőzőbbnek tartottam, mint ellenfeleiét. Ehhez társult, hogy a Komintern Zinovjev-féle vezetésével szemben (amelyet számomra Kun Béla magyar politikája közvetített) már korábban is a legélesebb oppozícióban voltam. Még ma is meg vagyok győződve róla, hogy annak a reakciós bürokratizálódásnak, amelyen még mindig fölülkerekedni próbálunk, némely mozzanata eredendően ott formálódott ki. Egész más, egymástól is eltérő okokból ugyancsak nagyon erős bizalmatlanság élt bennem Trockij és Buharin iránt is. Itt azonban, ellentétben Zinovjevvel, nem személyiségük integritását érintő kételyről volt szó, hanem Trockij Lassalle-ra emlékeztető vonásainak és Buharin pozitivizmusra hajló elméleti beállítottságának az elutasításáról.

A merőben ideológiai téren zajló első viták nem tompították ezeket a meggyőződéseimet. A filozófiai vitában (1930–31) a „plehanovi ortodoxiától” való elfordulás, annak a hangsúlyozása, ami Leninben forradalmian új, ugyanakkor mélyen összekapcsolódik Marxszal magával, rokonszenves volt. Ahogy az volt (a harmincas évek elején) a korlátolt szektarianizmus ellen viselt harc is, az ideológiailag és szervezetileg szélesebb bázis követelése a szocialista irodalom számára a „Rapp”[2] kritikájában. Ma persze világosan látom, hogy mindez jórészt puszta ürügy volt a „Rapp” Trockijhoz hajló régi vezetésének a kiiktatására, hiszen az újonnan megalakult írószövetség vezetése (Fagyejev) lényegében következetesen továbbvitte ezt az ideológiai és szervezeti vonalat. Akkoriban azonban én és sokan, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak, hittünk egy Sztálin által legalábbis eltűrt ideológiai fordulatban. A realizmus (ideértve a szocialista realizmust is) marxista koncepciójáért vívott harcom a Literaturnij Krityik című folyóiratban ezért tárgyilag éles ellentétben állt az akkor a Szovjetunióban uralkodó hivatalos nézetekkel, de ugyanakkor igyekeztem harcolni a polgári irodalom mindennemű, antirealistának tekintett áramlata ellen is. Ám még amikor ez az ideológiai ellenzékiség a filozófiára is kiterjedt – a fiatal Hegelről 1937–38-ban írt könyvem ezért nem jelenhetett meg a Szovjetunióban, csak tíz évvel később Svájcban –, még akkor sem alakult ki bennem nyílt ideológiai lázadás a sztálini rendszer egésze ellen.

Még a nagy perek sem forgatták föl alapvetően ezt a beállítottságot. A mai szemlélő, akinek föl kell, hogy tűnjön ez a „vakság”, eközben megfeledkezik néhány fontos mozzanatról, amelyek, legalábbis számomra, döntőnek tűntek. Gondoljunk először is arra, hogy ezek az események időben egybeestek a Komintern VII. kongresszusával, egy, a fasizmus ellen forduló szélesebb és demokratikus egységfront meghirdetésével Dimitrov beszédeiben. Hogy már akkoriban heves, bár persze nem nyilvános viták folytak arról, vajon ez a fordulat stratégiai vagy pusztán taktikai fordulatnak tekinthető-e, mit sem változtatott – az első lehetőség igenlésén alapuló – beállítottságomon. Mindebben a fasizmussal mint egész kultúránkat fenyegető veszéllyel való leszámolás ígérete jutott szenvedélyesen kifejezésre. Ahogy mások is akkoriban, én is szent kötelességemnek tartottam elkerülni minden megnyilatkozást, amely Nyugaton ideológiailag Hitler akár csak megtűrhető volta mellett szólhatna. Ilyesfajta megvilágításban láttam akkor a nagy pereket is, forradalmi leszámolásnak a fennálló szocializmus valóban létező aktív ellenzékével. Hogy ennek a leszámolásnak az eszközei sok tekintetben fölöttébb problematikusak voltak, az ezt az alapvető beállítottságomat akkoriban nem volt képes megingatni. Ahogy velem együtt sokan mások, történetileg igazat adtam a jakobinusoknak a girondisták, a dantonisták stb. megsemmisítését illetően, noha történetileg tökéletesen evidens volt számomra, hogy a leszámolás eszközei szükségképp nagyon bírálhatók voltak. Csak amikor Sztálin akciója nagyon széles tömegekre kezdett kiterjedni („gyökerestül kell kiirtani a trockizmust”), vált ez a belső szellemi és morális kritika élesebbé; ám a Hitler ellen vívott harc említett prioritása következtében ez a kritika a nyilvánosság előtt hallgatásra ítéltetett.

A világháború sem hozott magával nálam valamiféle sajátosan a sztálini módszerekre koncentráló nyílt szellemi ellenállást. A Hitler-ellenes propaganda általánosan uralkodó tartalmát, hogy tudniillik a „Fritznek” titulált németek már a teutoburgi erdőben fasiszták voltak, elutasítottam. Az ilyesfajta jelszavak szellemi atyjának azonban mindenekelőtt Ilja Ehrenburgot, az írót tartottuk. Hiszen Sztálin akkoriban egyszer kijelentette: „a Hitlerek jönnek-mennek. A német nép azonban marad.” Minthogy a hitlerizmusban az előfeltételeket és következményeket illetően a német nép történeti fejlődésének tragikus szakaszát láttam, amellyel szemben meg kell próbálni valamiféle katarzist kiváltani, világos, hogy a propaganda általános vonala fölött gyakorolt kritikám még ekkor sem a sajátosan sztálinista módszereket vette célba.

Hasonló maradt a helyzet Hitler veresége után is, a Horthy alól felszabadított Magyarországon a politikában és ideológiában zajló szellemi harcok közepett. Másutt részletesen ábrázoltam, hogy az úgynevezett Blum-tézisek kudarca után (1929–30: „a munkások és parasztok demokratikus diktatúrája” mint a szocializmushoz vezető szükségszerű átmeneti forma, legalábbis Magyarországon) visszavonultam a szűkebb értelemben vett politikától, hogy kizárólag ideológiai területen próbáljak meg visszhangra találni. 1945 után ebből olyan szituáció kerekedett ki, amelyben a Rákosi-rezsim ezeket az én ideológiai megnyilvánulásaimat alkalmasnak találta arra, hogy a kommunista pártnak a szociáldemokratákkal és a polgári pártokkal vívott konkurenciaharcában a polgári értelmiség viszonylag tekintélyes részét legalábbis szimpatizánsoknak megnyerjék; ezért hallgatólagosan megtűrte a tevékenységemet. Az akkori helyzetben, amikor is még nem volt látható, győzedelmeskedik-e és hogyan győzedelmeskedik a szocializmus Magyarországon, ezt a szituációt ideológiai lehetőségként fogtam föl arra, hogy egy demokratikus formák közt születő szocializmus érdekében ténykedjek. Hogy ez az előföltevés messzemenően téves volt, az rögtön a két munkáspárt egyesülése után megmutatkozott. Ekkor Rákosi elérkezettnek látta az időt, hogy radikálisan leszámoljon az én ideológiai törekvéseimmel is. (Rudas támadása és az azt követő 1949–50-es hadjárat.)

Tevékenységem objektív kiindulópontjai tehát taktikai értelemben illuzórikusak voltak. Ez nem akadályozta meg azonban, hogy tevékenységem tartalma a szocializmus egy demokratikus megvalósítását szolgálja, és ezzel – objektíve – közvetlenül is szembehelyezkedjék a sztálinizmussal, ahogy hiszen korábban ábrázolt állásfoglalásaim is objektíve ebben a szellemben születtek. Ha akkoriban a közvetlen demokrácia mellett foglaltam állást, és rámutattam a formális (kapitalista) demokrácia ellentmondásaira és gyöngéire, abban, persze nem direkt formában kimondva, egy egyszerre az amerikanizmus és a sztálinizmus ellen vívott kétfrontos harc jutott kifejezésre. Természetesen akkoriban publikált cikkeim középpontjában ideológiai, főképp az irodalmat övező problémák álltak. Megpróbáltam e területek szabadságának problémáját, az irodalomnak (mint az ideológia képviseletének) a párt iránymutatásához való viszonyát marxista módon tisztázni, elméletileg meghatározni a párt iránt elkötelezett író pozícióját stb., stb. Itt pusztán arra az akkoriban hírhedté vált kijelentésre utalok, hogy a pártköltő sem vezér, sem katona nem kell, hogy legyen, ő partizán, aki ugyan mélységesen elkötelezett a párt világtörténeti feladatai mellett, akinek azonban minden konkrét kérdésben gyakorlati szabadságot kell élveznie, ideértve a „kétségbeesés jogát” is.[3] És egy itt nem megjelentetett előadásom a marxizmust a világnézetek Himalájájának nevezi, de óva inti az írókat attól, hogy a Himaláján ugráló nyuszi úgy képzelje, hatalmasabb állat a síkság elefántjánál.[4] Ez a kijelentés is hírhedté vált az említett vitában és annak nyomán.

Az 1949–50-es év támadásai és a magam részéről egy rendkívül diplomatikus „önkritika” lehetővé tették számomra, hogy visszavonuljak a nyilvános tevékenységtől, és kizárólag elméleti munkáknak szenteljem magam. Ez lehetővé tette nagyobb esztétikai tárgyú írásaim befejezését, és ugyanakkor nekem magamnak is megmutatta, mennyire illuzórikus volt sok korábbi kísérletem, hogy ideológiai részterületeken – legyenek bármily jelentősek is – helyes ellenzéki kritikát gyakoroljak anélkül, hogy a végső alapokat, a sztálini elgondolásokat és módszereket elvi bírálatnak vetném alá. A nagy perek magyar változata (Rajk stb.) végérvényesen világossá tette előttem ezt a kérdéskomplexumot.

Ha most ilyen nyíltan beszélek saját hosszú évekig vallott illúzióimról, azzal semmiképp sem arra gondolok, hogy elmulasztottam volna bármit is, amikor nem Koestler útját választottam. Ezt a fajta kritikát, amelyik a sztálini módszerekkel a szocializmust is elveti, mindig is elutasítottam. A fejlődésem hozta minden változás ellenére ma is éppoly meggyőződéses kommunista vagyok, mint voltam, amikor 1918-ban csatlakoztam a párthoz. A sztálini módszerek világos elutasítása, amelyet fokozatosan kidolgoztam, és az utóbbi évtizedekben született írásaimban világosan ki is mondtam, sohasem a szocializmustól való elfordulást szorgalmazták, „csak” számos hivatalosan érvényben lévő ígéret elvetését, és „pusztán” a szocializmus reformokra való rászorultságát hangsúlyozták – mindegy, mennyi időt igényel a helyes út fölismerése, az így kiküzdött belátások valóra váltása. Hogy ilyen lassan dolgoztam ki magamban ezt az álláspontot, itt vannak az okai: még ma is, világosan látva ezt az egész problémakört, változatlanul a persze radikális reformok ideológusa vagyok, nem az absztrakt és véleményem szerint gyakorta reakciós „elvi” oppozícióé. Hogy hány évet (esetleg évtizedet) vesz igénybe ez az elméleti-gyakorlati reformmunka, hogy milyen akadályokat kell még legyűrnie, annak ugyan világtörténetileg messze ható következményei vannak, de a központi kérdés szempontjából objektíve végső soron nem döntő. Az emberiség sorsának semmilyen fordulata nem játszódott le egy csapásra, egyenesvonalúan anélkül, hogy akadályokat kellett volna leküzdenie. Hogy is lehetne másképp a legradikálisabb fordulat esetében?

E közbevetett megjegyzések után most visszatérhetek ezeknek a soroknak az önéletrajzi vonalához. A XX. kongresszussal (1956) a sztálini módszerek válsága nyilvánvalóvá lett az egész világ előtt. Az itt publikált, ebből az időből származó cikkek jelzik, hogy az első pillanattól kezdve a kritikai reformerek közt is a radikálisabbak soraiban álltam; és persze ezek a cikkek e tárgyú tevékenységemnek csak egy kis részét juttatják kifejezésre. A fő ideológiai feladat az volt, és most is az, hogy igazi intencióinak megfelelően új életet leheljünk a marxi módszerbe, és a segítségével képesek legyünk valóban kritikailag nyúlni a halála óta eltelt korszakhoz, és így megteremtsük jelenbeli cselekvésünk távlatainak elméletileg és gyakorlatilag is helyes kiindulópontjait. Ez azonban, mint azt ennek a könyvecskének a figyelmes olvasója könnyen észreveheti, objektíve egyenes folytatása évtizedekre visszamenő gondolati törekvéseimnek. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, objektíve a sztálini módszerek ellenfele voltam akkor is, amikor még Sztálin hívének képzeltem magam.

Tevékenységem 1956 után lényegében ezekre a feladatokra összpontosult. A terjedelmesebb művek (A társadalmi lét ontológiája, Etika) egy kommunista gyakorlat elméleti megalapozásához kívánnak hozzájárulni a jelenben, a jövő számára. Mindamellett – anélkül hogy a részletekre kitérhetnék itt – önéletrajzilag meg kell jegyeznem, hogy nem véletlenül egy szocialista országban hirdettem és hirdetem a jelenkori szocializmus radikális reformjának szükségszerűségét. Ismételten lehetőségem nyílt volna máshol letelepedni, de ezt a lehetőséget mindig elutasítottam, ahogy 1956 után 10 évig anélkül, hogy tehettem volna róla, a párton kívül, ma mint annak a tagja is egy ilyen elméleti-gyakorlati form[a megvalósítás]án fáradozom. Azoknak a nézeteknek a tisztázódása és fejlődése, amelyek reményeim szerint az itt megjelentetett kis alkalmi írásokban kifejezésre jutnak, nem pusztán személyes haladásomat tükrözik ezekben a kérdésekben, hanem az egészében tekintett reformmozgalom aspektusait is, és ennélfogva tükrözik az ezeknek a kérdéskomplexumoknak a tisztázásában mutatkozó, persze nagyon lassú ideológiai előrehaladást is.

Budapest, 1969 novembere

 

[1] Georg Lukács: Marxismus und Stalinismus (Ausgewählte Schriften 4), Rowohlt, Hamburg 1970, Mesterházi Miklós fordítása. – A Rowohlt-kötetben ez az írás – amely csaknem szó szerint egybevág a kötet végén közölt Enciklopédia-szócikkel (Enzyklopädisches Stichwort: Sozialismus als Phase radikaler, kritischer Reformen, magyarul: A szocializmus mint radikális, kritikai reformok kora, in: Lukács György: Curriculum vitae, szerk. Ambrus János, Magvető, Budapest 1982, 374–379.) – tárgyilag indokolatlanul és mindenképp megtévesztő módon az „Autobiographisches Vorwort: Mein Weg zu Marx” főcímet viseli – minthogy az Utam Marxhoz Lukács egy 1933-ban született önéletrajzi írásának (Schriftsteller über Karl Marx, in: Internationale Literatur [Moskau], [Marx-Sondernummer. März–April 1933, 185–187.]) a címe, ezt itt inkább elhagytuk. – A szerk.

[2] RAPP – Российская Ассоциация пролетарских писателей (Proletár Írók Oroszországi Szövetsége) – A szerk.

[3] „Röviden fogalmazva: a pártköltő sohase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán. Vagyis, ha igazi pártköltő, mély egyetértésben van a párt történeti hivatásával, a párt által kijelölt nagy stratégiai útvonallal. Ezen belül azonban egyéni eszközeivel, szabadon, saját felelősségére kell, hogy megnyilatkozzék.” – Lukács György: Pártköltészet, in: József Attila. A Magyar Kommunista Párt országos székházában 1945. december 2-án elhangzott két előadás, Szikra, Budapest 1946, 29–30. – A Curriculum vitae-kötet jegyzete.

[4] „De ha valamely mai író egypár brosúra felületes olvasása után megtanulta felületesen kezelni a marxizmus terminológiáját, az még távolról sem jelenti, hogy művének eszmei tartalma Shakespeare, Molière vagy Goethe fölé emelkedett volna. A marxizmus–leninizmus csakugyan Himalája a világnézetek között. De a rajta ugráló nyulacska azért nem nagyobb állat, mint a síkságok elefántja.” – Lukács György: A marxista kritika feladatai, Forum IV. évf. 4. sz. (1949 április), 298. – A Curriculum vitae-kötet jegyzete.