Programnyöszörgés^[1]

 

Tudtuk előre: Kunfi és Rónai[2] ránk idézték[3] Lenin elvtársunknak a radikalizmusról mint a kommunizmus gyerekbetegségéről írott könyvét.[4] Hogy Lenin minden adandó alkalommal mint a megalkuvás, az osztályharc feladásának takarója szerepel Rónaiéknál, megszoktuk. De ha már olyan buzgón idézgetik Lenint, próbáljanak meg valamit tanulni tőle, főképpen azt, ami legnagyobb ereje: adott történelmi helyzetek elemzését. Rónai Zoltán a „Világosság” utolsó számában szemére veti a szimpla eszű magyar kommunistáknak, hogy nekik mindegy: Horthy vagy Károlyi. Ő államférfi, forradalmi pozitivista, szerinte „jobb az a nem szocialista rendszer, ahol a munkásság szabadon élhet és agitálhat, annál a rendszernél, mely a munkásságot bebörtönözi… stb.” Ez a bölcsesség azonban kissé elvont, kissé légüres térben érvényes bölcsesség. Mert egyrészt nem arról van szó, hogy mi lenne jobb, hanem arról, hogy mi van, és hogy – az osztályerőviszonyoknak megfelelően – mi lesz. Másrészt arról, hogy ez a „kedvezőbb” nem szocialista rendszer milyen viszonyok között lehetséges, és milyen áron tartható fenn – ideig-óráig. Mi, kommunisták, akiknek szavait Rónaiék a szokásos „előkelő” demagógiával folyton meghamisítják, nem azt mondjuk, hogy a demokratikus agitációs szabadság „rossz”, hanem csak azt, hogy demokrácia általában nincsen, és az a demokrácia, melyről Rónaiék beszélnek, sem ideális állapot, sem cél, hanem az osztályharc egy szakasza, mely szükségképpen átmeneti. Ilyen demokrácia, melynek „szabadsága” több mint kétséges, amikor az osztályok erőviszonyai aránylagos egyensúlyban vannak. A megalkuvók, a Kunfi-Rónai-féle osztályharc-pacifisták állandósítani szeretnék ez az átmenetet – és ezzel segítik az átmenetet az ellenforradalmi diktatúrába: dezorganizálják a munkásság forradalmiságát, időt, alkalmat és lehetőséget adnak az ellenforradalomnak a szervezkedésre. A kommunisták csak a munkásság érdekében és érdekeinek irányában érlelik ezt a folyamatot. Kunfi ezt annyira érti, mint annak idején a munkáltatók a szociáldemokratákat, és „lelketlen izgatóknak” nevez bennünket. Nem baj. Ez csak az ő marxizmusára jellemző, és minket[5] éppoly kevéssé érint, mint annak idején őket a burzsoázia dühe és gyűlölete. Ami pedig Magyarországot illeti: hiába jár Rónai mégoly gyönyörű tojástáncot az egymást kizáró fogalmak (diktatúra és demokrácia, forradalom és reform) között, hiába remél – Bauer Otto[6] nyomán demokratikus diktatúrát. A dialektika nem fából vaskarika fogalmak egymáshoz fűzését jelenti. A diktatúra ma Magyarországon osztályerőviszonyok következménye. Hiszen meg Rónai sem hiszi, hogy a Károlyi-uralom úgy, ahogy volt, visszatérjen. Mit akar akkor? Mi szimplisták azt mondjuk: véleményünk szerint (az objektív osztályerőviszonyok következtében) ma Magyarországon csak fehér terror vagy proletárdiktatúra lehetséges. A személyi kérdést mellékesnek tartjuk. Nem azért, mert nincsenek erre vonatkozó kívánságaink, hanem mert tudjuk, ezeknek nincs befolyásuk az eseményekre. Kívánságaink vannak. Azt kívánjuk: vehessék kezükbe Kunfi-Rónaiék „demokratikusan” Magyarország ügyeinek intézését. Mert a magyar munkásság forradalmi fejlődését befejező szemléltető oktatáshoz ez még hiányzik: az a fehér terror, melyet Kunfi-Rónaiék akkor – a demokratikus fejlődés érdekében – a magyar munkássággal szemben alkalmazni kénytelenek volnának. És mert tudjuk, hogy aki ma Magyarországon nem gyakorolhatja a felfegyverzett proletariátus segítségével annak diktatúráját, az rákényszerül a fehér terrorra, ezért maradunk szimplisták, „dupla vagy semmi politikusok”, akik a Rónaiak „finom és mély” semmitmondásaival és nyöszörgéseivel szemben „szajkó módjára” ismételjük: fehér terror vagy proletárdiktatúra.

 

[1] Proletár, Wien 1920. augusztus 12. (I. évf. 7. sz.), 10. o. – Az írást Lukács „(-ács)” szignóval jegyezte. – A szerk.

[2] Rónai Zoltán (1880–1940) szociáldemokrata politikus, szociológus, jogász. Jogi tanulmányainak befejezése után ügyvédi irodát nyitott, büntetőjogi, szociológiai és szociálpolitikai írásai jelentek meg a Népszavában, a Szocializmusban, a Huszadik Században, titkára volt a Társadalomtudományi Társaságnak és a Társaság szabadiskolájának. 1918-ban a Károlyi-kormány a politika egyetemi tanárává nevezte ki, a Berinkey-kormányban munkaügyi és népjóléti államtitkár volt, a tanácsköztársaság alatt igazságügyi népbiztos, majd belügyi népbiztoshelyettes, a Szövetségi Központi Intéző Bizottság tagja. A tanácsköztársaság bukása után a Peidl-kormány belügyi államtitkárrá nevezte ki, ezt az állást azonban nem fogadta el; Bécsbe emigrált, a Világosság-csoport egyik vezető alakja volt, később Franciaországban, majd Belgiumban élt; Vándor Zoltán álnéven cikkeket jelentetett meg a Szocializmusban. Belgium német megszállásakor öngyilkos lett. – A szerk.

[3] A cikkben tárgyalt Világosság-szám a lap 1920. augusztus 4-i (L. évf., 10. sz.) száma, Lukács György cikke Kunfi Zsigmond Évfordulón (156–158. o.), illetve Rónai Zoltán A magyar probléma (159–161. o.) című írására hivatkozik. A két cikket ld. itt és itt. – A szerk.

[4] A Kunfi Zsigmond és Rónai Zoltán által hivatkozott kiadás talán: Lenin: Der Radikalismus, die Kinderkrankheit des Kommunismus, Francke, Leipzig 1920; V. I. Lenin: A „baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége [LÖM, XLI., 1–99. o.] – A szerk.

[5] A lapban nyomdahiba: „mindkét”. – A szerk.

[6] Otto Bauer (1881–1938) osztrák szociáldemokrata politikus és író, az ausztromarxizmus egyik vezető alakja, jogász. 1907 óta volt az Arbeiter-Zeitung és a Der Kampf szerkesztője, a szociáldemokrata képviselők szövetsége frakciótitkárságának vezetője. 1918–19-ben külügyi államtitkár volt, 1919-ben a szocializáló bizottság elnöke, 1919–20-ban az alkotmányozó nemzetgyűlés tagja, 1920–34-ig a nemzeti tanács képviselője. Az Yvon Bourdet által készített Lukács-interjú (Figures de Lukács, Édition Anthropos, Paris 1972, 175. skk. o.) tanúsága szerint Lukácsnak mint a bécsi magyar emigráció egyik vezetőjének jó személyes kapcsolata volt Bauerrel, akinek a révén sikerült számos, az emigráció és az osztrák hatóságok között keletkezett konfliktust elsimítani. 1934-ben a februári felkelésben való részvétele miatt Otto Bauer emigrálni kényszerült Csehszlovákiába, ahol létrehozta a szociáldemokrata párt külföldi irodáját, és folytatta az Arbeiter-Zeitung kiadását. 1938-ban Csehszlovákiából továbbemigrált Párizsba. – A szerk.